Ma május 2., hétfő van. Pontosan két napja szerezte meg 35. bajnoki címét a Real Madrid. Aztán átvették a trófeát a Santiago Bernabéuban, majd a szurkolókkal együtt a Cibeles térre mentek ünnepelni. És ünnepség volt ez a javából. Pedig voltak, akik már korábban óvatosságra intettek, merthogy szerdán jön az év eddigi legfontosabb meccse, a visszavágó a Manchester City ellen. Egy ünneplés meg csak elveszi a fókuszt. Ancelotti már a meccs előtt leszögezte, amennyiben bajnok lesz a csapat mennek ünnepelni, miért ne tennék, hiszen megnyerték a bajnokságot. Meg, amúgy is jót fog tenni egy kis felszabadultság a BL-meccs előtt. Mennyivel más lehetett volna ez, ha nem egy olasz edző vagy éppen nem Carlo Ancelotti ül a kispadon… Mert Ancelotti, ahogy a legtöbb olasz, szereti a szabadságot, szereti megadni a játékosainak a szabadságot. Nem húz éles határokat, mert tudja, hogy ezzel lekorlátozná a játékosokat. Sem a pályán kívül, sem a pályán belül. Nem akar kontrollálni, vagy éppen másképp akar kontrollálni. Erről szólt az is, amikor szivarral a szájában pózolt Viníciusék között, és erről szólt az is amikor a PSG, a Chelsea vagy a City elleni meccsen a totális káoszból jött ki a csapat jól.
Ösztönösség és egyéni kvalitások vs. szervezettség
A City elleni első meccs után két jóbarátommal azt elemezgettük egy-két sör társaságában, hogy mi tartja folyamatosan életben ezt a Real Madridot. Abban gyorsan megegyeztünk, hogy ez a Real Madrid a világklasszis játékosok egyéni villanásaira épít, miközben a többi sikeres csapat sokkal inkább a centire kimért taktikában hisz. Ez a Real Madrid viszont a káoszban él igazán. Ez a káosz nekünk, szurkolóknak mostanság 2-3 szívrohamot hoz el meccsenként, hogy aztán felfogjuk, megint megfordítottuk, vagy még mindig életben vagyunk. Sok kommentet olvastam azzal kapcsolatban, hogy nincs a csapatnak semmiféle játéka (ez is megérne egy-két beszélgetést, mit is jelent az, hogy játék), nincs semmiféle tudatosság abban, amit csinálnak, szerencse az egész stb. Van ebben igazság, mert olyanfajta taktikai mintázatot, mint amit például Guardiola csinál a City-nél, na, olyat biztosan nem lehet a Real Madridnál kirajzolni. Ott minden ki van számolva. Minden másodpercben minden ki van számolva. Ancelotti és ez a csapat viszont olyan meccset tervez, amit nem lehet előre kiszámítani. Olyan meccset próbálnak kialakítani, amire az ellenfél nem tud felkészülni. De mit is jelent ez a valóságban.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy az első meccsen miért szeretett volna a Real Madrid egy teljesen nyíltsisakos párharcot. Ennek az lett az eredménye, hogy a 93. másodpercben De Bruyne máris megszerezte a vezetést. Méghozzá amolyan City-sen kiszámolt góllal: az angol csapat játékosai milliméter pontossággal támadtak le, csodálatos szinkronban mozogtak egymással, jól zárták le a területeket és passzsávokat. Aztán amikor megvolt a labda, pontosan tudták, mit akarnak azzal kezdeni. Bernardo Silva elvitt két embert, Mahrez betört az üres területen, De Bruyne abban a pillanatban megmutatta, mit jelent a labda nélküli mozgás és bumm, 1-0. Amit itt láttunk, azt már legalább 100-szor megcsinálta a City, nem volt a támadásban felesleges mozdulat. Nem volt benne improvizáció. Már akkor a fejemhez kaptam, mert ha ez így megy tovább, akkor abból egy elég kellemetlen vereség is lehet. Aztán jött a második gól.
A gól előtt vessünk egy pillantást a Real Madrid védekezésére. Bár papíron 4-1-4-1-et védekeztek, de a Real Madrid nem az a csapat, amely annyira rögeszmésen ragaszkodna a formációhoz vagy a pozíciókhoz. Minden az ösztönről és a játék olvasásáról szól. Rodrygo letámadta Laporte-ot, majd tovább üldözte a labdát kapó Rodrit, majd ismét Laporte-ot vette üldözőbe. Carvajal közben feljebb lépett Fodenre, de amiért Rodrygo nem volt a poziciójában, Carvajalnak Foden mellett De Bruyne-re is figyelnie kellett. Emiatt Militaónak is el kellett tolódnia és a szögletzászlóig kísérnie a belga játékost, aztán jött a beadás, és a Real Madrid kétfős védelme, máris három támadóval találta szembe magát.
Ez kívülről roppant amatőr hibának tűnhet, hiszen egy egyszerű zónavédekezéssel meg lehetett volna fojtani a City támadásépítését – ahogyan azt az Atlético Madrid is megmutatta néhány héttel korábban. Ez azonban azt jelentette volna, hogy a Real Madridnak egy jól megtervezett, jól megszervezett meccset kellett volna játszania. Ancelotti pedig nem hisz abban, hogy olyan módon is képest csatát nyerni ez a csapat. A Real Madridnak szüksége van a drámára, a rendetlenségre, a felfordulásra.
Már megint 2-0, de semmi baj
2-0 volt a 20. percben. Ekkor egyszerre éreztem azt, hogy semmi baj, mostanában megszoktuk már ezt, 2-0 után majd jönnek a gólok, meg azt, hogy jajj, lehet, hogy most ért véget ez a jó széria és ez a City ki fogja tömni a csapatomat. Ezzel szemben a Real Madrid ugyanabból az ösztönös letámadásból szerezte meg a szépítő találatot, ami előtte pár perccel a City második góljához vezetett. A Madrid teljesen feltolta a védekezését és már Edersonnál elkezdték az ellenfél agresszív letámadását, ezzel pedig hosszú labdákra kényszerítették a City-t. Ezt minden egyes alkalommal megtették, amikor az angolok a kapusukig vitték a labdát, hogy onnan építkezzenek. Hat-hét játékossal az ellenfél térfelén támadt le a Real Madrid, amivel egyszerre vállaltak nagy kockázatot, hiszen az üres területekre örömmel mozogtak be De Bruyne-ék, másrészt viszont ez a letámadás adott lehetőséget arra, hogy minél magasabban tudják visszaszerezni a labdát. Így okoztak káoszt a City térfelén. Courtois hosszú kirúgása után Vinícius letámadta Stones-t, majd Edersont, akinek előre kellett vágnia a labdát. Erre a labdára csapott le Ferland Mendy, aki aztán azonnal középre játszotta a labdát Benzemának. Na, és akkor itt jön be az az egyéni villanás. Benzema ugyanis olyan pozícióból, olyan mozdulattal szerezte azt a gólt, hogy erre rajta kívül nagyon kevesen lettek volna képesek. Szinte teljesen véletlennek tűnt az egész. Ancelottinak viszont ez volt a terve. Zűrzavart okozni és a brilliáns egyéni megoldásokra támaszkodni. 2-1. WOOHOO! Ez a meccs még csak most kezdődött el. Már megint.
A második félidőben már láthattunk valamiféle taktikailag átgondolt húzást, ugyanis míg az első félidőben főleg Rodrygo oldalán próbálta meg a Real Madrid megbontani a City védelmét, amikor Fernandinho váltotta a sérült John Stonest, akkor a madridi támadások is áttevődtek Vinícius oldalára. Ez az elgondolás siker és kudarc is volt egyaránt. Fernandinho jól tudta, hogy még repülővel sem veheti fel a versenyt Viníciusszal, ezért mindenáron mindig meg akarta előzni a szélsőt. Ez pedig annyira jól sikerült neki, hogy egy labdaszerzéséből lett a City harmadik gólja. Aztán az elgondolás sikeres része néhány perccel később jött: egy ugyanolyan felpasszolt labdát, amit korábban Vini elveszített, most ragyogóan játszott meg, faképnél hagyta Fernandinhót és a kapuig gyalogolt (na jó, rohant) vele. Futballközhellyel élve erre mondhatnánk azt, hogy Fernandinho azt hitte, a bab is hús, ezért kijött a rokonok elé. Ráfázott.
És megint az egyéni villanás hozta meg a Real Madrid gólját. Én még szorgosan szidtam Viníciust, amiért pár perccel korábban megelőzték őt, erre ő húz egy ilyen cselt és berúgja a másodikat. Bocsi, Vini! Amit még érdemes itt megemlíteni – mert ugye remélem azzal tisztában vagyunk, hogy azért semmi sem történik véletlenül a pályán -, szóval érdemes megnézni Vini futása előtt Modric mozgását. A horvát középpályás először fellépett Ruben Días mellé, hogy aztán a portugál kikísérje őt a madridi félpálya közepéig. Így viszont Fernandinho mögött teljesen üresen maradt a pálya. A többit pedig már tudjuk.
Kiismerni az ellenfél gondolkodását
Az Ancelotti-féle letámadás kulcsa nemcsak a játékosok agresszivitása, hanem az, hogy ezek a játékosok egy pillanat alatt képesek sebességet váltani és üldözni a labdát akár több játékoson keresztül is. Alapesetben egyik csapat sem csinálja ezt, mert egy letámadásnak szervezettnek kell lennie, mindenkinek a megfelelő pillanatban kell elindulnia a megfelelő helyre. Ezzel a logikával egy védőnek mindig előrefelé kell letámadnia, mindig előrefelé mozog, hogy megszerezze a labdát, hiszen mi értelme lenne visszafelé, a saját kapuja irányába letámadni? Hát, ez az. Semmi. Mégis valami. Itt jön be a City játékának az a vonása, hogy a támadóik nem siettetik a támadást, ha nincsenek meg létszámban, ilyenkor visszaveszik a labdát, futballistásan fogalmazva, megnyugtatják a játékot, és indulhat minden újra hátulról. Pontosan ezt szerette volna Foden is, amikor ahelyett, hogy előrefelé ment volna, megállt és így a másik irányból érkező Carvajal – aki az előbb még De Bruyne-t támadta le – megszerezte a labdát és összehozott egy szabadrúgást. Ez a szabadrúgás vezetett aztán a kezezéshez és Benzema csodás tizenegyeséhez. 4-3.
El lehet lamentálni azon, hogy jó-jó, de ez mind szerencse, meg ha a City ügyesebb, akkor ez 7-3, de ez szerintem teljesen felesleges. Mert ezek feltételezések, a 4-3-mas eredmény pedig egy tény. Nem mondom, hogy ez a “taktika” mindig be fog jönni, hiszen épp az óriási kockázat miatt, amilyen nagy a nyerési lehetőség, éppen akkora a bukásé is. De velem ez a csapat ebben a szezonban már elhitette, hogy 2-0-nál nincs vége a meccsnek, hanem akkor jön az igazi rock ’n’ roll. Az igazi nagybetűs futball. Modric villanásokkal, Benzema lehetetlen góljaival, Vinícius semmiből előhúzott húzásaival.
Valami ilyesmire számítok szerdán is. Egy éretten, okosan és ösztönösen játszó Real Madridra. A végsőkig szurkoló Bernabéura. Az idén már oly sokszor látott egyéni brillírozásokra. A szervezett zűrzavarra. A győzelemre. És egy újabb BL-döntőre.
Hala Madrid!
