Ilyen csak egyszer adódik az életben

„Javi Antón sír” – mondja Vicente Parras, és nem ő volt az egyetlen. A Club Deportivo Alcoyano edzője végignézett az El Callao pályáján, a kifakult falakon. „Moral”, látszott foltokban egy kis kék ajtó mellett a sarokban, miközben sok játékos még jóval a lefújás után is a pályán tartózkodott. Néhányan fehér mezeket tartottak a kezükben, de a legtöbben a telefonjukat. „Mindenki hazatelefonál” – mondja. Végtelen számú üzenet és számtalan beszélgetés vette kezdetét néhány perccel korábban. Parras fia nem tudott eljönni a meccsre. Senki sem tudott. „Csak biztos akartam lenni benne, hogy látta” – vallja be.

De nem mindenki látta. José Juan Figueiras felesége és kislánya könnyek közt fogadták az érzelmektől túlfűtött hívást, de az öt éves fia már ágyban volt, elaludt. Késő volt már, és másnap várta az iskola. Már csak reggel fogja megtudni, hogy mi történt, hogy mit vitt véghez az édesapja, hogy miért beszél mindenki hirtelen róla. És ami történt, az a következő volt: a kis Alcoyano, a klub, amely 70 éve nem szerepelt az első osztályban, és amely jelenleg a félprofi harmadosztályban futballozik 102 csapattal és 10 csoporttal, épp legyőzte a legnagyobbat, kiejtette a Real Madridot a Király-kupából. 10 emberrel, szurkolók nélkül, hosszabbításban.

Végre beteljesült a legenda. „Más moral que el Alcoyano”, hangzik a mondás, amely jóval túlmutat már a futballon, és amely hétköznapivá vált a környéken. Valahogy így mondhatnánk ezt magyarosan: kitartóbb, mint az Alcoyano. Ha valaki megküzd a lehetetlennel, ha valaki nem fogadja el az elkerülhetetlent, ha valaki soha nem adja fel, akármennyire is reménytelen, abszurd a helyzet, aki hisz abban, hogy valami olyan dolgot meg tud tenni, amit nyilvánvalóan nem, akkor rá azt mondják, hogy erkölcsösebb, harcosabb, több benne a spiritusz, a bizalom, mint az Alcoyanóban, amelyet a hit mércéjeként tartanak számon.

Manapság már senki nem tudja biztosan, hogy honnan ered a mondás, de vélhetően az 1940-es évekből, amikor a csapat a helyi amatőr kategóriából öt év alatt feljutott az első osztályba, és az 1947/1948-as idényben a Madrid előtt végzett. Ez volt az egyetlen idény, amikor túl tudták élni az első osztály küzdelmeit. Vagy az is lehet, hogy az 50-es évekből, amikor utolsóként búcsúztak a ligától, de szintén legyőzték a Madridot. Aztán beszélnek egy korszakról, amelyet őrült mérkőzések öveztek, amelyeken bármi megtörténhetett. Meccsek, amelyek 5-4-re vagy 4-5-re végződtek. Egy győzelemről az Athletic Club ellen egy San Mamésben lejátszott 3-3-as döntetlen után. Van egy történet egy Espanyol elleni, 1943-as meccsről a rájátszásból, ahol 7-1-re álltak, a játékosok pedig körbevették a bírót, és több hosszabbítást kértek, mert hittek abban, hogy még meg tudják fordítani a meccset. De van, aki úgy sejti, hogy egy 13-0-ról való feltámadásból eredeztethető, bár nem teljesen biztos, hogy ez a mérkőzés valóban megtörtént.

Ez a mostani azonban igen, a bizonyíték ott van a felvételeken, és ez is legalább olyan abszurd volt. A legboldogabb nap Spanyolország legszomorúbb városában. Alcoy teljesen bezárt, semmi sincs nyitva. Az El Mundo szerint egy idősek otthonát bezártak, miután a bentlakó 139 emberből 73-an életüket vesztették a koronavírus következtében, ez pedig egy ennél sokkal nagyobb és még aggasztóbb dologgal is összefüggésben van. Arányaiban Alcoyban a legrosszabb a helyzet, 100.000 lakosra vetítve 2402 a fertőzöttek száma. A csapatot sem kerülte el a baj, októberben karanténba kerültek, a meccseket lefújták.

Itt most legalább kaptak egy kis reményt, vagy legalább is elterelődött a figyelmük. „Nincs jobb gyógymód, mint az, hogy jön a Madrid” – mondta korábban az edző, még akkor is, ha tudvalevő volt, hogy kevesen fogják látni őket. Reménykedtek abban, hogy 150 ember kijöhet majd a 4850 fős stadionba, de ez nem valósulhatott meg. Mivel a kapuk zárva maradtak, az Alcoyano szimbolikus, emlékjegyeket árult, a csapattagok aláírásával ellátva, ezek pedig most sokkal jelentősebbek, értékesebbek lettek, mint azt bárki is gondolta volna. A klub elnöke és második számú embere sem tudott eljönni, mindketten pozitív tesztet produkáltak. A polgármester sem jött el, hogy példát mutasson, de senki más nem jöhetett. A kezdéskor lehetett hallani néhány biztató hangot a környékbeli házak erkélyeiről, de az Alcoyano végül újságírók, néhány ablakban könyökölő helyi lakos és a stadion falán bekukucskáló fiatal előtt írt történelmet.

Amikor José Juan elhagyta a házát szerda délután, ezzel búcsúzott: „Meglátjuk, hogy sikerül.” Néhány órával később a Cadena SER-nek már azt mondta: „Így sikerült.” Militão találatának következtében hátrányba kerültek, alig találkoztak a labdával (20% alatt volt a labdabirtoklásuk), 5 alkalommal lőttek kapura 25-tel szemben, de 10 perccel a meccs vége előtt a védő José Solbes egy szöglet után kiegyenlített, aminek köszönhetően hosszabbításra került sor. Ahogy a játékosok a kétszer tizenöt percre készültek, valaki azzal viccelődött, hogy majd meg kell csinálniuk a papírokat, hogy nehogy véletlenül megbüntessék őket hazafelé, a kijárási tilalom idején. Senki nem gondolt erre korábban, senki nem képzelte, hogy ilyen csoda történik.

Öt perccel a hosszabbítás vége előtt, hulla fáradtan és Ramón Lopez kiállítása után 10 emberrel játszottak, és megvolt az esélyük, hogy tizenegyesek következnek, de ekkor valami rendkívüli történt. A Madrid az ő térfelükön volt. Aztán hirtelen szabad lett a labda, megszerezték, és rohantak. Egy csodás kontratámadással azonnal a pálya másik felére kerültek. Ott aztán Juanan Casanova megszerezte a győztes gólt. Ugyanaz a Juanan, aki a görcsöktől szenvedve alig tudott mozogni, de aki a meccs előtt kijelentette: „Ha betalálok, az lesz az igazi nagy szám.”

Betalált. És tényleg az volt.

Amikor bement a labda, Zinédine Zidane arcára hitetlenkedő mosoly ült ki. A Madrid emberelőnyben játszott, olyan futballistákkal a pályán, mint Karim Benzema, Toni Kroos, Eden Hazard, Casemiro és Marco Asensio. Bízott abban, hogy velük elkerüli ezt a forgatókönyvet. „Ez hihetetlen” – mondta José Juan. De ez nem egyfajta Dávid Góliát ellen történet, inkább Dávid Góliát, Góliát testvére, meg az összes haverjuk ellen. Az Alcoyano teljes éves költségvetése 700.000 euró. Amennyi pénzt a Madrid Odriozoláért fizetett, azzal 42 évig rendben lennének. A négy csere, akit a Madrid pályára küldött, 317-szer ennyit ér.

Ezen az estén két külön világ találkozott, annak minden szépségével. Az Alcoy győztes góljának szerzője odaállt Kroos elé, és megkérdezte tőle, hogy elkérheti-e a mezét. Juli Cerdá a fiának kérte el Luka Modricét. Az Alcoy hőse a kapus, José Juan volt. 41 éves. Soha, senki nem győzte még le a Madridot a kupában ennél idősebben, ráadásul három évvel mindenkit megelőz. Karrierje az előző évszázadig nyúlik vissza, és mindössze 27 perc jutott neki az első osztályban, ahol az első dolga az volt, hogy kiszedje a hálóból a labdát, miután csereként beállt a Celta Vigóba egy Racing Santander elleni meccsen. Emellett még hat meccset ült végig a padon. Az egyik ilyen alkalommal Ronaldót, Luís Figót, David Beckhamet, Raúlt, Roberto Carlost és Zidane-t figyelte, de még a közelükbe sem kerülhetett.

Most igen. „Nézd, mekkorát mentünk, mit vittünk véghez” – mondta a meccs után.

Sok kárt okoztak, kezdésnek. Ez volt a negyedik alkalom, hogy a Madrid egy harmadosztályú csapat ellen búcsúzzon a sorozatból, de lehet, hogy ez volt mind közül a legrosszabb. Amikor Zidane-t megkérdezték, hogy ez megalázó volt-e, ő csak ennyit mondott: „Ezek a te szavaid, nem az enyémek.” De igazából mindenki így gondolta. Mintha az egész sajtó egy oldalon állt volna. „Senki nem ússza meg ezt a szégyent” – írta a MARCA a címlapján, az edző fotójával megspékelve. Az AS is a szégyen szót használta, hozzátéve, hogy ez „egy újabb folt a Madrid történelmén”. Az El Mundo szégyenteljes Madridként hivatkozott a csapatra. „Alázás” – élvezte ki a pillanatot a katalán El Mundo Deportivo. „Igazi bukás”, írta a lap, hozzátéve, hogy a Madrid „padlón van”. Nevetség tárgyává váltak, kárörvendett a katalán Sport.

A MARCA azt fejtegette, hogy „a Madrid történetének egyik legsötétebb napja” és ez a „krízis” vajon döntő lehet-e Zidane jövője kapcsán. A Madrid mindössze egyet nyerte meg legutóbbi öt mérkőzéséből, ráadásul két trófeától is elbúcsúzhatott közben. Az időzítés még rosszabbá tette az egészet. A meccs reggelén robbant a hír, hogy Martin Ødegaard, egy újabb mellőzött fiatal menni akar, amely újabb feszültségforrást jelent a klub és az edző között. Múlt hétvégén Luka Jović tért vissza Németországba, ahol 27 perc alatt két gólt szerzett, pontosan annyit, amennyit Madridban másfél év alatt. Zidane-t védi a pretoriánus gárdája, de az elnök már ezt is nehezményezi. Emellett az edző kezdi elveszíteni az öltöző és a szurkolók támogatását is.

Ha veszítesz, mindenféléről beszélnek, mondta Zidane a meccs után. De ha nyersz, akkor is… Különösen akkor, ha egy olyan csapat vagy, amely ilyen módon győzi le a Real Madridot. „Sírtam. Ez elképesztő. Ezer dolognak kellett összeállnia ahhoz, hogy ez megtörténhessen, és így lett” – mondta Juanan. Az Alcoyano elnöke elárulta, hogy nem egyeztek meg győzelmi bónuszban a játékosokkal, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy nyerhetnek. „Az alcoyiak szurkolhattak nekünk, még ha csak otthonról is” – mondta Juli. „Most a fellegekben járunk; négy-öt napig fel sem fogjuk majd, hogy mit vittünk véghez” – tette hozzá Juan José. „Ilyen dolgok egyszer történnek egy életben, ha egyáltalán történnek.”

„A klub, a város és a szurkolók is megérdemlik ezt, mert nagyon rossz időszakot élnek át. Mélyen a sárban a futball hordoz ilyen dolgokat is” – mondta Vicente Parras, végignézve az üres lelátókon, a pályán, ahol a játékosai még mindig próbálták felfogni, ami történt, és épp hazatelefonáltak a családjaiknak, barátaiknak, akik otthon ragadtak, hogy meggyőződjenek róla, hogy látták, ami történt, hogy megoszthassák velük ezt a pillanatot. „Tudni akarod, hogy mit is jelent a ’más moral que el Alcoyano’?” – kérdezte. „Pontosan ezt.”