Pepe: Azt mondták, hogy őrült vagyok, de én a Real Madridba akartam igazolni

Pepe kétségkívül a klub történetének egyik legmegosztóbb, mégis egyik legkiemelkedőbb védője. A portugál játékos még ma is aktív, hazájában, a Porto csapatában próbálja megakadályozni, hogy az ellenfelek gólokat szerezzenek. Most az Espresso felkérésének tett eleget, és egy hosszabb hangvételű interjúban emlékezett vissza igen sikeres madridi időszakára.

„Amikor Portugáliába érkeztem, mindössze 5 euró volt a zsebemben. El kellett mennem a bevándorlási hivatalba, mivel Brazíliából érkeztem önszántamból, és még csak 18 éves voltam. Egy faxra kellett várni, amely engedélyt adott arra, hogy Portugáliába léphessek. A pénzemből vennem kellett egy telefonkártyát, hogy felhívhassam édesanyámat és elmondhassam neki, hogy jól vagyok. A másik lehetőség az volt, hogy az 5 eurómat valamilyen ételre költöm, de nem, úgy gondoltam, hogy ha telefonálok, akkor édesanyám megnyugszik majd.”

„A reptéren még volt időm a madeirai járat indulása előtt. Éhes voltam, ennem kellett valamint. Odamentem a Pans&Company pultjához, majd megkérdeztem az egyik alkalmazottat, hogy van-e bármilyen ételük, amit megehetnék. Azt válaszolta, hogy persze, rengeteg ételük van. Elmondtam neki, hogy nekem viszont nincs pénzem. Rám nézett, elsétált, majd visszatért egy szendviccsel. Attól a pillanattól kezdve mindig is próbáltam segíteni másokon. Az az élmény nagyon megérintett. Annak az embernek fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok, én sem ismertem őt, mégis segített. Az a gesztus elkísér életem végéig. Az volt az a pillanat, ahol eldöntöttem, hogy Portugália az első számú hazám.”

„A pályafutásom azon szakaszában minden nagyon gyorsan alakult, változott. Hogy őszinte legyek, a Portót már korábban is elhagyhattam volna, de nem a Real Madrid kedvéért. A Deportivo La Coruña keresett meg a Portóban lejátszott első idényem végén. Az elnök, Pinto da Costa viszont azt mondta, hogy nem, ne is gondoljak ilyenre, nem mehetek sehova, még Portóban kell maradnom egy ideig. A sajtó azonban továbbra is cikkezett az esetleges klubváltásomról, Jorge Mendes pedig elmondta, hogy angol klubok is érdeklőnek, valamint van még egy másik csapat is… Aztán minél többet játszottam, annál több klub keresett meg.”

„A harmadik szezonomban további 5 éves szerződést írtam alá, majd megérkezett a Real Madrid ajánlata az idény végén. Igaz, voltak más lehetőségeim is, de mindenáron a Real Madridba akartam igazolni, annak ellenére is, hogy nagyon sok ember azt mondta, őrült vagyok, nagyon nehéz dolgom lesz, illetve hogy ez a klub a középhátvédek temetője.”

„Akkoriban a Real Madrid keretében volt egy betöltetlen űr, ami Hierro távozásával keletkezett. Akartam ezt a kihívást. A Portónál próbáltak meggyőzni, de mindig őszinte, egyenes voltam: elmondtam, hogy ha a Real Madrid tényleg akar és ki is fizeti a Porto által kívánt összeget, akkor nincs miről beszélni.”

„Az első madridi előszezonomban gyakorlatilag nem beszéltem, csak edzettem és figyeltem, hiszen igazi megfigyelő vagyok. Csak a munkára, illetve a még több munkára koncentráltam. Aztán amikor Ausztriába utaztunk egy repülőn, Cannavaro ült le elém. Egy magazint olvasott. Amikor észrevettem, hogy befejezte, a repülő már leszállásra készülődött, bátor arcot vágtam és halkan elkértem tőle a magazint. Hátranézett, majd visszakérdezett: ‘Cannavaro? A nevem Fabio’. Aztán hátat fordított. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Másodpercek, talán percek teltek el, mire ideadta a magazint, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.”

„Az első mérkőzésemet az Atlético Madrid ellen játszhattam. Egy olyan klubból érkeztem, amely taktikailag igen szervezett volt – ha a labdát az ellenfél a bal oldalon járatta, akkor ott kellett nyomást gyakorolni, ha a jobbon, akkor pedig ott. Egyszerű, alap dolgok. Aztán amit a Real Madridnál tapasztaltam, igazi káosz volt. A 30. percben labdát veszítettünk támadásban, az Atlético kontrázni kezdett, jöttek egy az egy ellenében, mi pedig futottunk visszafelé. Ránéztem Fabióra, majd jeleztem neki, hogy biztosítson. Visszaszólt, hogy nem, itt olyat nem csinálnak. Minden embernek megvan a saját maga stílusa, én pedig abban a pillanatban arra gondoltam, hogy ‘komolyan? Itt ez így működik? Ne b*ssza meg!’. Körbenéztem, láttam, hogy a két szélső védőnk még az ellenfél térfelén volt, ahogy a védekező középpályás is. 50 méternyi terület volt mögöttem, én pedig ott álltam az ellenféllel szemben, egy az egy ellen…”

„Nem volt egy egyszerű, könnyen kezelhető öltöző. Minden játékos elitnek számított hazájában. Ennek eredményeképp mindenki fontos, nem csak azok, akik kezdenek. A nyomás viszont óriási. Ha nyersz, akkor minden rendben, bent maradsz a csapatban és maradhatsz a klubnál is. Ha viszont nem nyersz, akkor kikerülsz a csapatból, jön egy másik játékos, aki készen is áll a bevetésre. Ha nem teljesítesz jól folyamatosan, akkor ott vannak mások a helyedre, ez pedig folyamatos nyomást jelent, mindig a legjobbra kell törekedned.”

„Később Mourinho azért érkezett a Real Madridhoz, hogy megnyerje a Tizediket – akkoriban csak ez az egy trófea számított, a klub csak a Bajnokok Ligája-címet akarta. A bajnokság másodlagos volt.”

„Mourinho érkezése nagy izgalmakat váltott ki, hiszen korábban megnyerte a sorozatott az Interrel a Bernabéuban. Nagy szervezettséget is hozott magával, aztán végül három egész jó idényt fejezhettünk be vele: megnyertük a bajnokságot, a Király-kupát… a Bajnokok Ligáját viszont nem.”

„Carlo Ancelottival viszont eljutottunk a döntőig, de előtte a Valladolid ellen sérülést szenvedtem. Ha emlékeztek, Diego Costa például külföldre utazott a döntő előtt, különböző kezelések miatt. Nos, én nem mentem sehova. Ismertem a testem, úgy döntöttem, hogy az utolsó edzést követően majd elmondom az edzőnek, hogy hogyan érzem magam, készen állok-e. Nem edzettem 15 vagy 20 napig, csak kezelésekre és rehabilitációra jártam. A mérkőzés előtti lisszaboni estén elmondtam Ancelottinak, hogy még mindig fájdalmat érzek. Azt válaszolta, hogy még várjunk, a meccs napján majd meglátjuk. A következő nap újra fájdalmat éreztem és rájöttem, hogy ki fogom hagyni a döntőt. Megkértem Carlót, hogy ne játszasson. Carlo így felelt: ‘Nem is szeretnél kifutni a pályára, hogy legalább a fotón ott legyél? Ember, megérdemled!’

„Elmondtam neki, hogyha kimegyek és megsérülök, akkor el kell pazarolnia egy cserét miattam. Elmondtam azt is, hogy nem kell játszanom a döntőben ahhoz, hogy BL-győztesnek érezzem magam.”

„Hogy aztán milyen érzés volt három BL-címet nyerni? Komolyan? Egy olyan srác számára, aki 18 éves koráig az édesanyja mellett aludt (nevet)? Sosem gondoltam, hogy ennyi címem lesz, ez tény. Tudtam, hogy sokra vihetem, de három BL-győzelem sosem jutott volna eszembe. Nem az az ember vagyok, aki túlságosan sokat agyal a jövőn. Úgy vélem, hogy minél többet ábrándozol, annál inkább lemaradsz a jelenről.”

Forrás: MARCA, AS
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK