2022. June 30., Thursday

Zidane: Soha nem bántam semmit (I.)

  • M. László (mrazo)
  • June 24, 2022, 12:15 a.m.
Ötvenedik születésnapja alkalmából 1998 aranylabdása exklúzív interjút adott a francia L’Équipe magazinnak. Tabuk nélkül tekintett végig játékos és edzői karrierjén, múltján, jelenén, beszélt jövőbeni terveiről, melyek között – nem titkoltan – szerepel a francia válogatott irányítása is.

Az első egyeztetésre december közepén, Spanyolországban került sor, ahol akorriban még ajánlott volt az FFP2-es maszk viselése. Ez alkalommal csupán arra volt lehetőségünk, hogy felvegyük egymással a kapcsolatot, egyeztessünk egy későbbi időpontot, amikor megejthetjük az interjút. Nem minden nap ünnepelhetjük az ötvenedik születésnapunkat, és legfőképpen nem mindannyiunk fél évszázada telik el úgy, ahogy Zinédine Zidane-é. Kétórás győzködés után Zizou végül rábólintott a kétrészes interjúra, amely később minden várakozásunkat felülmúlta. Az első beszélgetésre egy, a Real Madrid valdebebas-i edzőközpontjához közeli szálloda lakosztályában került sor, amely mintegy négy órán át tartott. Ekkor ejtettük meg a fotózást is. Azon a május elsejei napon a Real Madrid egykori trénere egy percet sem tétlenkedett. A klub épp előző este ünnepelte újabb bajnoki trófeáját. Zizou természetesen végig követte az ünnepi eseményeket, hiszen a spanyol fővárosban maga is letette névjegyét. A közel fél évszázados úriember elektromos autója volánja mögött ülve érkezett. Délelőtt tíz óra volt. A spanyol főváros alig ébredezett. A helyiek által istenített legenda élvezte és ki is használta a nyugalmat. Másnap Zidane ugyanabban az időpontban, egy újabb másfél órás interjúra érkezett mielőtt megkezdte volna franciaországi, jól kiérdemelt családi nyaralását. 1998 aranylabdása tabuk nélkül beszélt múltról, jelenről és jövőről, ez utóbbival összefüggésben elmondta, továbbra is az a legfőbb vágya, hogy edzősködjön, a francia válogatott pedig kiemelt helyen szerepel ebbéli ambíciói között. A túlmelegedett diktafon több, mint négy órányi anyagot rögzített, mely anyag középpontjában a család, a marseille-i gyermekévek, a cannes-i edzések és élete három klubja áll. Pályfutása során magára öltötte a Bordeaux, a Juventus és Real Madrid mezét. Utóbbi klub különösen kedves a számára az ott játékosként és edzőként elért sikerek okán. Szárnyalások, hullámvölgyek, „Les Bleus”. Élete, hétköznapjai apaként, nagyapaként, most, hogy Enzo fiának gyermeke született. Világbajnokságok, 2005-ös visszatérése, 2006-os botránya, Karim Benzema, PSG, példaképe Enzo Francescoli. Hobbik, találkozások, hivatás és tervek. Mindenekelőtt pedig felesége, Véronique, édesanyja, édesapja, akik meghatározó alakjai voltak férfivá válásának, játékos éveinek, és természetesen négy gyermeke. Mindenről, vagy legalábbis majdnem mindenről szót ejtettünk hét héttel azt megelőzően, hogy Zizou csütörtökön, június 23-án elfújja a tortáján díszelgő ötven szál gyertyát. A nosztalgiának azonban nincs helye. Zizou nem bánt meg semmit. A holnapnak él. Olyan elképzelésekkel a fejében, amelyek még jócskán okozhatnak meglepetéseket.

Ötvenedik születésnapod alkalmából úgy határoztunk, hogy a L’Équipe és a France Football játékos és edzői pályafutásod legemlékezetesebb pillanatait szemléltető címlapjaival készülünk. Mindjárt itt az első 1993. november 23. napjáról a Girondins de Bordeaux színeiben. Emlékszel még erre?

Ez megvan. A szüleimnél. Mindent gyűjtenek, mindent megőriznek. Még a stadion bejáratának egy darabkáját is. Édesanyám nem hagy veszni semmit. Húsz-harminc évvel ezelőtti dolgok bukkanak elő. Elképesztő: a mezek, de még az öltözőfülkék sarokpánytjai is. Bordeaux-tól a francia válogatottig kerültek már olyan dolgok a kezeimbe, amelyek létezéséről addig fogalmam sem volt.

Próbáltál már ezek közül bármit magadhoz venni?

Nem igazán! Még a gyermekeim sem lennének rá képesek. (mosolyog) A szüleim mindent hét lakat alatt őriznek. Édesanyám még az Aranylabdámat is elkobozta. Ott pihen valahol egy búra alatt, a dobozában. Senki egy ujjal nem nyúlhat hozzá…

Még az Aranylabda is? Nem próbáltad meg Madridba költöztetni?

Mind érzelmi, mind szimbolikus szempontból jó helyen van a szüleimnél. Azzal, hogy ők vigyáznak rá, egy kicsit hozzám is közelebb áll. Majdnem olyan, mintha a saját házamban dédelgetném. Sőt, még jobb is talán.

De miért?

Mert jómagam mindent tovább adok. Inkább felajánlom másnak. Gyakorlatilag a pályafutásomból semmit nem őrizgetek otthon. Esetleg egy-két tárgyat. Én nem vagyok az a gyűjtögető, anyagias világnézetű. Ha elismeréseket, emléktárgyakat akarok nézegetni, akkor hazalátogatok Marseille-be. De nem élek velük. A gyermekeim gyakran tesznek szemrehányást emiatt. Azt mondják: „Mindabból, amit nyertél, amit elértél, nem maradt semmid.”

Sem játékosként, sem edzőként nem őrzöl legalább replikákat a világbajnoki vagy a Bajnokok Ligája-trófeából? 

A replika találó elnevezése ezeknek a tárgyaknak. Mind csak az eredeti másolatai, nekem pedig csak az eredeti jelent valamit. Egyetlen valódi ereklyém van, és az az Aranylabda. (Eközben kibontja a második címlapot, amely közvetlenül az 1998-as világbajnoki döntő másnapján jelent meg és elolvassa a címsort.) “Az örökkévalóságnak”. Gyakran gondoltam erre a győzelemre, erre a döntőre (1998. július 12-én a Stade de France-ban a francia válogatott 3-0-ra legyőzte Brazíliát). Mostanában lényegesen kevesebbszer jut az eszembe, de amikor megtörténik, elmerülök az emlékekben, a csodálatos pillanatokban. Az a generáció akkor valami hatalmas dolgot vitt végbe. Aztán az élet ment tovább.

Mi lett a döntőben viselt mezed sorsa?

A félidőben mezt cseréltem Ronaldoval, így a kettő közül az egyik nála van. Ez látható egyébként a kezedben látható újságban is. Amit a második félidőben viseltem, azt a nézők közé hajítottam. Eldobtam, mert alatt volt egy atléta. Egyébként nem tettem volna, mert félmeztelenül biztosan nem sétálom végig a tiszteletkört. Bizonyára valakinek nagy örömöt szereztem. A harmadik mez sorsáról nincs tudomásom, nem tudom, hol van, kinek adtam. Akkoriban mérkőzésenként három szerelést osztottak ki nekünk. De én egyiket sem tartottam meg.

Mi lett Ronaldo mezével?

Valahol Marseille-ben kell lennie. Íme, az 1998-as France Football, címlapján az Aranylabdával… Erről az imént beszéltünk. Ez az elismerés azért személyesebb. (mosolyog) Színlelnem kellet egy kicsit mielőtt ezt átvettem volna.

A megjátszás nem a te műfajod, igaz?

Nem, valóban, de a szavazás előtti hetekben túlzott magabiztosság lett rajtam úrrá. Néhány interjúban izgatottnak mutatkoztam. Soha nem mondtam olyat, hogy ezt vagy azt megérdemlem. Egyedül az 1998-as Aranylabda képez kivételt, akkor egy kicsit elgondolkodtam. Nem éreztem teljesen magaménak, de nagyon akartam. (nevet)

Mit jelentett számodra ez az elismerés huszonhat esztendősen?

Én voltam a világ legjobb játékosa. Ez nem sűrűn fordul elő! Velem is csak egyszer, akkor. A szavazás kapcsán persze lehet elfogultságról, preferenciákról beszélni, de ha te kerülsz ki győztesen, akkor a tiéd. Akkor, ott te vagy a legjobb! És ez csodálatos érzés.

Bánod, hogy amikor 2000-ben vagy 2006-ban ismét esélyed lett volna megnyerni, mégsem sikerült?

Soha. Nincs mit bánnom, nincs miért sajnálkoznom. Ha nem te kapod, akkor nem nálad van a helye. Ugyanakkor három ízben vehettem át a FIFA legjobb játékosnak járó díját (1998, 2000 és 2003). Azért az nem rossz!

Játékosként 1998 volt a legjobb éved?

A világbajnoki döntőt megelőző hat hónap remek volt, az azt követő félév már kevésbé. A világbajnokság után katasztrofális állapotban voltam. Már nem úgy játszottam, mint korábban. Még a barátaim is azt mondogatták, hogy „úgy játszol, mint az unokatestvéred, az unokatestvéred tért vissza Torinóba!” Amikor egy olyan jelentős tornát nyersz, mint amilyen a világbajnokság, hajlamosabb vagy lazítani. Én pedig nagyon elengedtem magam. Visszatérni viszont annál nehezebb. Sok időbe telik. Januárban találtam magamra ismét, ezt követően nagyon jól ment a játék, majd jött a sérülésem (a jobb térdem). Száz nap. A szezonnak vége. Aztán az 1999/2000-es idényben egy Európa-bajnokságon aratott győzelemmel (2000. július 2., Rotterdam, 2-1-es siker Olaszország ellen) ismét a csúcson voltam. A következő két-három évben nem is estem vissza. 1998 egy jó év volt, az én évem, de azt hiszem, az 1999/2000-es volt a legjobb szezonom. És nemcsak nekem. Annak a generációnak is. A nemzeti válogatottunk kivételes volt. A 2000-es Európa-bajnokság mindig is a mi generációnk csúcsteljesítménye lesz. Verhetetlenek voltunk. 

Íme, a címlap, amely a Real Madridhoz igazolásodat örökítette meg 2001. július 10-én.

A Juventus után ez hiányzott nekem. A világ legnagyobb klubjához igazolni. (Elolvassa a transzfer akkori összegét) „500 millió frank…” Hisz, ez egy AirBus ára! Tarolnunk kellett. (nevet)

Ez a hatalmas összeg nem feszélyezett? Akkoriban te voltál a történelem legdrágább igazolása.

Kicsit bizarr. Frankban, ennyi nullával a végén. Kb. 76 millió euró lehetett (ma kb. 100 millió euró). Elképesztő. De nekem semmi közöm nem volt hozzá. Ez van. A Juvénak joga volt elkérni azt az összeget, amit kívánt, a Real Madrid pedig ezt kifizette.

Hogyan élted meg az átigazolást?

Akkor múltam 29. Tapasztalt voltam, de tudtam, hogy valami még hiányzik. A Real Madrid. Valahogy szükségét éreztem a távozásnak, azért, hogy újraindítsam a karrierem. Öt éve játszottam a Juventusban, megnyertem mindent, leszámítva a Bajonokok Ligáját. Abban a sorozatban kétszer is veszítettünk (1997-ben 1-3-ra a Borussia Dortmund ellen, 1998-ban pedig 0-1-re a Real Madrid ellen). Kellett a megújulás, egy új kihívás.

Álmodoztál a Real Madridról?

Ott motoszkált a fejemben és apránként erősödött a vágy. Amikor 28-29 éves korodra a Juventusszal, a válogatottal elértél mindent, akkor idejen szintet lépned. A Real volt az én döntésem. Tudtam, hogy Florentino Pérez is ácsingózik utánam. És ha ő valamit a fejébe vesz, akkor minden pillanatok alatt történik.

Emlékszel még az első találkozásotokra?

Természetesen. Monacóban történt. Az első találkozásunkkor, ott helyben lezajlott minden. Nem volt második, haramadik alkalom. Az első elegendőnek bizonyult. Ott leokéztuk a dolgot. Florentino Pérez pedig olyan ember, aki nem ismer tréfát. Ha azt mondja, véghez viszi, akkor az úgy is lesz. Egy anekdotám is van ezzel kapcsolatban, amin a mai napig jókat derülök. 

Éspedig?

Egy gálavacsorán vettünk részt Monacóban, hatalmas asztalnál ültünk, de nem egymás mellett. Egy díj átvétele miatt kaptam meghívást. Ő a kezembe nyomott egy szalvétát, aminek a belsejébe ezt írta franciául: „Akarsz jönni?” Én egy másik szalvétán válaszoltam neki: „Yes!” Azóta sem értem, miért angolul feleltem a kérdésére. Írhattam volna, hogy „Oui”, hiszen beszél franciául, vagy spanyolul azt, hogy „Sí”, de én „Yes”-t írtam… Így kezdődött minden. Öt évre köteleztem el magam. Az ötös volt a számom. Ez a szám mindenhová elkísért.

Miért pont az 5-ös számot viselted a Real Madridnál?

Öt év a Juvénál, öt a Realnál… Ha egy nap valaki végig tekint az életemen, beleássa magát, láthatja majd, hogy az ötös szám kapcsán milyen hihetetlen dolgok történtek velem. Például öt Bajnokok Ligája-győzelemben volt részem a Real Madriddal: egyben játékosként (2002), egyben Ancelotti asszisztenseként (2014) és háromban a klub edzőjeként (2016, 2017, 2018). Még a családomban is visszatérő szám az ötös. Ha megszállok egy szálloda ötödik emeleti szobájában, megnyerem a mérkőzést. 99%-ban bejött! Léteznek megmagyarázhatatlan dolgok. Mikor aláírtam Madridban a szerződésemet, Florentino Pérez azt mondta: „Ennél a klubnál 1-től 11-ig vannak számok, nincs 35-ös vagy 40-es.” Majd így folytatta: „Jelenleg az egyetlen szabad szám az 5-ös.” Így feleltem: „Semmi gond, azonnal viszem!” Ez a szám sokat adott nekem. (Közben megpillantja a 2002-es glasgow-i, Bayer Leverkusen elleni BL-döntőt megörökítő címlapot). Megvolt a Bordeaux, az Aranylabda, az 1998-as döntő, de ez még hiányzott. Köszönöm. Erről lemaradtam. Ezzel a Glasgow-ban aratott győzelemmel harminc éves koromra gyakorlatilag mindent elértem. Ráadásul a Real Madriddal. Illetve egy ilyen találattal, ami végül győzelmet ért. Idén május 15-én volt húsz esztendeje.

Így emlékszel a döntő pontos dátumára?

Igen, mert három nappal később született a fiam, Theo.

Ez a találat lenne pályafutásod legszebbje?

A legszebb? Nem is tudom. Talán. Bizonyára. Mindenesetre az egyik legfontosabb. Nagyon vágytam arra, hogy megnyerjem életem első Bajnokok Ligáját. Az is fontos volt, hogy a Real Madrid egyik meghatározó szereplője legyek egy ilyen döntőben. Ugyanezt megtettem már korábban a válogatottban, Torinóban, csak más címekért küzdve. Akkor a Real Madridnál eltöltött első szezonban kellett letennem a névjegyem. Amikor ez sikerült, megnyugodtam. Az a lövés, az a gól csak hab a tortán. Három európai döntőt is elveszítettem mielőtt egyet megnyertem volna. Egyet a Bordeaux játékosaként az UEFA-kupában, kettőt a Juventusszal a BL-ben. A negyedik lehetőséget nem hagyhattam elúszni.

Mesélnél egy kicsit erről a legendás glasgow-i gólról?

Egy Roberto Carlos beadással kezdődött, ami… borzasztó volt! A beadása végül mégis tökéletesen érkezett. Sokszor beszéltünk róla. Állandóan cukkoltuk egymást: „Milyen egy kibaszott gyertyát rúgtál!” Erre ő: „Ez életem legszebb beadása. Látod az eredményt: ha nem így passzolom neked, nem szereztél volna egy ilyen csodálatos gólt.” És igaza volt. Utána a mozdulat? Minden tekintetben tökéletes volt. És mindezt egy BL-döntőben csináltam. Életem első és egyetlen BL-győzelme alkalmával. Döntőhöz illő találat volt. Egy ilyen pillanatban jelen kell lenni. Az, hogy ez megeshetett velem, köszönhető a Juvéval elszenvedett két vereségnek és a válogatottal elért győzelmeknek. Egy ilyen mozdulatra az ember csak egyetlen egyszer képes pályafutása során. Többször próbálkoztam újra, főként reklámfilmekben. Mindenki áhította, de sosem sikerült igazán, nem tudtam mégegyszer úgy végrehajtani a mozdulatsort.

Meg tudod fejteni a titkát?

Alapvetően szemben helyezkedtem a labdával. Általában ilyen esetben egy kicsit elfordítjuk a testünket. Aztán hopp, és piff! (bemutatja) Nekem persze volt időm jól felmérni a körülményeket (nevet): az égből hullt alá a labda! Minden úgy alakult, ahogy annak kellet. A folyamat hibátlan volt. Persze én is mindig jobban teljesítettem, ha fontos mérkőzésről volt szó. Abszolút alázattal… Minél fontosabb volt egy meccs, annál erősebb voltam.

Mi vált ki erősebb reakciókat: Bajnokok Ligáját nyerni a Real Madriddal játékosként vagy edzőként?

A kettő össze sem hasonlítható, de ugyanolyan csodálatos érzés. Edzőként minden felelősség a tiéd. Nem pusztán a 25 játékos miatt. Hanem egy olyan intézmény, egy olyan klub miatt is, amelynek a neve Real Madrid. Ez egy óriási teher, melyet játékosként egészen másképp élsz meg. Mikor megnyered ezt a sorozatot, ráadásul egymás után háromszor, az egy téged és az egész klubot körüllengő nagyszerű és hihetetlen érzés. A Bajnokok Ligájának megnyerése soha nem a szerencsén múlik. Az elvégzett munka jutalma. Főleg, ha sorozatban háromszor sikerül. Jómagam látástól vakulásig dolgoztam. Rengeteget. Mindenki odatette magát. A játékosaim hittek bennem, én hittem bennük. És elértük a célunkat. Ebben azonban nekem és a stábomnak is elképesztő mennyiségű munkája volt. Játékosként megnyerni ezt a trófeát nem ugyanaz. Játékosként reggel kilencre érkeztem az edzésre, majd délután egy órakor már úton voltam haza. Edzőként már reggel nyolckor a központban voltam, és gyakorta este tizenegy órakor értem haza. Egyáltalán nem ugyanúgy telnek a napok és nem ugyanaz a teher, mint mikor játszottam. Elvégzed a munkád, de nem pusztán magadért dolgozol. Lényegében soha nem állsz le. Fizikailag otthon tartózkodtam, de fejben mindig a pályán voltam. Már rég a másnapi edzésen járt az eszem, azon, hogy milyen instrukciókkal lássam el az egyes játékosokat.

A labdarúgók ezek szerint inkább „naplopók”?

(Nevet) Úgy érted „nyugodtabbak”? Talán… Én nem voltam az. De ez normális. Játékosként kevésbé stresszelsz. Teszed a dolgod és nem gondolsz sem az edzővel, sem a csapattársakkal. Leginkább önmagaddal vagy elfoglalva. Felkészülsz, felkészíted saját magad. Edzőként mindent mások érdekében csinálsz.

És itt egy újabb borító: az első Bajnokok Ligája-győzelmed edzőként az Atlético de Madrid ellen 2016. május 28-án.

Ez a fotó kifejezetten tetszik, mert a játékosaimmal együtt szerepelek rajta. Amit elértünk, azt együtt értük el. Rendkívül örömteli pillanat volt. Az edzői bemutatkozásom első öt hónapjában elvégzett intenzív munka jutalma.

Meglepett, hogy januári madridi kinevezésed után ilyen rövid idő elteltével sikerült megnyerned a Bajnokok Ligáját?

Nem mondanám. Ha valamit csinálok, azt a győzelem érdekében teszem. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy győztes mentalitású ember vagyok. A győzelemért élek. Máskülönben bele sem kezdenék. Persze nem mindig nyerhetek, de mindent megteszek a győzelemért. A győzelem sosem ér váratlanul, hiszen mindent beleadok. Keményen dolgozom. És ha dolgozom, joggal tartok igényt a jutalomra is. Ha mindent beleadtál, minden tőled telhető megtettél, akkor tizenegyesekkel győzni az Atlético de Madrid ellen legalább annyira édes, mint a 2017-es Juventus elleni 4-1, vagy a 2018-as Liverpool elleni 3-1. A munka gyümölcse beérik. A kemény munkát megjutalmazzák. Ezek a győzelmek mind azt jelentik, hogy kiérdemeltük őket. A Juventus elleni döntő kivételes volt. A Liverpool ellenébe egy nehéz bajnoki idény után érkeztünk, harmadik helyen végeztünk a Barcelona és az Atlético mögött, mégis dicsőséggel zártunk. Ez utóbbi siker annak bizonyítéka, hogy a csapat soha nem volt hajlandó bedobni a törölközőt.

A három BL-győzelem közül melyik a legkedvesebb számodra?

A három így, egymás után. A legszebb. Minden csodálatos volt az elejétől a végéig.

De mégis, érzelmileg?

Ha nagyon különbséget szeretnék tenni, akkor a Juve ellenit választanám. Játékban ott voltunk a legkiemelkedőbbek, plusz a Juventus-ról volt szó… Játékosként nem nyerhettem velük. Remek meccseket játszottam ott, mint például az Ajax Amsterdam elleni 1997-es elődöntő, mégsem sikerült a végső győzelem.

Emlékszünk az első félidőben adott instrukciókról készült képekre, különösen igaz ez a Bajnokok Ligája döntőjére. Hogyan közelítettél a különböző helyzetekhez?

A Juve esetében nem voltam túl boldog a félidei eredmény láttán. Azt szerettem volna, hogy inkább a széleken folyjon a játék, ehhez ragaszkodtam. Végtére is sikerült megvalósítani az elképzelést. Szükséges volt, hogy a második hullámban is legyenek érkezők, mert a középpálya küszködött. A második félidőben remek játékkal rukkoltunk elő: Modrić és Carvajal az egyik, míg Marcelo a másik oldalon. A második játékrészben – ennek köszönhetően – három gólt szereztünk. Később ragaszkodtam ehhez az intenzitáshoz, nem hagyhattuk, hogy kihasználják a lehetőségeiket. Sikerült. Az első tíz percben mi irányítottunk. Megfojtottuk őket. Magasan letámadtunk. Szeretem ilyennek látni a csapatomat. Támadj le minél magasabban, a torkánál ragadd meg az ellenfelet. Persze nem lehet mindig ész nélkül rohanni, s itt van szerepe az edzőnek. Tudnod kell, mikor, hogyan kell visszavenni a tempóból időről időre. Nem tízszer kell nyolcvan métert sprintelni, inkább tízszer kell hatékonyan támadni. Jómagam azt a stílust kedvelem, amikor a labda a csapatomnál van, gyorsan járatják azt és magasan letámadnak.

2018-ban a Liverpool ellen is így volt?

A félidőben 0-0 volt az eredmény. A második játékrészben Karim szemfüles góljának köszönhetően vezetést szereztünk, de gyorsan jött a válasz az 55. percben. Majd a csereként beálló Bale duplájával, azzal a gyönyörű ollóval sikerült legyőzni őket. Itt is fontos szerepe volt az instrukcióknak. Együtt élünk a meccsel, aztán pillanatokon belül történik néhány villanás, adott esetben hat-hét perc alatt dől el egy mérkőzés. Amikor az öltözőben vagy, békén hagyod a játékosokat, ugyanis regenerálódniuk kell. Nem kell azonnal nekik esned. Tudom, hiszen ez történt velem játékosként. Tizenöt percen keresztül ment a szövegelés… Ennek semmi értelme. Az üzenetek egyáltalán nem, vagy nem jól mennek át. Én két-három célzott utasítással készülök. Főleg a nagy meccseken, amikor szoros az állás és eluralkodik a feszültség.

Akkor most vissza a születésnapodhoz. Hogy van Zinédine Zidane ötven esztendősen?

Remekül. Minden rendben. (nevet)

Mégis milyen érzés fél évszázadosnak lenni?

Az élet nem áll meg. Számomra épp az a furcsa, hogy 20-25 évesen sokkal idősebbnek tűnő 50 éveseket láttam. Manapság már nem ez a helyzet. Az élet kiegyengette ezt a kort. Fejben még mindig egy nagy gyerek vagyok. Mindent ki akarok élvezni. A családommal vagyok. Persze vannak dolgok, amelyekkel elégedetlen vagyok… És történnek tragédiák is (itt elhallgat). Elveszítettem az egyik bátyámat… De az élet megy tovább. Előttünk jár. Minden percben, minden pillanatban. Mindezekért szeretem az életemet. Nem vagyok egy hétköznapi ember, ez kétségtelen. 

Hogyan élvezed az életet?

Abszolút ösztönlény vagyok, nem szeretem a kötöttségeket, például, hogy holnap ezt vagy azt csinálom. Nem. Lássuk csak, amikor edző voltam. Már nem vágytam arra, hogy nap, mint nap ezzel foglalkozzak, ezért azt mondtam: „Most kilépek.” Majd akkor folytatom, amikor kedvem támad hozzá. Szeretem az élethez, az életemhez való ilyetén hozzáállást. Mindig azt csinálom, amihez kedvem van, aminek szükségét érzem. Így nem hibázhatok. Ha túl sokat figyelsz, ha túl sokakra hallgatsz, könnyen előfordulhat, hogy rossz döntést hozol. Én mindenben a szívemre, a megérzéseimre hallgatok. És ez bevált. Tehát, ha hibázok, nem bánt.

Mit terveztél a születésnapodra?

Semmi különöset, csak amit általában. A családdal leszek.

Az utolsó időszakban gyakorta került sor a válogatott csapattársakkal való ünneplésre. Azok milyenek voltak?

Csak a szokásos. Torta és néhány üzenet. Semmi egyéb. Többnyire bezárkóztunk, magunkban voltunk. Ilyen és ehhez hasonló eseményekre több alkalommal is sor került nagy meccsek, negyeddöntők, sőt még elődöntők előtt is. Nekünk azonban profiknak kellett maradnunk.
 


Hozzászólások

Tabella