2020. August 5., Wednesday

Roberto Carlos: Egy jó élet

  • Gy. András
  • April 17, 2020, 7:40 p.m.
A brazil legenda érzelmes levélben mondja el gondolatait a koronavírussal kapcsolatos helyzetről, visszaemlékezve madridi karrierjének nagyszerű pillanataira.

Van a házamban egy kép egy különleges, felejthetetlen napról.

1996 nyarán készült, amikor a Real Madrid leigazolt engem az Inter Milantól. Azt megelőzően soha nem voltam Madridban. 23 éves voltam. Amikor leszállt a gépem a repülőtéren, nem azt mentem megnézni, hogy hol fogok lakni. De nem is a Santiago Bernabéut, Európa legfenségesebb stadionját.

Nem. Egy spanyol újság néhány munkatársával mentem ki a Cibeles-re.

Addig csak képen láttam a teret, de tudtam, hogy különleges hely. A közepén van egy szökőkút, egy Kübelé istennőt ábrázoló szoborral. Körülötte olyan óriási épületek vannak, mint a Banco de España és a Palacio de Cibeles. A körútról eljuthatsz a városközpont szívébe, a Retiro parkba, a Prado múzeumhoz, vagy a Paseo de la Castellanáre, ahol megtalálod a Bernabéut. A Madridiak számára a Cibeles a város egyik ikonikus helyszíne.

Cibeles

De a futballszurkolók számára különleges jelentősége van. A Cibeles az a hely, ahol a Real Madrid és a spanyol válogatott megünnepli a trófeáit.

Vagyis az, hogy egyenesen ide mentem a reptérről, kicsit olyan volt, mint amikor először jártam Rio de Janeiróban, és a Megváltó Krisztus szobrához mentem először. Nagyon izgatott voltam. És ekkor készítette rólam ezt a képet az újság fotósa.

Amikor ránézek a fotóra, eszembe jut, hogy micsoda őrült utazás kezdete volt ez a Real Madriddal. Még mindig megvan a kép az otthonomban. És az otthonom még mindig Madridban van, ahol jelenleg a Real Madridnak dolgozok, mint nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgató. Jelenleg azonban, sokakhoz hasonlóan, én sem tudok bemenni dolgozni. Az elmúlt hónapban kétszer hagytam el a házamat, és mindkétszer a boltba mentem. Falra mászom attól, hogy egész nap otthon kell maradnom. De jelenleg ez a helyes magatartás.

A két alkalommal, amikor elhagytam a házat, körülnéztem, és alig ismertem rá a városomra. Egy átlagos napon Madridban azt látod, ahogy az idősebb lakosok sétálnak a napsütésben, gyerekek szaladgálnak, családok, barátok ülnek a bárok és éttermek előtti asztaloknál. Bármit is akarnál az életben, Madridban megtalálod: napsütés, sport, kultúra, éjszakai élet, ételek… Kiváltképp az ételek! Ez egy teljesen más világ. És az emberek errefelé tudják, hogy hogyan élvezzék az életet. Tudják, hogy hogyan kell jó életet élni, értitek?

De ennek most vége. Az utcák teljesen üresek.

Soha nem láttam ilyennek Madridot.

Személy szerint engem nem érintett közvetlenül a vírus. A családom és én egészségesek vagyunk. De nagyon sajnálom azokat a családokat, akik elveszítettek valakit. Ismerek néhány ilyen embert. Ahogy az újságokban is olvashattátok, a vírus elvette Lorenzo Sanz életét, aki korábban a Real Madrid elnöke volt. Ő volt az az ember, aki a Madridhoz hozott engem. 76 évet élt. Amikor hallottam, hogy megfertőzte a kór, imádkoztam a gyógyulásáért. De azt is tudom, hogy egy ideje már beteg volt, és a vírus a sok dolog közül az egyik volt, ami végül elvette őt tőlünk.

Lorenzo Sanz

Lorenzo Sanz emléke azonban mosolyt csal az arcomra. Amellett, hogy a klub elnöke volt, szurkoló is volt egyben. A Real Madridért élt. Mindig mindenből kivette a részét, szinte állandóan velünk volt az öltözőben. Amikor döntetlent játszottunk vagy kikaptunk, békén hagyott minket. De amikor címet nyertünk, oda jött hozzánk és megölelt minket. Nagyon szerettük azért, amilyen ember volt, az optimizmusáért, és mindenért, amit a madridizmusért tett. Olyan volt nekünk, mintha az apánk lett volna.

Napi szinten tartottuk a kapcsolatot. Mindig ellátott tanácsokkal. Soha nem tudtam őt Lorenzo Sanznak hívni, még ha akartam volna se ment volna. Számomra ő mindig Elnök úr, vagy Presi volt.

Mindig azt mondtam neki, hogy „hey, presi, mi a helyzet?”

Ő pedig mindig rám mosolygott és megölelt.

Lorenzo valamivel több mint fél éve volt elnök, amikor megérkeztem. Miután aláírtam a klubhoz, minden nagyon gyorsan történt, de emlékszem, hogy a debütálásomon gólt lőttem a Deportivo ellen idegenben. Arra is emlékszem, amikor először játszottam a Bernabéuban, 80000 ember előtt.

Azon gondolkodtam, hogy mit is keresek én itt? Mi lesz, ha hibázok?

Ember, félelmetes volt!

De ez volt életem egyik legszebb napja is egyben.

Egy idő után megszoktam a nyomást, ami a Real Madridban való szereplés velejárója. De voltak pillanatok, amelyek során még a legnagyobb profik lába is megremegett. Két évvel az érkezésem után játszottuk a Juventus elleni BL-döntőt. Mind tudjuk, hogy a Real Madridnak volt a legtöbb BL-címe akkor, ahogy most is, de akkor épp egy 32 éves, BL-trófea nélküli időszakot tudhattunk magunk mögött. Abban az idényben szenvedtünk a bajnokságban. A Juve sorozatban harmadszor jutott el a döntőig. Nem mi voltunk az esélyesek.

Real Madrid

A döntő előtti éjjelen senki nem tudott aludni. Normális esetben este 10 órakor szoktunk lefeküdni, de aznap éjszaka még hajnali négykor is a hotel lobbyjában ültünk, és történeteket meséltünk egymásnak. Nem féltünk, csak nagyon tiszteltük a Juventust. És alig vártuk a meccset.

Nagyon jól játszottunk a döntőben. A Juventus sok helyzetet dolgozott ki, de mi nyertünk 1-0-ra. Megnyertük a meccset, nem csupán a tudásunk, de a motivációnk miatt is. Jobban akartuk, mint ők.

Ezután a Cibeles-re mentünk. Az utcákon százezres tömeg hömpölygött, habfehérbe öltözve, sálakkal, énekelve, ünnepelve. Soha nem felejtem el azt az éjszakát.

Ha kellene választanom egyetlen kedvenc pillanatot a Real Madridnál töltött karrieremből, akkor az ez a győzelem lenne.

Minél tovább maradsz Madridban, annál jobban megérted, hogy mit jelent ez a klub az emberek számára. De nem csak a városban, hanem Spanyolországban és a világ minden táján. Nem számított, hogy hol léptünk pályára, ott voltak a szurkolóink. Nem számított, hogy El Clásico volt, vagy egy kisebb kupameccs, a Bernabéu megtelt. Az emberek ugyanazért imádták a klubot, amiért én is eldöntöttem, hogy ide jövök: presztízs, szurkolói bázis, dicsőséges BL-sikerek. És az esély, hogy még tovább írhassuk a történelmet.

Nyugodtan mondhatom, hogy a kétezres évek elejének galaktikus korszaka nem csak a szurkolók számára volt emlékezetes. Játékosként is csodálatos volt a részesévé válni. Leültél az öltözőben, körülnéztél, és láttál Aranylabdást, az év spanyol játékosát, a LaLiga gólkirályát, a világ legjobb kapusát… Ebben a környezetben lenni különleges volt. Néha csak ültem ott, és arra gondoltam, hogy honnan jöttem, és hova jutottam. Büszke voltam. Sosem lehet tudni, hogy hova juthatsz el az életben.

Galaktikusok

Még két alkalommal nyertük meg a Bajnokok Ligáját, 2000-ben és 2002-ben. Mégis nagyon nehéz minden részletre visszaemlékeznem. Amikor egy olyan klubban játszol, mint a Madrid, mindig a jelenre kell koncentrálnod, mivel minden hihetetlenül intenzív. A sprintek, a fejesek, a szerelések, az edzések, az idegenbeli utak, a hotelek. A győzelmek és a vereségek.

Akkor éreztem át igazán, hogy mit is értem el valójában, amikor elmentem a Real Madridból.

Az utolsó meccsemre 2007. június 17-én került sor. A Mallorca volt az ellenfél a Bernabéuban, az idény utolsó meccsén. Pontegyenlőséggel álltunk a tabella élén a Barcelonával, akik a Gimnástic ellen léptek pályára. Tudtuk, hogy ha mindkét csapat nyer, bajnokok vagyunk az egymás elleni eredménynek köszönhetően, hiszen ebben jobbak voltunk a Barcelonánál. Hamar 1-0-s hátrányba kerültünk, de a második félidőben megfordítottuk a meccset, és 3-1-re nyertünk. Csodálatos győzelem volt.

De amire leginkább emlékszem arról a napról, az az, ahogy az emberek bántak velem. Mindenki tudta, hogy ez lesz a búcsúmeccsem. David Beckham is akkor köszönt el. Onnantól kezdve, hogy kiléptünk a hotelből, és elindultunk a stadion felé, az emberek mérhetetlen szeretettel bántak velünk. Olyan érzés volt, mintha születésnapom lett volna, értitek? Mindenki a legjobbakat kívánta nekünk, ölelést és puszit küldött. Olyan dolgokat mondtak, hogy „sok szerencsét”, vagy „szeretünk benneteket”.

„Gyere vissza, amint lehetséges!”

Ekkor jöttem rá, hogy mit is tettem ezért a klubért.

Ekkor jöttem rá, hogy az emberek mennyire szerettek.

Ez volt életem egyik legérzelmesebb napja. Úgy gondolom, hogy arra is jó példa volt, hogy az emberek errefelé mennyire szeretetteljesek és milyen szenvedélyesen élik az életüket.

Roberto Carlos, Iker Casillas, Salgado

Ez is az egyik oka annak, hogy ez a jelenlegi helyzet ilyen mélyen elszomorít engem.

Mind Madridban, mind a világon bárhol máshol élő embereket arra szeretném bátorítani, hogy legyenek optimisták. Az én filozófiám mindig az volt, hogy mosolyogva próbáljam megoldani a problémákat. Tehát felemelt fejjel tekintsünk a jövőbe. Higgy magadban. Légy türelmes. Maradj nyugodt. És próbálj meg segíteni másoknak.

Van néhány pozitív dolog is, amit a világjárvány eredményezett. Rájöttünk, hogy mindannyian emberek vagyunk, mindannyian egyformán sebezhetők vagyunk. Rájöttünk, hogy a család nagyon fontos, hogy a barátok nagyon fontosak, hogy szükségünk van egymásra. Rájöttünk, hogy néha néhány kedves szó, vagy egy videohívás milyen sokat jelent valaki számára.

Most együtt kell működnünk. Azzal, hogy otthon maradunk, együtt harcolunk a vírus ellen, így a dolgok a lehető leggyorsabban visszatérhetnek majd a normális kerékvágásba. Ahogy sokan mások, én is nagyon hiányolom a futballt, és alig várom, hogy a Real Madrid visszatérjen a Cibeles-re egy újabb trófeával.

De most csak azt akarom, hogy az emberek visszatérhessenek az utcákra.

Ez az a győzelem, amiért most mindannyian harcolunk.
 


Olvastad már?

Hozzászólások

Tabella