A győzelem mindig édes, a vereség soha. Mindenesetre vannak, akik erkölcsi győzelmekkel akarják megtölteni a trófeás vitrinjüket, néhányan pedig ódákat zengenek egy bukás nagyságáról. A vereség az élsport tragédiája, a legfőbb céljának megsemmisítése, a lényegének megtagadása. Azért játszol, hogy nyerj. Az iskolai pályától kezdve a világbajnoki döntőig.
Ahogy a civil életben, úgy a sportban is az eredmények túlnyomó része vereség. Igaz, hogy vannak klubok, sportolók, sportolónők, akik kevesebbszer ízlelik meg a vereség ízét, mint mások, és ez teszi őket az áldozatok szemében győztessé. Ez történik a Real Madriddal vagy Rafa Nadallal is, csak hogy két példát mondjak. De mindketten többet veszítenek, mint nyernek, egy teljesen objektív valóságban. A vereség mindig nyer, legalábbis a statisztika, a valószínűség és a matematika ezt mondja.
Egyetlen Real Madrid-szurkoló sem tépte ki a haját a Stamford Bridge-en látottak okán. És itt most nem a Chelsea, vagyis a jól megérdemelt döntős egyértelmű fölényéről van szó. Hanem arról, hogy a Real Madrid milyen idényt tudhat maga mögött. Egy idényt, amely során ez az európai szereplés messze túlmutat a határokon, és ahol még mindig versenyben vannak a bajnoki címért. Valami hasonló történt a kosárlabda csapattal is, melynek bátor helytállása nem várt mértékű talpon maradást eredményezett az Euroligában. Végül mindkét csapat elbukott, hiszen erősebb ellenféllel kerültek szembe, de demonstrálták a címerhez tartozó versenyszellem lényegét azzal, hogy minden nehézséget le tudtak győzni (sérülések, COVID, távozó játékosok), ráadásul nem felejthetjük el, hogy az ellenfeleik jobban vészelték át a világjárvány okozta válsághelyzetet, mint a Real Madrid.
Mindenesetre Zinédine Zidane (és Pablo Laso) csapata helyreállította presztízsét, felnőttek a klub történelmi elvárásaihoz, vagyis megvolt bennük az a gén, amely úgy tűnik, a mezről átragad a viselőjére. Egy elődöntős kiesés nem kis teljesítmény, nyugodtan kérdezzünk körbe erről bárkit, a körülmények figyelembevételével (amelyeket nem kell ecsetelnem) pedig még kevésbé az. Persze, vereség. Ez nem kérdés. De ne felejtsük el, hogy a vereségek felhalmozásán keresztül vezet az út a végső győzelemhez.
