2022. June 25., Saturday

Egy madridista filozófus élete és halála – Antonio Escohotadóra emlékezünk

  • É. Csongor (Veidt)
  • Dec. 6, 2021, 6:42 p.m.
Mint arról már a klub hivatalos közleményéből értesülhettek a kedves olvasók, Antonio Escohotado elhunyt. Escohotado úr a Real Madrid körüli kulturális élet meghatározó alakja volt, nemrégiben megjelent könyve pedig az aktuálisabbnál is aktuálisabbá teszi az emlékezést. Egy ömlesztett anyagot közlünk most, amely több cikk és interjú felhasználásával készült. A cél egyszerű: röviden bemutatni a spanyolul nem beszélő olvasóinknak, hogy ki is volt Antonio Escohotado.

(A klub hivatalos közleményét lásd itt.)

A filozófus Antonio Escohotado múlt vasárnap hunyt el Ibizán, nyolcvan éves korában – tudta meg az El País családi forrásból. Az író egy hónappal ezelőtt költözött a Baleár-szigetekre, hogy ott töltse el utolsó napjait. Esszéista, történész, az Universidad a Distancia de Madrid (UNED) egyetem jogfilozófiai és szociológiai professzora. Mikor 2013-ban nyugdíjba vonult, úgy ismerték őt a köztudatban, mint tévéműsorok és különböző események rendszeres vendége. Legismertebb munkája a Historia general de las drogas („A kábítószerek általános története”). E könyv nagyobb részét a cuencai börtönben írta, ahol kétéves büntetést kellett letöltenie kábítószer-kereskedelem miatt. Escohotado szerint a rendőrség csapdába csalta őt. Fiatalkorában még a kommunizmussal szimpatizált, de ezt az utóbbi időben felváltotta a baloldallal szembeni kritikus hangnem és a liberális trendek meglovaglása.

Antonio Escohotado 1941. július 5-én született Madridban. Olyan nagy gondolkodók műveit fordította le spanyol nyelvre, mint Hobbes, Newton és Jefferson. Ha a saját szellemi termékeit kellene jellemeznünk, akkor az „atipikus” és a „provokatív” jelzők mindenképp helyénvalóak. Írásainak legfőbb jellemzője a tiszteletlenség mindennel és mindenkivel szemben. Nézeteinek legvitatottabb része a drogok legalizációja melletti kiállás – ezzel a témával az 1960-as évek végén kezdett el foglalkozni tudományos értelemben.

Mikor arról kérdezték ezt a szabadgondolkodót, hogyan készül fel a halálra, azt felelte: „A legjobb, amit tehetsz, hogy van nálad egy eutanázia-csomag arra az esetre, ha jókor érkezne a halál, és egy orvosi készlet arra az esetre, ha rosszkor.”

Vasárnap (november 21. – a szerk. kieg.) az alábbi üzenet került ki a filozófus Twitter-fiókjára a fia jóvoltából: „Békében nyugszom, a családom oltalmában.” Végakarata az volt, hogy az Ibizán található Sant Antoniban helyezzék végső nyugalomra.

Fernando Savater filozófus-író, aki már több mint hatvan éve ismerte (filozófia szakon találkoztak) az elhunytat, így nyilatkozott: „Antonio mindig is nagy gondolkodó volt; a praktika mellett a teoretika is vonzotta. […] Nemcsak a drogok érdekelték, hanem olyan elemi témák is, mint a természet vagy a szülő-gyermek kapcsolat.”

„Ő, én és még néhányan alapítottunk egy klubot az egyetemen. Beszélgettünk, gondolatokra reflektáltunk, zenét hallgattunk, tiltólistán szereplő irodalmat fogyasztottunk. […] Antonio nagy nőcsábász volt, igazi karizmatikus férfi, aki szerette, ha kedvelik. Bármilyen eseménynek a középpontjába került. Nem volt egy átlagos ember, de a maga módján szigorú volt.”

Savater számára Escohotadónak „nem az írásai, hanem a személyisége volt az igazi életműve”. Amellett, hogy egyebek mellett a kvantumfizikáért is rajongott, ő a szerzője a Los enemigos del comercio („A kereskedelem ellenségei”) c. monumentális trilógiának (2008). Ebben a fogyasztói társadalomhoz intéz gondolatokat, a francia forradalom korától kezdve a berlini fal leomlásán át a Szovjetunió felbomlásáig. „Egy nem mindennapi mű, szokatlanul bő témaválasztással, amely bemutatja, hogyan válik a jó szándékból általános társadalmi veszély”, mondja Savater.

Karrierje során nem kevés munkát publikált. Ott vannak a Frente al miedo („Szemben a félelemmel”) és a Sesenta semanas en el trópico („Hatvan hét a trópusokon”) c. sorozatai, melyekben egy, Thaiföldön, Vietnámban, Burmán és Szingapúrban végigkalandozott esztendő tapasztalatait meséli el. 

Láncdohányosként már-már mindig füstfátyolba búrkolózva jelent meg a tévé képernyőjén. De mentségére legyen mondva, más örömöknek is hódolt: ő volt az egyik alapítója a híres ibiziai nightclubnak, az Amnesiának.

Escohotado több mint két évtizedet szentelt főművének, a Historia general de las drogasnak. Ebben kielemezte a különböző tudatmódosító szerek fogyasztását az ókori időktől kezdve – mikor még vallási szerepe volt a szereknek – egészen napjainkig. Számos újrakiadást hajtott végre művén, mígnem az elnyerte végső formáját 1989-ben. Az „adatgyűjtést” (értsd: a drogozást – a szerk. kieg.) viszont már sokkal korábban, 1964-ben elkezdte, miközben a nemzeti banknál és egy állami hitelintézetnél dolgozott. A „tanulmányút” következő állomása Bécs volt, ahová munka miatt költözött. De a pszichedelikus szerek által meghatározott ’70-es évek szintén kiváló alkalmat szolgáltattak arra, hogy első kézből tapasztalja meg a kábítószerek hatását. A nyilvános beszédeibe gyakran belefűzte a drogokkal kapcsolatos személyes élményeit, habár minél idősebb lett, annál inkább felvállalta, hogy ezt sem jó túlzásba vinni, és hogy „a kisebb adagoknak nagyobb a hatása”. „Ahhoz, hogy ne érezzem magam rosszul, egyre inkább vissza kell fognom magam drogozás közben.”

De beszélnünk kell a rendőrségi ügyéről is. Hogy precízek legyünk, egy argentin bíró rendelt el vele szemben házkutatást és letartóztatást 1996-ban, hogy példát statuáljanak a drogozást nyilvánosan felvállaló Escohotadóval, pláne azután, hogy – állítása szerint – a gyermekeivel is megismertette a meszkalint és az LSD-t, miután azok betöltötték a tizennyolcadik életévüket. Az ő nézetei szerint ez a fiatalok tájékoztatásának egyik eszköze, hogy felelősségteljesen tudjanak reagálni, ha kábítószerrel találkoznak életük során. Szerencséjére, a házkutatás idején már nem tartózkodott argentin földön. Escohotado a „tiltó és vészmadárkodó drogpolitikát” okolta azért, hogy Spanyolországban kiemelkedően magas a drogfogyasztók száma. Szerinte ez összefüggésben áll az ország gazdasági fejlettségével is, és persze azzal az egyszerű ténnyel is, hogy az emberek szeretnek bulizni. Escohotado a holland modellt preferálta: „Egészséges intézkedések keretében coffeeshopokba terelik a fiatalságot. Azzal, hogy nyitottan állnak a kannabiszhoz, a fiatalok hallgatnak a hatóságokra. Tehát Hollandiában drogoznak, de kevesebbet, mint nálunk.”

Fidel Moreno, író és a Cáñamo magazin főszerkesztője azt emeli ki ezzel kapcsolatban, hogy Escohotado számára „a megértés megelőzte az ítélkezést”, és hogy „tudta, hogyan adja el a gondolatait a médiában”. „Amikor a drogok legalizálását védte, akkor az nem egy értelmiségi nézőpont volt, csupán a saját tapasztalataiból táplálkozott, afféle kísérleti patkányként (a spanyol nyelv tengerimalaccal használja ezt a metaforát – a szerk. kieg.), tehát hogy az emberek élvezhetnék is a drogok hatásait ahelyett, hogy szenvednek miattuk vagy a hiányuktól.”

Moreno szerint Escohotado „pont olyan életet élt, amilyet akart, nem érzett bűntudatot a szerhasználat miatt; bátor ember volt, a kémiai csodák rendszeres gyakorlója, elkápráztató gondolkodásmóddal.”

Escohotado nemcsak a könyveiben, hanem a sajtóban is terjesztette gondolatait. Többek között az El País munkatársa volt, a ’80-as évektől a ’90-es évek közepéig. 1999-ben Espasa de Ensayo díjjal (egy irodalmi elismerés, amit az Espasa-Calpe nevű kiadó ítél oda minden évben – a szerk. kieg.) tüntették ki Caos y orden („Káosz és rend”) c. munkájáért, amelyben a matematikából ismert káoszelméletre alkalmazott politikai, oktatási és társadalmi téziseket. Művében megvédte a humán és a reál tudományok közti elválaszthatatlan köteléket, melyet szerinte mesterségesen szakítottak szét a reneszánsz korában. Ugyancsak ebben a könyvben megjósolta, hogy az internetnek köszönhetően a demokrácia forradalmi változtásokon megy majd keresztül, ez pedig „újfajta és szélesebb körű felelősséget követel majd a politikusoktól”. Annak ellenére, hogy ő is a politikai spektrum bal oldaláról érkezett, nézeteiben megkérdőjelezte a baloldali tanokat („a szocialista megoldások demokratikus támogatottsága drasztikusan lecsökkent”). Egy másik publikációja, az El espíritu de la comedia („A komédia szelleme”) pedig Anagrama de Ensayo díjat ért 1992-ben (az eredeti cikk itt minden bizonnyal téved, ugyanis Escohotado 1991-ben nyerte meg ezt az irodalmi díjat – a szerk. kieg.). Emlékezetes még a Rameras y esposas („Kurvák és feleségek”) c. írása, ahol a férfi-nő és a szülő-gyermek kapcsolatokat vizsgálta.

2017-ben, fiának köszönhetően felkeltette érdeklődését a közösségi média. Az internetet felhasználva szembe tudott szállni a csalókkal, akik az ő munkáival, gondolataival akartak pénzt keresni. Ezért létrehozták fiával a La Emboscadura nevű weboldalt (ez tulajdonképpen Escohotado mint író hivatalos portálja – a szerk. kieg.). Ami a társadalmat foglalkoztatta, az Escohotado érdeklődésére is számot tarthatott, így például a mesterséges intelligenciával kapcsolatban is megvolt a véleménye; támogatta, mert szerinte segíthet az embereknek racionálisabbá válni, és levetkőzni az olyan atavisztikus személyiségjegyeket, mint az irigység. Egy másik példa: a futball. Hatalmas örömét lelte a Real Madridban, és nyíltan kimutatta a csodálatát például Cristiano Ronaldo felé, akit „szerény és szorgalmas srác”-nak tartott. Ugyanakkor a jelenkor fiatalságával nagyon kritikus volt Escohotado: „Ez egy olyan generáció, amely nem vágta el a köldökzsínort, és még mindig ott van a méhben. Egy kicsit megrémít a passzivitásuk. Határozatlannak, elkényeztetettnek látom őket, híján vannak az akaratnak.”

Akik csupán egyetlen gondolatra kíváncsiak a személyiségéből a limitált karakterszámok idejében, elég, ha elolvassák a Twitter-fiókjának fejlécében található idézetet: „A dogmatizmus azt jelenti, mint az előítéletet preferálni az észérvekkel szemben, a jogszabályalkotást a joggal szemben, a megszokottat a szabad vizsgálódással szemben.”

*                                                         *                                                         *

A tartalmas felvezető után következzen egy interjú, amelyet 2017 augusztusában készített Escohotadóval a La Galerna. Ebben már bőségesen szó esik a Real Madridról. Escohotado egyébként állandó vendégszerzője volt ennek az újságnak.

– Kezdjük az első emlékeivel, amelyek a Real Madridhoz kötődnek.
– Édesapám 1946-tól kulturális attasé volt a brazíliai spanyol nagykövetségen. Csak ’56-ban költöztünk vissza Spanyolországba. Pont abban az időben, amikor a Real Madrid a csúcson volt. Képzeljék csak el…  Édesapám vitt ki először a Bernabéuba, ahol volt szerencsénk látni egy lélegzetelállító gólt Di Stéfanótól. Egy másik emlékem, hogy Rial és Gento végigkényszerítőzi az egész pályát, a kantábriai beíveli, az argentin pedig gólt szerez. Ez a jelenet pont benne volt a Gento-féle dokumentumfilmben, amit valamelyik nap adtak a Realmadrid TV-n. Az édesapámmal nagyon élveztük ezeket az éveket. De ne menjünk el szó nélkül az 1950-es világbajnokság mellett sem. Láttuk, ahogy Spanyolország megveri Angliát Zarra góljával.

– Nemrég Gentóval is készítettünk interjút. Ő szuperlatívuszokban beszélt Puskásról.
– Ez érthető. Senkit nem láttam, aki nála pontosabban rúgott volna teli rüszttel. Egyetlen lövése sem szállt el a nézőtérre; hacsak nem védett a kapus, minden próbálkozásából gól született. Emlékszem tőle egy tizenegyesre. Laposan lőtte el a labdát, az pedig a hálót tartó rúdról visszapant majdnem a tizenegyespontra. Az egész stadion tapsolt.

– Gento szerette volna tudni, hogy Puskás már a Honvédban is egy igazi fenomén volt-e. Arról az időszakról nincsenek felvételek.
– Abból a korszakból az Anglia ellen bemutatott átlépős cseleire emlékszem, másra sajnos nem igazán. Mikor Madridba érkezett, már elmúlt harmincöt éves, és legalább nyolc kiló felesleg volt rajta. Ennek ellenére villámgyorsan mozgott a pályán. El sem tudom képzelni, hogyan lehet hatásosan védekezni egy ilyen sokoldalú támadóval szemben. Ha fiatalabban érkezett volna Madridba, nem ötször nyert volna BEK-et a csapat sorozatban, hanem tízszer!

– Milyen a jelenlegi Madrid, ha az akkorival hasonlítjuk össze?
– A mostani csapat jobb. A keret nagyon bőséges. Ha valaki megsérült a régi brigád kezdőtizenegyéből, az emberek már-már pánikba estek. De mostanában akkor is sikeresek vagyunk, ha elveszítünk egy-egy kulcsembert. Szerintem a Real Madrid történelmében még nem volt ennél erősebb keret.

(Ebben a pillanatban megszólal a csengő. Felajánlom, hogy majd én kinyitom. Az ajtó túloldalán egy másik újságíró jelenik meg. Mindketten meglepődünk – én annak ellenére is, hogy Escohotado előre szólt. Gonzalo Altozano az, a The Objective újságírója, aki azért jött, hogy Escohotado életéről, filozófiai nézeteiről, gazdasági kérdésekben alkotott véleményéről és persze a drogokról készítsen cikket. Kissé zavarodottan, de elkezdünk befelé sétálni egymás mellett. „Gyertek csak, gyertek be. Úgy döntöttem, hogy két legyet ütök egy csapásra” – mondja a kanapén üldögélő Escohotado. Gonzalo mellém ül le, ettől a ponttól kezdve pedig párhuzamosan zajlik és bontakozik ki a két interjú. Előbb egy kérdés találmányokról és szabadalmakról, majd egy másik Cristiano Ronaldo gólszerzési képességeiről. Gonzalóval humoros és szívélyes megállapodást kötünk: egyikünk sem fog túl sok időt elrabolni a másiktól, miközben egymást váltjuk. Gonzalo interjújától semmit sem szeretnék elvitatni, de azt azért le kell szögeznem, hogy Escohotado fantasztikus válaszokat adott a kérdéseimre. Ez a finoman szólva is idegen helyzet, hogy a két interjú témái még érintőlegesen sem kapcsolódnak, összességében remek szórakozást nyújtott. Ha valami mégis magyarázatra szorulna az interjú körülményeinek sajátossága miatt, azt megmagyarázom.)

– A Real Madrid jelenlegi keretéről beszéltünk.
– Ahogy mondtam, ez a klub történelmének legjobb kerete, annyira bőséges, és a körülmények is ideálisak. Volt egy Santisteban nevű középpályás a csapatban az ’50-es években. Fantasztikus játékos volt. A passzai átszelték a mezőnyt, máskor pedig, ha az ellenfél szoros emberfogást alkalmazott, akkor cselezésbe kezdett. Egészen Modrićig és Kroosig kellett várnom, hogy hasonlót lássak. Figyeljék csak meg, hogyan használja Modrić a karját a testcseleknél. Egyszerűen azt csinál, amit csak akar!

– Például ott vannak a külsővel adott passzai…
– Igen. Martin Vázquez csinálta hasonlóan.

– Ha már itt tartunk. A mostani csapat a La Quintánál is jobb? 
– Mi az hogy! A La Quinta nagyon jó volt, de beleütköztek egy falba: a Sacchi-féle Milanba. Talán az az egyetlen csapat, amelyik egy lapon említhető a jelenlegi Madriddal. 

(Az előbbi kérdés a „La Quinta del Buitre” nevű formációra vonatkozik, amit magyarul „A Keselyű ötöse” néven szoktunk emlegetni. Az 1980-as évek rendkívül sikeres csapatának öt legkiemelkedőbb játékosáról kapta a nevét: Emilio Butragueño [maga „A Keselyű”, jelenlegi intézményi kapcsolatfelelős], Manolo Sanchís, Miguel „Míchel” González, Miguel Pardeza és Rafa Martín Vázquez. Valamennyien a klub saját nevelésű játékosai voltak – a szerk. kieg.)

Igazán?
– Maga Sacchi is megmondta: ha a Zidane-féle Real Madrid úgy tudna presszingelni, mint anno az ő csapata, akkor a történelem legjobbja lenne.

– Egy culé most közbevágna: ott van Guardiola Barçája is.
– Kiváló csapat volt, de Guardiola Cruyff és különösen Rijkaard örökségét használta fel. Önmagában nem ért el olyan minőségi ugrást, mint Zidane Benítez után, minden tisztelet mellett. A Barça esetében sokkal inkább beszélhetünk folytonosságról, és ne felejtsük el Messi hozzájárulását sem, aki, mint egy megállíthatatlan mutáns, bármikor képes volt egyedül megnyerni a meccseket.

– Ő a világ legjobbja?
– Akár lehetne, de Cristiano lenyűgőző teljesítményt nyújtott a tavalyi évben. Korábban nem annyira kedveltem őt a színészkedés miatt, de a szememben mostanra jóvá tette a vétkeit, és egy szintén van Messivel – persze fejjátékban még jócskán felül is múlja. Milyen szívós és milyen ruganyos játékos!

– A sikereiben Zidane-nak is van szerepe?
– Persze. Zidane egy zseni. Sikerült meggyőznie Cristianót, hogy kímélje magát. Azt mondta neki, „figyelj, most nem jössz velünk San Sebastiánba, vagy A Coruñába”.

– És mit gondol Cholo Atletijéről?
–„Kombatív” futballt játszanak, amennyire csak lehetséges. A FIFA-nak kezdenie kellene valamit a szabálytalanságokkal. A huszadik után automatikusan járjon kiállítás, esetleg büntető. Nem legitim módszer rendszerszerűen megfélemlíteni az ellenfelet. Az ilyen csapatokat rá kell kényszeríteni, hogy játsszák a futballt. 

– Időről időre felbukkan a Real Madrid–Franco kapcsolat a média rivaldafényében. Erről mit tudna elmondani?
– Mindig jól szórakozom rajta. Barcelonában sosem volt nagyobb ünneplés, mint amikor Francót fogadták 1939-ben. Úgy tűnik, erről már elfelejtkeztek, csak az a gond, hogy számtalan írott emlék van róla. Azt se felejtsük el, hogy a Real Madrid és a Barça a két lehető legmagasabb nagykövete az országnak. Nos, a Madrid a leginkább, mivel több trófeát nyert. De kíváncsi lennék, mit szólna a Barcelona, ha a szeparatista zászlót kellene magukkal vinniük a spanyol helyett. Múlt nyáron azt mondtam Albert Riverának (2019-ig aktív katalán politikus – a szerk. kieg.), hogy a kormánynak magához kellene ragadnia az irányítást, országos népszavazást kiírni a katalán függetlenség kapcsán, és nyert ügyük van. (Escohotado itt arra céloz, hogy a kormánynak nem lenne szabad hagynia a katalóniai vezetés szakadár politikai akcióit, ugyanis ha az egész ország szavazna, esélyük sem lenne a függetlenedésre – a szerk. kieg.) Ehelyett kontár jogászok próbálják ránk kényszeríteni az akaratukat, alkotmányjogi kiskapukat keresve. Peces-Barba (egyike az 1978-as spanyol alkotmány íróinak – a szerk. kieg.) azt mondta nekem egyszer, hogy a népszavazás szerinte „náci dolog”. Erre én emlékeztettem őt, hogy a görög, a svájci és az amerikai demokrácia ezzel nem ért egyet.

(Az interjúnak ez a politikába csapongó része elővetíthette volna a kollégám bekapcsolódását a beszélgetésbe, de Gonzalo ehelyett személyes kérdésekre fókuszált, például hogy Escohotado hány fajta kábítószert próbált ki életében, és hogyan jutott hozzájuk.)

– Úgy vettem ki a szavaiból, hogy nagyon kedveli Modrićot.
– Abszolút. De Kroos is ugyanolyan géniusz a szememben; ő kevésbé mozgékony, de magasabb szinten passzol. Carvajal pedig egy nagyon értékes kincs – védekezésben kemény, támadásban született tehetség. És ő is fantasztikusan passzol.

– Ha már kedvenc futballistákról beszélünk, miért nem árulja el a madridi álomcsapatát?
– Talán gyerekesnek tűnik, de a kapuban maradok Juanito Alonsónál.

– Jobb, mint Casillas?
– Casillas soha nem tanult meg magas szintén játszani a lábával, és nem ritkán előfordult, hogy beragadt a kapuban, ahogy a lisszaboni döntőben is. Ettől elkekintve, a lábmunkája fantasztikus, messzire és magasra tud ugrani, illetve kitűnő hatékonysággal oldja meg, ha egy az egyben vezeti rá a labdát egy támadó.

– Jobbhátvéd?
– Nos, Carvajal, mint már említettem. Középső védőnek Santamaría, aki úgy szerezte a labdákat, mint egy mágnes. Mellé Ramost választanám társnak, habár Varane nagyon gyors és elegáns játékos. Ami a bal oldalt illeti, vacillálok Marcelo és Roberto Carlos között, de szerintem maradok az utóbbinál. Marcelo remekül cselez és veszi ki a részét a támadásokból, de a gólszerzéssel gyakran gondja van, pedig az lenne az egyszerűbb feladat.

– A középpályára már rá sem kérdezek.
– Kroos és Modrić, kétségtelenül. Egy ütköző játékost tennék be melléjük. Pirri nagyon jó volt, de Makélélé is. De Casemiro jobb lehet mindkettejüknél. Kitartok mellette.

– Hiányzik még három támadó.
– Igen. Puskás, Di Stéfano és Cristiano. Óh, Gentót hagyom ki, micsoda pogányság! Iskolás koromban gyakran láttam őket a Bernabéu melletti sétányon. Mikor végeztek az edzéssel, még játszottak egyet a közeli mezőn, ahol egy pásztor legeltette a kecskenyáját. Hogy megváltozott a stadion környéke! Jó söröket és nyárson sült húsokat lehetett kapni. Puskás úgy itta a törkölypálinkát, mint a vizet, mi meg csak tátottuk a szánkat.

(Az eredeti szövegben az Escohotado által említett „orujo blanco” nem felel meg teljes egészében a Magyarországon ismert törkölypálinkának, mivel nem azonos lepárlási technológiával készül a két italfajta. Mindazonáltal egy törkölypárlatról van szó, általánosságban véve a pálinkánál minimálisan enyhébb fokolással – a szerk. kieg.)

– Bárki a közelükbe férkőzhetett?
– Abszolút. Di Stéfano megállás nélkül Chestert szívott, akár a szüleim.

– Más idők voltak…
– Nagyon is. Ez kiütközik a sportsajtó felelőtlenségén is, hisz nem támadják eléggé a megszállottságot, ami egyes szurkolókat jellemez. Ott van például a sportfogadás, ami az észszerű emberi viselkedés alternatívája. Nem munka és nem háború. Aki megszállottan fogad, az az élet más területein nem talál sikereket, így önmagával kerül versenybe. A sajtó felelős, mert nem hangsúlyozzák ezt elégszer, mintha csak becsületes vagy egyáltalán értelmes elvárás lenne a csapattal szemben, hogy minden meccset megnyerjen, akár még egy jogtalan büntetővel is az utolsó percben.

– Ön ezek szerint nem tartja magát megszállott szurkolónak.
– Egyáltalán nem. Én szimplán a jó futballt szeretem. A modern ballet is sokkal vonzóbb számomra, mint pantomim tánc.

– Ön persze Mourinhót sem kedveli akkor.
– Mourinho a legnagyobb sértés, amit valaha meg kellett tapasztalnia a Real Madridnak. Rivalizálj, de ne nyomd ki az ellenfél szemét az ujjaddal. A paranoiája pedig gyáva jellemre utal. Csak azzal értek egyet, hogy több odafigyelést kért Casillastól, aki nemzeti hősként tért haza a világbajnokságról, mint az új Agustina de Aragón, és ettől megváltozott egy kicsit.

– Na és Florentinót kedveli?
– Feltétel nélkül mellette állok. Csak egyszer volt lehetőségem köszönni neki, a Jockey étteremben. Az egyik fiammal voltam ott, és Florentino odalépett hozzám. Nem tudom, hogy tudta-e rólam, ki vagyok, de büszke voltam arra, hogy kiérdemeltem a figyelmét. Ő a legnevesebb spanyol nemzetközi intézmény legjobb elnöke Bernabéu óta! Érdekes módon ugyanígy találkoztam egyszer José Ángel Sánchezzel (a klub általános igazgatója – a szerk. kieg.) is, bár ő bevallottan a könyveim olvasója volt. Micsoda csapatot hoztak össze ők ketten. Olyat, amely szerintem még legalább öt évig a csúcson lesz.

– A közelmúltban nyert BL-címek közül melyikben lelte a legnagyobb örömét?
– Egyértelműen a legutolsóban, azon belül is a cardiffi fináléban. Kevés ahhoz fogható második félidőt látott a futballtörténelem. Talán hasonló színvonalú volt a ’80-as évekből a Milan elleni ötgólos vereség, ami egy keserű emlék. Persze, az nem döntő volt, így nem is tekinthetjük ugyanolyan értékűnek.

– Melyik játékos hozzá leginkább izgalomba jelenleg?
– Az egyikük Asensio. Isco szintén; korábban még túl sokat cselezett és kevésbé tűnt gyorsnak. Mindkettejüknek lenyűgöző a labdakezelése, jól látnak a pályán és remekül lőnek, habár Asensio lövései egyenesen a lélegzetelállító kategóriába tartoznak.

(Gonzalo a saját körében az Ibizán eltöltött tizenkét évéről, az Amnesia nevű diszkóhelyiségről, az amatőr favágóként szerzett tapasztalatairól, a Maradonával folytatott vitáiról és a börtönévekről kérdezi Escohotadót, meg arról, hogy legalizációpártiként mit mondana a drogokról a gyerekeknek. Remek interjút készít, ebben nem kételkedem. Olvassák el, ha megjelenik.)

– Zidane edzőként is annyira méltó a csodálatra, mint játékosként?
– Még jobban is. Csak nézzük meg Danilo esetét. Egy olyan játékosról van szó, akit nem fogadott el a Bernabéu, aki nem tudott sárga lap nélkül megúszni egy belépőt, akinek nem volt meg a mentális stabilitása a kiegyensúlyozott teljesítményhez. De Zidane nem mondott le róla, és végül ugyanannyiért adta el őt a klub, mint a vételára volt. Ez nemcsak zseniális edzői teljesítmény volt tőle, de egyúttal nagylelkűség is Danilóval szemben, aki egyszerűen túl nagy fába vágta a fejszéjét, és akinek így meglesz a lehetősége, hogy tanúbizonyságot tegyen képességeiről a Manchester Citynél. Egy nagyszerű játékosról van szó, és ha visszanyeri az önbizalmát, sikeres lesz. Ami Zidane-t illeti, edzőként briliánsabb, mint játékosként volt, mert dacára a fantasztikus képességeinek, fele annyira sem tudott nyerőember lenni, mint más, hozzá fogható világsztárok. A Juvéval elveszített egy BL-döntőt, és a Reallal is csak egyet nyert.

– Ön ikonromboló.
– Csodálatos technikájú labdarúgó volt, aki olyan dolgokra képes, mint a Glasgow-ban lőtt gól, vagy ami még szebb volt, a Dépor elleni. De én nem igazán kedveltem a galaktikusok Madridját. Nem tudták felvenni a versenyt a legjobb csapatokkal, és nagyon el voltak kényeztetve. Talán csak nem voltak formában, mikor itt játszottak.

– Elkényeztetés az elnök jóváhagyásával? Florentino később tanult a hibáiból?
– Valószínűleg. Amellett, hogy a Real Madrid elnöke, ő irányítja a világ legnagyobb építőipari cégét. Szerencsére megtalálta maga mellé José Ángel Sánchezt, aki minden figyelmét a klubnak tudja szentelni. A saját területén ő is világsztár. Tekintsünk a csodára: nyolcvan millió euró Moratáért! Ha Mbappé jönni fog, az átigazolási díj fele már meg is van.

– Mbappén kívül még kit látna szívesen mint friss igazolás?
– Egy nagyon erős keretről beszélünk. Nem tudom. Dybala egy géniusz, de nem lenne helye a csapatban. Ráadásul a cardiffi döntőben kihagyott egy hatalmas helyzetet.

– Ön az élő példája annak, hogy értelmiségi ember is lehet futballrajongó.
– Nincs ellentmondás a kettő között. Nézzék meg Luis Racionerót. Egy jelentős gondolkodó, aki szintén nagy futballrajongó.

– És javíthatatlanul culé.
– Igen, javíthatatlanul. Gyakran beszélgetünk erről a témáról. Megszállottan azt akarja, hogy a Barça megvásárolja Varane-t. Gyakran visszakalandozik a Franco-érába, és azt ismételgeti, hogy a bírók a Madridot favorizálják. Ilyenkor azt szoktam neki mondani, hogy frissíten az adatain. Kezdésként nézzük meg az elmúlt évtizedet.

– Sokszor mondja, hogy csak azok az emberek tudták felébreszteni önben a gyilkos ösztönt, akik parancsolgattak. Zidane-nak láthatóan más a temperamentuma, szóval jól kijönnének egymással.
– Zidane! Említettem már, hogy egy géniusz? Látták, hogyan fegyverzi le az újságírókat? Fantasztikus! Mindig mosoly ül az arcán. Voltak feszültséggel teli időszakok, mint például a Barça elleni vereség hazai pályán a múlt szezonban, ami győzelmi kényszerhelyzetbe taszította a csapatot. De ő még ekkor sem veszítette el a higgadtságát. Nagyjából pont az ellentéte Mourinhónak, még külsőleg is. Tagadhatatlan, hogy a portugálnak szimmetrikus arca van, de Zidane a jóképűbb. Egy életre kelt görög szobor, a francba is!

*                                                         *                                                         *

Alig négy nappal Escohotado jobb létre szenderülése előtt, 2021. november 17-én jelent meg a már többször említett La forja de la Gloria („A siker kovácsolódása”), amely teljes egészében a Real Madridról szól. A mű társszerzője Jesús Bengoechea, a filozófus közeli barátja, a La Galerna alapító-főszerkesztője, a Realmadrid TV munkatársa, a klub sociója.

A könyv alcíme: Breve historia del Real Madrid contada por un filósofo aficionado al fútbol („A Real Madrid rövid történelme egy filozófustól, aki imádja a futballt”). A La Galernán egy nappal a könyv megjelenése előtt publikált egy cikket a szerzőpáros, amely bőven tartalmaz idézeteket is a könyvből. A továbbiakban ez olvasható.

Szinopszis

„Miféle elszántság hajtja a Real Madridot, hogy minden egyes esztendőben a legjobbak legjobbikának helyére tör, és hogy ez szokatlan gyakorisággal sikerül is? Hogyan magyarázod meg, hogy több mint egy évszázada ez a világ legsikeresebb klubja, bőven előzve a másodikat? Talán nem túlzás kijelenteni, hogy nem más, mint a presztízs olajozza be ilyen hatékonyan a szakértelem gépezetét. A futballnak egy nagy előnye van minden más sporttal szemben, mégpedig az, hogy nem tagadja meg a háborúskodást, bár megszelíditi a fair play szellemével. Talán a fair play követése és a futball lényegének sajátosan hatékony megértése az, ami a dicsőség zászlóshajójává teszi a Real Madridot.

Egy katalán testvérpár alapította 1902-ben, egy kolosszális stadiont építettek neki, magán viseli Santiago Bernabéu látnoki karakterének kézjegyeit, és a jelenlegi elnök is formálja. E könyv lapjain az olvasó bizonyítékokat talál a Fekete Legenda cáfolatára; észérveket és kulcsmomentumokat, melyek lehetővé tették, hogy a Real Madrid legyen a legsikeresebb, legismertebb, leginkább globális cég, amelyet Spanyolország adott a világnak.”

(Az ún. Fekete Legenda [Leyenda Negra] lényegében barcelonai illetékességű újságírók, médiamunkások és önjelölt megmondóemberek hazugságciklusa, amely elvitatja a Real Madrid első öt, 1956 és 1960 között nyert BEK-sikereinek tisztaságát és sportszakmai értékét. Igazából ez a téma önmagában megérne egy hosszú cikket, úgyhogy most zárjuk is le annyival a dolgot, hogy ezeket a rágalmakat, hazugságokat számtalanszor cáfolták már tényekkel és adatokkal. Persze vannak, akiket ez nem zavar – a szerk. kieg.)

Antonio Escohotado és Jesús Bengoechea a világ legjobban csodált (és irigyelt) sportintézményének históriáját veszik górcső alá, hogy válaszokat találjanak, mindeközben pedig történelmi kontextusba helyezik a klub történelmében előfordult viszontagságokat.

Néhány kivonat a könyvből

„Csakis a felgyülemlett élettapasztalat igazolhat egy olyan vállalkozást, hogy egy nyolcvanéves ember, egykori filozófus, megszólítja a Real által több mint egy évszázad alatt meghódított szurkolói szíveket, és megkísérli összefoglalni annak történelmét nagy vonalakban. […] Ezek a sorok egy Bernabeuéhoz hasonló attitűdöt kívánnak kifejezni, s egy belső tüzet meggyújtani, hisz ott vannak az irigyek, szívükben torz csodálattal. Más klubok egy kis közösség fanatizmusába csimpaszkodnak, mi ellenben az egész világot bejáró kalandor utazásait kísérjük figyelemmel. Aki talán jobban megkövetel tőlünk nyugalmat és higgadtságot, mint bármi mást.” (A.E., 124. oldal)

„A küldetésem az volt, hogy kontextusba helyezzem a Madridot azzal a szerény történelmi tudással, amit összeszedtem. Hogy tisztázzam, mennyire volt kozmopolita ez az intézmény, mennyire befolyásolta az egész világot. Nem esem az előítélet csapdájába, hogy a tradíció, a Spanyolországba való beágyazottság szemüvegén keresztül vizsgáljam a témát. Minél többet tudtam meg, annál feltűnöbb volt számomra, milyen mértékben hatott a világra, és hatott rá a világ – egész addig, míg annak a szimbólumává vált, amiről a szerény kezdetekor álmodozott.” (A.E., 49. oldal)

’57 emlékei

„Mind tudtuk, hogy a Real Madrid ismét a bajnokok bajnoka lett [az 1957-es BEK megnyerésével]. Fiatalkorom szeszélyes benyomásai közül kettő maradt meg bennem. Az egyik, látni a szőkét (A szerző itt Di Stéfanóra utal, mint nevesíti is később. Az argentin világsztár beceneve La Saeta Rubia [„A Szőke Nyíl”] volt – a szerk. kieg.), aki minden téren kiemelkedett, még az ellenfél játékosaival való verekedésben is. A másik, egy közönség, melytől nem áll messze a kritikai érzék, amely semmilyen győzelemmel nem elégszik meg. Majdnem hét évtizeddel később kijelenthetem, hogy értem, mit jelent »jó harcban győzni«, ahogy az a klub himnuszában szerepel. Ennek a filozófiának döntő szerepe volt abban a sok sikerben, melyek jócskán maguk mögé utasítanak mindenki mást. Di Stéfano szenvedélye is lenyomatot hagyott a klubon, mint egy hősies szellem, amely előbb-utóbb mindig megjelenik újra és újra, s összezúzza a riválist.” (A.E., 17. oldal)

Egy korai kozmopolita kitérő

„[A klub alapítója, Carlos Padrós] volt az, aki aláírta az UEFA alapító okiratát hat másik európai ország fiával közösen. Nem Spanyolország, hanem a Madrid F.C. nevében járt el. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy csapata már a korai időktől nagy figyelmet szentelt a nemzetközi színtérnek. Ez a vállalás akkor lett döntő faktor a klub életében, mikor megjelent Santiago Bernabéu, és elhatározta, hogy a legnagyszerűbb futballsikereket harcolja ki, erre a célra pedig megépíti az első kolosszális méretű stadiont spanyol földön. A sociók tagdíjából és a jegyeladásokból megvolt a pénz sztárok leigazolására. Végül összeállt az első legendás támadóalakulat: Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento – köztük négy külföldivel.” (A.E., 19. oldal)

A rezsim csapata?

„Amikor valaki azt mondja, hogy a Real Madrid a rezsim csapata volt, késztetést érzek rá, hogy keményebben elbeszélgessek az illető apjával. A rezsim csapata valójában az Atlético Aviación (Az Atlético Madrid korabeli neve – a szerk. kieg.) volt. Franco szinte minden játékosunkat börtönbe záratta, az ő vezetőségük meg tele volt ezredesekkel.” (J.B., 72. oldal)

„Franco és a Real Madrid összemosására a legtöbb kísérlet a katalán térfélről érkezik. Pedig a Caudillo (Franco titulusa mint spanyol nemzetvezető – a szerk. kieg.) egy csapatot sem tüntett ki annyiszor, mint az övékét, persze a kapott szívességekért cserébe. A Barcelona nem is egyszer, hanem nem kevesebbszer, mint hétszer köszöntötte nyilvánosan a Generalísimót!” (J.B., 89. oldal)

Bernabéu, az elnök

„1943-ban, annak ellenére, hogy történelme során egyedül ekkor esett ki a másodosztályba, a Real Madrid sikeresen mosta fel a Barcelonával a padlót (11-1) a Copa del Generalísimóban. Sem az oda-, sem a visszavágó nem volt mentes nézőtéri incidensektől. Ennek hatására a francóista sporthatóságok leváltották mind a madridi, mind a katalán elnököt. Az ezután kiírt választást nyerte meg Bernabéu igazgató, megkapva ezzel a legnagyobb hatalmat. Úgy tartják, mikor hivatalossá vált a megbízatása, ezzel nyugtatta a feleségét: »ne aggódj, María, csak pár hónapról van szó«.” (J.B., 77. oldal)

„Az új stadium építését (amiért a korabeli sajtó épphogy csak megalomán őrültnek nem nevezte Bernabéut) egy Rafael Salgado nevű bankár támogatta, bár a finanszírozást javarészt a klub részvényeire kötött biztosítás fedezte. Az így felhalmozódott adósság túlnyomó részét kispolgári családok fizették ki – a munkásosztály vagy a valamivel módosabb burzsoázia tagjai, akik pártoló tagjai voltak a klubnak. Ez egy »kicsit« másfajta modell, mint amit Abramovics vagy a sejkek csinálnak manapság.” (J.B., 80. oldal)

„A vörösök fészkéből” a spanyol nemzet zászlóshajója

„A Madridra a rezsim már 1939 óta rossz szemmel tekintett. Bernabéut majdnem száműzték az országból, amikor megtagadta a belépést a Chamartínba Millán-Astraytól (magas rangú katonatiszt, a korai Franco-rendszer jelentős tisztségviselője – a szerk. kieg.) amiért molesztált egy hölgyet, feltehetően részegen. Bernabéu azzal is megsértette a falangistákat, hogy leigazolta a vigói születésű Pahíñót, kétszeres Pichichi-nyertes támadót, akit az Arriba (a falangisták, majd később a francoisták lapja – a szerk. kieg.) vörösnek titulált, amiért »a kommunista Dosztojevszkijt olvasta«.” (A.E., 35. oldal)

„Mikor elkezdett világra szóló sikereket elérni, a Realt többé nem nevezték »a vörösök fészkének«. Ez a folyamat párhuzamosan zajlott az Egyesült Államokkal történő együttműködés kialakításával, 1953-tól kezdődően.” (A.E., 35. oldal)

(Spanyolország és az USA 1953-ban írta alá a Madridi Paktumot, amely együttműködést rögzített a két ország között azzal a céllal, hogy megtörjék Spanyolország nemzetközi elszigeteltségét. Hasonló célt szolgált a Vatikánnal közösen aláírt 1953-as Konkordátum – a szerk. kieg.)

A XXI. század előfutárai

„A Yé-yé korszak Madridja, más néven az ún. Garcíák Madridja bátor futballistákból, többségében saját nevelésű játékosokból állt. […] Fiatal csapat volt, amelyre nagy szeretettel emlékezünk. A ’70-es években szép számú bajnoki győzelmet szereztek, bár a nemzetközi sikerek elmaradtak.” (J.B., 92. oldal)

(A Yé-yé korszak leghíresebb képviselői: Pachín, Manuel Sanchís, Pirri, Ignacio Zoco, Amancio, Ramón Grosso, Manuel Velázquez – a szerk. kieg.)

„Mind a [Liverpool ellen 1981-es) vesztes döntő okozta trauma, mind a keret összetételének korlátai vezettek oda, hogy még a nemzeti versenysorozatokban elért sikerek is megszakadtak. Ezen csak a Quinta del Buitre tudott változtatni, a ’80-es évek közepétől kezdődően.” (J.B., 93. oldal)

A galaktikus éra

„A 2000-es esztendő Florentino Pérez elnöki érkezésével zárult. Ő Zidane megszerzésével, egy kicsit később, párhuzamot vont önmaguk és a Bernabéu–Di Stéfano páros között, mint akik lehagyják a világ többi csapatát mind játékban, mind pénzügyi dinamikában.” (A.E., 45. oldal)

„Mikor évekkel később a viking-culé »dualizmusról« kérdezték, Figo így válaszolt: »Volt szerencsém a Barcelonánál játszani. De enyém volt az a megtiszteltetés is, hogy játékosa lehettem a Real Madridnak, ami a világ legnagyobb klubja.«” (J.B., 95. oldal)

(A „viking” megnevezés ne bizonytalanítson el senkit. A Real Madrid egyik beceneve „los vikingos” – a szerk. kieg.)

Florentino Pérez

„[Florentino Pérez] olyan mély imádattal tekint a Real Madrid intézményére, mint Bernabéu. Mikor átvették, a klub »csupasz« volt, egyszerű futballegyesület, ők viszont globális profilt adtak neki.” (A.E., 52. oldal)

„Az ő munkájának a gyümölcse, hogy a Forbes szerint a Real Madrid a világ legértékesebb klubja, úttörő a marketingben, ideértve a szponzorokat, a múzeumokat, a termékeladásokat, a távol-keleti nyitást és még vagy ezer másik erényt. A klub így lett a diverzifikált gazdagság forrása.” (A.E., 50. oldal)

Riválisok és irigyek

„Egy culé, például, hivatalból elutasít egy olyan intézményt, amely a központi zsarnokságot zsimbolizálja. Egy »matracos« pedig a jómódú társadalmi rétegek ellenében határozza meg magát, mint a szegénység képviselője. Ez olyan, mint amikor egy munkáltató erkölcsileg felsőbbrendűnek érzi magát a munkavállalóihoz képest. De mivel a szeparatizmus nem kizárólag a katalánokra jellemző Spanyolországban, és mivel nemcsak a »matracosok« tartják magukat a munkásosztály képviselőinek, ezek a csapatok tulajdonképpen egymás kistestvérei, távoli rokonai, akik vonakodó emberi természettel tekintenek a győztesre. Ki merem jelenteni, hogy a Real ellenségeit nem a düh hajtja, hanem a naiv vágyakozás a győzelemre, amivel átmenetileg kiszolgálhatják az éretlen kamaszokból, az érzelmileg kiegyensúlyozatlan, egyszerű emberekből álló szurkolóikat.” (A.E., 60. oldal)

(A „matracosok” az Atlético Madrid szurkolóinak a beceneve. Ahogy arra Escohotado is utal, ez a szerényebb anyagi helyzetet szimbolizálja. Eredete pedig az, hogy a korai időkben az Atletinél ágymatracnak szánt, piros-fehér csíkos anyagból szabták a mezeket. De a mai napig él az a sztereotípia [nyilván nem minden alap nélkül], hogy a „nép egyszerű fiai” az Atléticónak szurkolnak, míg a tehetősebb társadalmi réteg a Real Madridnak – a szerk. kieg.)

„Az az igazán izgalmas és tényszerű, ha megkíséreljük megbecsülni, hogy a culék, a »matracosok« és a globalisták összetett lelkivilága milyen hatással volt a Spanyol Labdarúgó-szövetségre, amelyet 1988 óta egy olyan elnök (Ángel María Villar, 1988 és 2017 között hivatalban lévő szövetségi elnök, UEFA-tisztségviselő – a szerk. kieg) irányított, akinek korrupció, csalás, megtévesztés és hivatali visszaélés miatt kell bíróság előtt felelnie. Az ügy még mindig tart, ha nem tévedek.” (A.E., 64. oldal)

Real Madrid, jelen és jövő

„Annak a lehetősége, hogy a Real Madrid újra és újra képes lesz learatni a babérokat, eddig még nem is látott módon, két alapvetésen múlik:
1. Ha egyszer lezárul, a stadiont érintő rekonstrukciós munkálatnak meg kell termelnie az elvárt extra bevételt (nagyjából kétszáz millió euró évente).
2. Rendszerszintű megoldást kell találnia a nagy klubok problémáira. A Szuperliga (vagy valamilyen hasonló versenysorozat) megalakításával a történelmi egyesületek bevétele a többszörösére nőne, így nyilvánvalóan a Madrid is jól járna.” (J.B., 108. oldal)

*                                                         *                                                         *

Descanse en paz, Antonio!


Hozzászólások

Tabella