Kedves Iker!
Az az igazság, hogy piszok nehéz a búcsú, még akkor is, ha ez már jó ideje a levegőben volt. Nehéz, mert bár te mindig is egy átlagos embernek, a te szavaiddal élve „csak egy móstolesi srácnak” tartottad magad, pedig közben a fél világ szentként tisztelt és imádott. Tudd, hogy nem véletlen.
Hatalmas utat jártál be attól a pillanattól kezdve, amikor az iskolában, mit sem sejtve majszoltad a szendvicsedet a két tanóra közötti szünetben, amikor beállított érted a Real Madrid különítménye. Ott, abban a pillanatban – és valójában már sokkal korábban – elindult valami. Valami egészen különleges. Olyasvalami, aminek egy, a futballberkeken belül csak fotelszurkolónak becézett átlagos ember az életében csak egyszer lehet tanúja. Egy példátlan, még az óriási Real Madrid felfoghatatlanul gazdag történelmében is egyedülálló pályafutásénak.
Igen, a tiéd ilyen volt. Emlékezetes, megragadó, tiszteletet teremtő. Ezt te érted el a földöntúli védéseidnek, és mindenekelőtt a személyiségednek is köszönhetően. Mert sosem akartál többnek tűnni, mint egy „móstolesi srác”. Ki ne emlékezne arra a mondatodra, amiben azt fejtegetted, hogy te nem egy jó kapusként, hanem sokkal inkább egy jó emberként szeretnél a köztudatban maradni. Úgy gondolom, végignézve azokat az üzeneteket, amiket ma a közösségi médiában kapsz, sikerült. És milyen jó érzés ma nosztalgiázni…
Jó érzés, mert egy egész generáció nőtt fel szájtátva a zseniálisabbnál zseniálisabb védéseidet látva. Egy generáció nőtt fel úgy, hogy a Real Madrid kezdőcsapatának névsora Iker Casillas nevével kezdődött. Mára viszont nemcsak ez a generáció, hanem a teljes futballvilág elismerően bólint, amikor valaki kiejti a száján az Iker Casillas nevet. A nevet, ami több mint két évtizeden át a megnyugvást, a magabiztosságot, a hűséget jelentette a Real Madrid háza táján.
Iker, őszinte leszek: én nem szeretnék arról beszélni, hogy miként távoztál a Real Madridtól, ehelyett csak nézek magam elé, és egymás után ugranak be a szebbnél szebb emlékek. Mert hát ki ne emlékezne arra a Leverkusen elleni döntőre? Kinek ne jutna eszébe az akkor viselt mezed, aminek az ujjait a saját kezeiddel vágtad le a pályára lépésed előtt, hiszen mindig is utáltad, ha hosszú ujjú trikóban kellett védened.
Ki tudná elfelejteni azt a liverpooli estét, amit a sajtó csak úgy emlegetett, hogy 10 bója, valamint IKER CASILLAS lépett pályára a Real Madrid mezében. Igen, így, nagybetűkkel. Zseniális voltál, a 0-4-es végeredmény ellenére is… Ahogy Mascherano rakétáját a felső lécre toltad… és mindennek már több mint egy évtizede.
De ki tudná elfelejteni a Sevilla elleni visszavetődésedet, igen, azt, aminél már a teljes Ramón Sánchez Pizjuán gólt kiáltott. És hát hogy merülhetne feledésbe az, hogy néhány évvel később ugyanezt megismételted, amikor ugyanott, ugyanúgy vetődtél bele egy lövésbe.
Hogy lehetne elfelejteni az Olaszország elleni büntetőpárbajt a 2008-as Európa-bajnokságról, ahol öreg cimboráddal, a téged mindig mélyen tisztelő Gigi Buffonnal kellett összemérnetek erőtöket. Elkalandozok, de muszáj megemlítenem, hogy mennyire szép és ritka rivalizálás a tiétek. Példátlan, ám kétségkívül olyan, ami széppé teszi ezt a sportot.
Aztán ott volt a 2010-es világbajnokság, valamint a Robben elleni, saját magad által szerencsésnek vélt védésed, amikor lábbal toltad ki a villámléptű holland lövését. A mennybe mentél, ráadásul azon a nyáron adtál a világnak még egy szívmelengető pillanatot, amikor élő adásban adtál csókot kedvesednek, aki történetesen éppen téged interjúztatott, a munkáját végezve.
2012-ben sem vallottál szégyent sportemberként, amikor te magad kérted a játékvezetőt, hogy ne alázza meg Olaszországot azzal, hogy sokat hosszabbít egy olyan mérkőzésen, amikor számukra épp elég probléma volt a kialakult végeredmény.
És pontosan az ilyen pillanatok tettek téged naggyá, ezek miatt emelkedtél a többiek fölé. Azért, mert te voltál az, aki szembe mert szállni a rendszerrel, és megpróbált ember maradni ahelyett, hogy elmerült volna a labdarúgás egyre inkább szennyeződő tengerében. Adtál valami olyat a futball világának, amit csak nagyon kevesen tudtak – viszont a ti nevetekre mindig emlékezni fognak.
Hogy tovább folytassam a sort, nem felejtem el azt a lisszaboni éjszakát sem, ahol bár hibáztál, a lefújást követően előtört belőled minden érzés. Csakúgy, mint az őrült 2006/07-es idény végén, amikor könnyekkel telt szemekkel üvöltötted a társaknak, hogy „Vamoooooos! Vamoooooos!” – már akkor is vezér voltál a pályán.
Sokakban az maradt meg, ahogy könnyes szemekkel, egyedül búcsúztál el imádott klubunktól utolsó madridi sajtótájékoztatódon. Bennem viszont ennél sokkal több. Emlékszem arra a Zaragoza elleni meccsre is a 2007/08-as idényből, amelyiken egyszerűen nem lehetett neked gólt lőni. Pedig próbálkoztak becsülettel, de te lehúztad a rolót.
És hát hogyan tudnám elfelejteni azt a madridi El Clásicót 2014-ből, amin zseniális vetődéssel toltad ki Mathieu lövését, én pedig önkívületi állapotban üvöltöttem a neved a Bernabéuban. Kiváltságosnak érzem magam, hogy láthattalak élőben is játszani.
Iker, őszintén köszönök neked minden pillanatot. Köszönök mindent, amit a madridizmusnak adtál.
25 év a Real Madridban.
725 mérkőzés a habfehér mezben.
19 begyűjtött trófea.
És a legenda, amit te írtál. Mert a fenti adatok csak számok, viszont a legendád az, ami miatt egyedülálló helyet foglal el a neved ennek a csodálatos klubnak a történelemkönyvében.
Mert lehet, Iker, hogy ma visszavonulsz, de amit építettél, az örökre fennmarad.
Köszönjük a megannyi emlékezetes védést, a sportemberi pillanatokat. Köszönünk mindent, Kapitány!
És hát mi mást is mondhatnék befejezésként: várunk vissza. Mert a Real Madridnak szüksége van arra az egyszerű, móstolesi srácra, akinek a szíve köztudottan habfehér.
