David, a Bayernnél töltött időszakod 13 év után lezárulni készül. Milyen érzés ez?
Még van egy kis idő, mielőtt távozom, szóval még nem igazán tudtam felfogni. De hogy őszinte legyek, sokszor azon kapom magam, hogy visszagondolok az itt töltött különleges évekre. Egyszerűen fantasztikus volt.
Mit gondolsz, mi fog leginkább hiányozni?
Az öltöző, a csapattársaim, a szurkolók a stadionban, a Säbener utca hangulata, ahol két évet töltöttem még az utánpótlás tagjaként. München is hiányozni fog, ahol 13 évig éltem, és ami sokkal több lett nekem, mint egy második otthon. A fiam Münchenben született, a nagyszülei itt élnek, szóval mindig szoros kötelék fűz majd ide.
A pályán mutatott teljesítményed mellett a bécsi akcentusod is hiányozni fog a többieknek. Valójában ki értette meg, amit mondasz? Csak Thomas Müller?
(nevet) Nem, egyáltalán nem. Egy idő után egyre többen és többen értettek meg. Mostanra már Jérôme [Boateng] is megért, szóval nem kell ismételnem magam. És most már az általam gyakran hangoztatott ’Bist du deppert!’ (Te bolond vagy!) is benne van a külföldi játékosok szótárában. Leon [Goretzka] nemrég azt mondta nekem, hogy mindig meg kell küzdenie velem akkor, amikor visszatérek a válogatottból. Ilyenkor kell néhány nap az akklimatizálódáshoz.
Az FC Bayern Magazin címlapja (fcbayern.com)
Említetted, hogy először az utánpótlásbázison laktál. Mit jelent neked a Bayern ilyen sok év után?
16 évesen jöttem ide Bécsből, tehát eddigi életem közel felére tekintek most vissza. Ez mindent elmond. A klub a családom, az otthonom, a különleges helyem.
Hullajtasz néhány könnyet, amikor távozol?
Nem mondom, hogy látni fogtok, amint sírok, de belül biztosan fogok. Akkor is a könnyeimmel küzdöttem, amikor megvolt az utolsó nagy fotózásunk az Allianz Arenában. Elképesztően hálás vagyok a szurkolók támogatásáért, amelyet az itt töltött évek során tapasztaltam. Mindig úgy éreztem, hogy különleges kapcsolat van közöttünk. Egyszer Frankfurtban odahívott egy szurkoló a kerítéshez, azóta pedig legalább minden mérkőzés után megvan köztünk a szemkontaktus. Mindig oda tudtam képzelni magam a lelátóra, mivel tiniként jó párszor voltam én is a Südkurve részen. Vicces, hogy azóta miként alakult az élet. Labdaszedő voltam, a BL-meccsek előtt pedig én voltam az egyik, aki rázta a kör alakú zászlót a pálya közepén, miközben a sztárok kijöttek a pályára. Aztán én lettem az egyik játékos a pályán.
Szeretnél mondani valamit a szurkolóknak, mielőtt távozol?
Igen, egyszerűen annyit, hogy köszönök mindent! Soha nem fogom elfelejteni a kapcsolatunkat, mindig a szívemben őrzöm majd.
Ha visszatekintesz a 16 éves Davidra, milyen srác volt ő?
Egyértelműen egy csibész. De persze olyan srác, aki mindig hitt a nagy álmában, és el akarta érni a célját. A szobámból az első csapat pályájára láttam rá. Minden nap figyeltem az edzéseket az ablakomból, és eldöntöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy az álmom valóra váljon.
A Bayern szurkolóit feldúlta a hír, hogy távozol. Őszintén. Nem ugyanezt érzed?
De, persze. Mindig nagyon nehéz, ha valami véget ér, az pedig nem titok, hogy itthon éreztem magam itt. Természetesen könnyes szemmel búcsúzom a Bayerntől, de közben várom, hogy mit hoz a jövő. Ez nem egy klub ellen szóló döntés volt, egyszerűen szerettem volna valami új dolgot csinálni, még egy lépést tenni előre. Ahhoz, hogy fejlődj, el kell hagynod a „komfortzónádat”. És szándékosan teszem idézőjelbe ezt a szót, nehogy valaki félreértse. A Bayernnél mindig óriásiak az elvárások a pályán a vezetőség, az öltöző és saját magad részéről is. Szerintem egyszerűen bele kell vetned magad az ismeretlenbe ahhoz, hogy még érettebb legyél.
Mit kívánsz a Bayernnek?
Csak a legjobbakat. Ez a klub mindig a szívemben lesz. Rendkívül hálás vagyok mindenért. Azt kívánom, hogy az FC Bayern továbbra is egy nagyszerű, sikeres történetet írjon. Hogy őszinte legyek, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem kell aggódnom emiatt.
