Fáj. Nagyon fáj.
A támasztékomul szolgáló ütött-kopott asztallapon felszáradt izzadtságcseppek, rég elpukkant, egykor habos nyálbuborékok, mint heves viták, baráti társalgások bizonyítékául hátrahagyott emlékfoszlányok sorakoznak. Előttem korsók, felespoharak kocogása igyekszik tompítani fülem zúgását, azt a mélyről jövő, monoton dübbögést, ami a hivatalos bejelentés pillanatában társamul szegődő zsigeri kín sajátja. Szoktatott fajta a madridista, de ez a lesújtó hírekkel tűzdelt nyár azért már az én lelkemet is megtépázta. Először Zidane. Most Ronaldo. Jó szokás szerint, ha nem is borba, de alkoholba fojtom a bánatom. Tíz óra környékén azért enged annyit a bú, hogy tekintetemet a kivetítőre emeljem, s örömmel nyugtázzam Varane világbajnoki döntőjét.
Fáj. Nagyon fáj.
Ma is. Még mindig. S tán az utolsó napig. Ezeknek a szavaknak pedig súlya van, mert a 2008-ban felröppent pletykák, s a 2009-es bizonyosság, hogy Cristiano Ronaldo – akkor minden idők legdrágább igazolásaként – a Real Madridban folytatja, engem mélységesen felháborított. Tüntetőleg kapcsoltam ki a televíziót, s kerültem a híradásokat. Természetesen legyűrt a szenvedélyem, megbarátkoztam a helyzettel. Megbarátkoztam Cristiano Ronaldóval. Mi az, hogy megbarátkoztam? Most sírok, fájok, szűkölök, mint egy kivert kutya. De nem szégyellem.
Kilenc felejthetetlen, meghatározó, sikerekben gazdag esztendő a Real Madrid kötelékében. Emlékezetes pillanatok, földöntúli teljesítmény, felülmúlhatatlan, s jó eséllyel megközelíthetetlen számok, rekordok. Nem kísérletezem azzal, hogy a legemlékezetesebb momentumokat e sorokba sűrítsem – innen, a székemből lehetetlen vállalkozásnak tűnik –, inkább arra buzdítok mindenkit, hogy egy békés, magányos perc erejéig válogasson, poroljon, rendezzen, s állítson emléket e nagyszerű labdarúgónak. Több is lesz az egy vagy néhány minutumnál.
Fáj. Nagyon fáj.
Minden egyes pályán és pályán kívül mutatott gesztusából, megnyilvánulásából sugárzott a profizmus, az elkötelezettség, a többre törekvés. Megteremtette a modernkori labdarúgó archetípusát. Nem lesz még egy ilyen játékosa a futballtörténelemnek. Őt nem lehet számszerűsíteni, átváltani aranyra, nem lehet árcédulát aggatni rá. Képtelenség leírni a jelentőségét, meghatározni is csak önmagával lehet: Cristiano Ronaldo.
A statisztikákon, az egyéni címeken, a csapattal elhódított trófeákon túl persze felsejlik egy egyszeri és megismételhetetlen sportember esendő alakja is. Mondják, a hős szándékai és tettei határozzák meg az eseményeket. Elismerésre, megbecsülésre vágyó természete kielégítetlen maradt ellenére annak, hogy mi, milliók milliárdszor skandáltuk a nevét, tapsoltuk állva, próbálgattuk tükör előtt megunhatatlan gólörömét, álltunk ki mellette a legnehezebb időkben is. A mi hősünk most úgy döntött, távozik. Sajnáljuk. Sajnálom.
Fáj. Nagyon fáj. De!
Büszke vagyok és köszönök mindent. Kívánom, hogy új állomáshelyén fogadják örömmel, tisztelettel. Sőt, kérlek benneteket, bánjatok jól a mi Ronaldónkkal, mert legalább olyan bőkezű lesz veletek, mint amilyen velünk, madridistákkal volt.
Remélem, még egyszer meghódítja Európát.
Ha itt végeztem, mármint a munkában, visszatérek ahhoz az ütött-kopott asztalhoz, s ismét iszom. Csak most az egészségére.
Siiiuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu!!!