Azon a napon, amikor Carlinhos Casimiro megjelent a São Paulo csapatánál próbajátékon, az ott lévő edzők minden gyerektől megkérdezték, hogy milyen poszton játszanak, illetve milyen poszton szeretnének játszani. A kicsi Carlinhos 150 km távolságból, São José dos Campos városából érkezett a válogatóra, és a megjelent 300 gyerekből mindössze nagyjából 50-et válogathattak be. A szerencséseket. Casimiro csatárként játszott, ami meglehetősen népszerű poszt volt a válogatón. Így hát amikor megkérdezték, hogy milyen pozícióban játszik, egyszerűen hazudott – ezt kellett tennie. Egy ismerős, már-már angyali mosoly jelenik meg az arcán, amikor erre a pillanatra kell visszaemlékeznie, így két évtized távlatából.
Nagyjából 50-60 kéz lendült a magasban, de talán még több is, amikor a csatár posztot kérdezték, így Casemiro nem emelte fel a kezét – igen, Casemiro, a játékos neve és annak kiejtése akkor változott meg, amikor véletlenül elírták nevét egy mezén. Szóval nem emelte magasba a kezét, mert ennyi jelentkező között kevesebb esélye lett volna. A következő poszt a 10-es pozíciója volt, amit szintén nagyon kedvelt. Még több kéz emelkedett a magasba. Casemiro ismét nem jelentkezett. Aztán amikor a védekező középpályásokhoz értek, nagyjából 8 vagy 9 gyerek emelte csak magasba a kezét. Casemiro meglátta a lehetőséget, így ő is jelentkezett. „Én az vagyok!” – mondta.
Casemiro mindig is okos volt.
Bár nem így kezdte, de mióta elkezdett védekező középpályásként játszani, egyszerűen nem állt le. Ma már ő Casemiro, ő az a játékos, aki posztján talán a világ legjobbja jelen pillanatban. Ő az, akit az edzője nem pihentet, aki sosem része a rotációnak – elpusztíthatatlanság egy létező és folyamatos vicc az öltözőben –, és bizony az sem véletlen, hogy a mögöttünk hagyott idényben ő volt a La Liga legfontosabb játékosa. A brazil középpályás most éppen Manchesterbe tart, hogy kiharcolják a továbbjutást a Bajnokok Ligájában – szeretné megszerezni ötödik BL-trófeáját. A már említett, okos döntése jól jelzi, hogy megvan az a szerencsés képessége, amivel megérzi, hogy mikor és mit kell tennie.
„Gyerekkorom óta éreztem ezt, de azon a napon teljesen megbizonyosodtam róla.”
Gondolat, nem pedig a harc. Pedig utóbbiból is jut számára bőven. 180 cm-nél is magasabb, több mint 80 kg, és már nagyon sok ellenfél megtapasztalhatta a benne rejlő nyers erőt. „Szeretek gondolkodni. Nem a lábak, hanem az elme vezérli az embert. Erősnek, néha agresszívnek kell lenned, és én szeretem a kihívásokat, a fizikai kontaktot. Ennek ellenére mindig használnod kell az elmédet. Mindig hittem abban, hogy a kulcs a gondolkodásban rejlik: ezen múlik, hogy jobban helyezkedj, így láthatod csak előre azokat a mozgásokat, amik még meg sem történtek.”
Azon a napon látta, észrevette. Észre kellett vennie. Egyszer azt mondta Jorge Valdanónak, hogy minden egyes labdáért úgy harcol, mintha az egy tányérnyi étel lenne. Casemirót, valamint két testvérét édesanyja, Magda nevelte fel, aki takarítónőként dolgozott. Nagyon szegény körülmények között éltek, előfordult, hogy nem került elegendő mennyiségű étel az asztalra. Az otthonuk olyannyira szűkös volt, hogy Casemiro gyakran arra kényszerült, hogy a nagyszüleinél, vagy csapattársainál aludjon – hiszen csak így tudta magát megfelelően kipihenni a mérkőzések előtt. Visszaemlékszik arra, hogy Nilton Moreira, aki akkoriban vezette a klubot, kifizette Casemiro költségeit, amiket ő vagy a családja nem tudott fedezni – nagyjából 3 eurós költségekről beszélünk. Az is előfordult, hogy tőle kapott cipőt, vagy alkalomadtán ennivalót is. Éppen ezért a São Paulo csapatához való csatlakozási lehetőség számára nem csak a pályafutást jelentette, hanem annak az esélyét is, hogy végre normálisan táplálkozhat. „Igen, a futballal kiszakadhatsz ebből. A labdarúgás megadja a lehetőséget arra, hogy elérj valamit az életben.”
„Ez különösképp igaz, ha Brazíliáról beszélünk, ahol talán még több nehézség van az oktatásban és a kultúrában. Ugynakkor ez nemcsak Brazíliára jellemző.”
Casemiro nemrégiben látta Marcus Rashford kezdeményezését, és össze is kapcsolja a saját kötelezettségeivel, amelyek a spanyol gyerekek megmentését szolgálják. „Nagyon nagyra értékelem Marcust, nemcsak azért, mert kiváló labdarúgó, hanem azért is, ahogy kihasználja a helyzetét. Nagyon sok ember szenved, beteg, éhes, vagy nem engedheti meg magának, hogy ruhákat vásároljon. Ha tudatosan felhívjuk erre a figyelmet, az a helyes út.”
„Mindent az édesanyámnak, valamint a futballnak köszönhetek. Szerencsés voltam, hiszen a labdarúgásnak köszönhetően megtaláltam a saját utamat. A barátaim nem voltak ilyen szerencsések. Tudom, hogy mennyire nehéz volt minden, ezért csinálok mindent szívből, ezért adok bele mindenbe 200 százalékot.”
Bár könnyű ezt állítani, mégis érződik a hitelesség a szavaiban. Casemiro még a legprofibbak között is másnak tűnik. „Casemiro elvégzi azt a munkát, amit más nem” – mondta a Sevilla középpályása, Fernando az El País interjújában. Magasnyomású oxigénkamra, elektromos regeneráló készülék a lábakra, extrém önmegtartóztatás, reggeli tréningek a csapat edzései előtt… Rodrygo, az ifjú csapattárs elmondta, hogy Casemiro mindig dolgozik külön is az edzőteremben, ráadásul videoelemzéseket is néz, ezek alapján próbál meg rájönni arra, hogy mikor hozott rossz döntést, vagy miben kell még javulnia.
Rafa Benítez csak úgy jellemezte, mint egy „jó hallgatóságot”. Julen Lopetegui azt mondta, hogy Casemiro „öröm az edző számára, akinek kionthatatlan fejlődési és alkalmazkodási vágya van”. Ez valószínűleg abból ered, hogy Casemiro is tisztában van azzal, hogy ő nem egy egyedülálló virtuóz, tudja, hogy neki másokat kell „szolgálnia”. Saját feladatát úgy írja le, hogy a „szakadékok kitöltése, a társak segítése”. Ez manifesztálódik is a teljesítményében. Amikor megérkezett Madridba, nem tűnt ennyire jónak. Semmilyen szempontból sem.
„Imádok tanulni. Visszanézem a mérkőzéseket, a hibákat, elemzek. Imádom ezt csinálni. Az emberek azt mondják, hogy úgy gondolkodok, mint egy edző. Mindig megpróbálom olvasni a játékot, bele akarok látni az ellenfél játékosainak és edzőjének fejébe, szeretném tudni, hogy mit fognak csinálni. Sokszor a legkisebb részlet is képes mindent megváltoztatni. A Wyscout nevű platformot használom, és gyakorlatilag Kínától kezdve bármelyik ország futballját megnézem. A feleségemet idegesíti is, de ez a dolgom. Mindenre jut időm, de ez a munkám, és imádom. A futball az életem. Folyamatosan a futball körüli dolgokról kell gondolkodnom.”
Amikor azt kérdeztem tőle, hogy az elmúlt napokat a Manchester City mérkőzéseinek elemzésével töltötte-e, csak elmosolyodott, mintha valami igazán bugyuta dolgot kérdeztem volna. „Ember, már a bajnokság befejezése óta ezt csinálom. Nagyon-nagyon nehéz meccs lesz, de reménnyel telve érkezünk. Ez a mez megköveteli tőled a győzelmet minden egyes mérkőzésen – még a barátságos meccseken is.”
Tavaly nyáron Casemiro egy családi nyaralást mondott le – Disneylandbe utaztak volna, de az Atlético Madrid elleni 7-3-as vereséget követően úgy döntött, hamarabb elkezdi a felkészülést. Kötelességének érezte. Nem meglepő, hogy Lopetegui így nyilatkozott róla: „Imádják őt a védők”. Igazából mindenki imádja. Zidane egyszerűen alapvető emberként tekint rá.
Az a Zidane, akire Casemiro példaképként tekintett gyerekkorában. „Mai napig idegessé válok egy kicsit, amikor vele beszélek.” – mondja mosolyogva. „Mindig elmondom neki, hogy elképzelni sem tudja, mennyit jelentett ő számunkra, számomra.”
De elvett Brazíliától egy világbajnoki trófeát… Casemiro csak mosolyog ezen mondatom hallatán. „Igen, ezt is elmondtam neki: 1998-ban elvett tőlünk egy trófeát, de ez semmit sem változtatott meg. Most, hogy ismerem, el kell mondanom, hogy meg is érdemelte. Lenyűgöző… az az alázat, amivel megközelíti a futballt… Rengeteg törődést és szeretetet közvetít irányunkba.”
Ez az érzés pedig kölcsönös. Csak kevesen értékelik annyira Casemiro posztját, mint Zidane, aki testközelből élhette át a védekező középpályás szerepének fontosságát, hiszen Claude Makélélé klubszinten és a válogatottban is csapattársa volt. Zidane rögtön megértette, hogy a „Galaktikusok” összeomlása Makélélé távozásával kezdődött, és el is mondta, nagyon örül annak, hogy számára ott van Casemiro.
„Makélélé volt az egyik, aki feltalálta ezt a posztot. Ő, Mauro Silva, valamint Dunga egészen más szintet képviseltek. Gilberto Silvát is ide sorolnám. Volt egy időszak, amikor bizonyos csapatok két védekező középpályással álltak fel, manapság ez egyre inkább lecsökkent. Zidane egy igazi specialista: tisztában van minden egyes játékosa fontosságával. Makélélé viszont nem lett volna annyira fontos Zidane nélkül. Ugyanez igaz rám is: nem lennék ennyire fontos játékos Toni, Luka, Fede vagy Isco nélkül.”
Ahogy hallgatom beszélni, feltűnik, hogy mennyire csendes valójában. Gyengéd, már-már aranyos. Van is némi ellentmondás a személyiségében és a játékában. Minden egyes mérkőzés előtt azért imádkozik, hogy a két csapatból senki se sérüljön meg, mégis több szabálytalanságot követett el az előző idényben, mint bárki más a ligában. Nem tagadja, hogy az is a játék része, hogy keménynek kell lenni néha. Mégis van valami angyali a mosolyában, olyan, mintha némileg zárkózott is lenne. Nem keresi a feltűnést, nem akarja magára vonni a figyelmet. Ő egy csendes vezér, aki ránézésre sosem kezd el kiabálni.
„Nos, azért vannak olyan pillanatok, amikor kiabálok…” – mondja vigyorogva.
„Ilyen a személyiségem. Nagyon-nagyon nyugodt vagyok, még akkor is, ha a játékstílusom némileg agresszív. Ezt bárki láthatja. Ezeket az értékeket édesanyámtól örököltem: udvariasnak kell lennem, egyenlően kell kezelnem mindenkit. Ezt az értéket sosem veszítheted el. Nem kell kiabálnod ahhoz, hogy vezér legyél, lehetsz csendes is. Az emberek talán azt gondolják, hogy nem beszélek sokat, de nagyon sokat kommunikálok a fiatal játékosokkal. Sokszor jobb négyszemközt beszélni, mintsem egy nagy csoport előtt. Ilyenkor jobban megérik az üzenetet, és ez számít igazán.”
Egy újabb klisé tört most össze. És még egy: nem akarja bizonygatni, hogy ő több, mint egy védekező középpályás. Pedig… igaz, hogy övé volt a legtöbb labdaszerzés a bajnokságban, de ő volt a negyedik legtöbbet passzoló játékos is, valamint öt találatot is jegyzett.
„Talán… de ez Zizou miatt van. Nagyon kitartó, állhatatos. Folyamatosan ismételgeti: ’Case, többre is képes vagy: érkezhetsz a második hullámban, képes vagy passzokkal tömni a társakat, ki tudod hozni tisztán is a labdát’. A most véget ért idényben talán több dolgot is csináltam, de tisztában vagyok a feladatommal: meg kell szereznem a labdát, valamint oda kell adnom a társaknak. Zizou viszont nem adja fel, folyamatosan beszél hozzám, többet követel. Mindig azt mondja: ’Nem kérek tőled olyat, amire nem vagy képes. Azt követelem tőled, amit meg is tudsz csinálni’. Nagyon bízik bennem.”
Casemiro nem mindig gondolta így. Az első Zidane-érában eljött az a nap is, amikor a játékos bekopogtatott az edző ajtaján. Nem nagyon játszott, és nem is értette, hogy miért. Zidane volt az, aki rá szavazott, aki mellette tette le a voksát, mégsem kerül be a csapatba. Megkérdezte hát edzőjét, hogy mit kell tennie. Kérte, hogy mondja el, mire van szükség, megtesz bármit. Zidane annyit mondott: „Türelem. Nemsokára játszani fogsz, és ha belelendülsz, le sem fogsz állni.” És pontosan ez is történt.
