Plaza de Toros
Ahogy azt oldalunk történeti áttekintésében már olvashattátok, a textilkereskedő katalán testvérpár, Juan és Carlos Padrós fektettek pénzt először a csapatba, így 1902-ben hivatalosan is megalakult szeretett klubunk. Nekik köszönhető az első létesítmény, ami a Plaza de Toros sugárúton helyezkedett el, közel a bikaviadalok részére emelt arénához. A következő évtizedben a Madrid FC ezen a pályán mérkőzött meg ellenfeleivel. A kezdeti sikerek után megnőtt az érdeklődés a meccsek iránt, s így a csapat kinőtte a Plaza de Toros pályáját.
A Plaza de Toros
A Real Madrid első öltözője – egy boltban
Campo O'Donell
1910-től a Calle O’Donnel és a Calle Narváez sarkán található pályán kergették a játékosok a labdát. A Campo O’Donell volt az a létesítmény, ahol Santiago Bernabéu karrierje is elindult. 1920-ban a klub elnyerte a királyi család támogatását, és nevükbe felvehették a „Real” jelzőt. Nem sokkal később a Campo O’Donell tulajdonosa úgy döntött, a futballistáknak el kell hagyniuk a területet.
Az első „modern” öltöző
Egy festmény a pályáról
Ciudad Lineal
Gyorsan megoldást kellett találni a problémára, így a külvárosban, a keleti részen található Ciudad Linealban talált új otthonra a csapat. A terület Arturo Soria tulajdona volt, aki évi 1500 pesetáért biztosította a csapatnak a 8000 fős arénát. 1923. április 23-án, az első itt rendezett mérkőzésen megteltek a lelátók, s a Real Madrid 2-0-s győzelmet aratott a Real Unión felett. Ez volt az első füves pálya a csapat történetében, ám annak ellenére, hogy viszonylag jó volt a közlekedés a város ezen részében is, 12 hónap után egy központibb helyet kerestek a csapatnak.
A Ciudad Lineal eredetileg bicikliversenyeknek adott otthont
Chamartín – Nuevo Chamartín
Az északi Chamartín körzetben kezdték építeni az új stadiont. A 15 000 fős kapacitásúra tervezett épületet José María Castell álmodta meg, egy angol típusú stadionnal állt elő. Nem véletlen tehát, hogy a megnyitóra a Newcastle United csapatát hívták meg 1924. május 17-én. A találkozóra minden jegy elkelt, a Chamartín történetének első gólját Félix Pérez szerezte, ezzel is hozzásegítve a csapatot a 3-2-es sikerhez.
Az 1931-es Király-kupa döntője
A polgárháború a Chamartínt is megviselte, 300 ezer pesetából építették újjá a lerombolt lelátókat. A fél évig tartó munkálatok után az első mérkőzés 1939. október 22-én esett a Real Madrid és az Atlético Aviación között, immár 22 ezer szurkoló előtt.
A polgárháború pusztítása
1943-tól Santiago Bernabéu állt a klub élén. Egyik első intézkedése volt, hogy megszerzett egy öthektáros területet a Campo de Chamartín és a Castellana között, a város északi részén. Ez 3 millió pesetájába került a klubnak, de Bernabéu szeme előtt már Spanyolország első szuperstadionjának képe lebegett. 1944 októberében szimbolikusan ő kezdte el az alapok kiásását. 38 millió pesetából felépült a Nuevo Chamartín. Az új létesítmény északnyugati sarka belelógott a régi épület keleti részébe, ezért ezt a területet szabaddá kellett tenniük, hogy befejezhessék a munkálatokat. 1946. május 15-én lejátszották az utolsó meccset a régi Chamartínban, ezután a játékosok az Atleti stadionjában vendégeskedtek egy évig, az Estadio Metropolitanóban.
A múlt és a jövő – a régi stadion és az új alapjai
1947. december 14-én, a portugáliai Belenenses elleni meccsel avatták föl az új szentélyt. Luis Alemany Soler és Manuel Muñoz Monasterio tervezték az épületet. Három nyitott, kétszintes és egy alacsonyabb, szintén fedetlen lelátót építettek, utóbbi közepén egy neoklasszicista stílusú torony helyezkedett el. Azonban Bernabéu már öt évvel az átadás után azon gondolkodott, hogyan lehetne ismét megújítani a létesítményt.
A Nuevo Chamartín
1953-ban elkezdték az újabb elképzelések kidolgozását, melyek a keleti oldalt érintették. A „teraszt” kicserélték egy hatalmas lelátóra, ami már egy harmadik emelettel is rendelkezett. 1954-től már ebben az új, 120 ezer főt is fogadni képes épületben rendezték a mérkőzéseket, s a stadion 1955. január 4-én az elnök előtti tisztelgésként megkapta mai nevét. 1957 májusában gyulladtak ki elsőként a pályát megvilágító fények.
A Santiago Bernabéu
Estadio Santiago Bernabéu
A következő évtizedekben nem eszközöltek komolyabb változtatást az épületben. Santiago Bernabéu 1978 júniusában távozott az élők sorából, de addigra már tudható volt, hogy a stadiont az 1982-es világbajnokság döntőjének színhelyéül választották.
A stadion a hetvenes évekig változatlan maradt
Ekkorra az ötvenes években épült stadion már komolyabb helyreállításokat igényelt, ami 700 millió pesetát kóstált – ennek háromnegyedét a klub fizette. Többek közt bővítették az ülőhelyek számát, ami azt eredményezte, hogy a stadion immár „csupán” 90 ezer néző befogadására volt alkalmas. Egy konzolos tetőszerkezettel is ellátták a Bernabéut, ami három oldalról fedte a lelátókat. A megújult pályán 1982 februárjában játszották az első mérkőzést.
1982
A kilencvenes években jött el a következő újítás, az északi, déli és nyugati oldalon is felépült egy harmadik szint. Az épületet a metróvonalak elhelyezkedése miatt nem lehetett lefelé bővíteni, mint ahogyan azt a Camp Nou vagy a Mestalla esetében tették, ezért csak felfelé terjeszkedhettek. A magasság növekedése miatt a téli hónapokban a pályára nem jutott napfény, ezért alulról kellett megvalósítani a fűtést.
1992-től zajlottak a munkálatok
Az átépítés 1994 májusában fejeződött be és ötmilliárd pesetába került, de a befogadóképesség 110 ezerre nőtt. Négy év múlva azonban a Santiago Bernabéu egy kizárólag ülőhelyekkel rendelkező stadionná alakult, ennek megfelelően a kapacitás is 75 328 főre csökkent. Florentino Pérez elnöksége idején főleg a sajtónak és más kivételezett személyeknek fenntartott keleti oldal bővült, éttermekkel, bárokkal, korszerűbb fűtési rendszerrel. A 127 milliós beruházás megérte, hiszen egyfelől a stadion kapacitása 80 ezer fő fölé emelkedett, másfelől a Santiago Bernabéu elnyerte az UEFA-tól az „elit” státuszt.
Élőkép a Bernabéuban
A 31. bajnoki cím ünneplése