Muñoz 1922. január 19-én látta meg a napvilágot Salamancában, Madrid egyik körzetében. Apja szabóként dolgozott, ő pedig inasként szolgált a műhelyében, de már ekkor is minden apró lehetőséget kihasznált, hogy igazi szenvedélyének, a futballnak hódolhasson. Profi futballistaként az első évében a baszk Logrones csapatában kezdte el rúgni a bőrt, majd ezt egy hároméves kitérő követte a Racing Santander csapatában. Ezt követően elfogadta a Celta Vigo visszautasíthatatlan ajánlatát, majd meg is hálálta azt, hiszen vezérletével 1947-ben a spanyol labdarúgókupa akkori kiírásában döntőt játszhatott egyesülete. Az összecsapás első gólját Muñoz szerezte, és ugyan csapata a későbbiekben 4-1 arányban alulmaradt a Sevillával szemben, egyértelműen kijelenthető, hogy a játékos karrierjében az áttörés a Racing Santandernél következett be.
Még 1947 nyarán visszatért szülővárosába, hogy szeretett csapatának kötelékében tehesse meg az első lépéseket gyerekkori álmának megvalósítása felé. Nehéz időszakon ment keresztül az 1940-es években a Real Madrid csapata, és bizony a kiesés réme is egyre komolyabban fenyegette a blancókat akkor, amikor Muñoz is csatlakozott hozzájuk. A szurkolók akkori vélekedése szerint első osztályú stadionban figyelhették azt, ahogyan a másodosztályú csapatuk próbál játszani.
Muñoz 1953-ban zsebelte be első trófeáját a királyi gárdával, miután Alfredo Di Stéfano vezérletével 22 év után nyerték meg a spanyol bajnokságot. A következő évben sikerült címet védeniük, és elhódítani a Latin kupát is. 1955-ben a blancók újabb porondon csillogtathatták meg tudásukat: az először megrendezésre kerülő Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Az első körben a svájci Servette csapata ellen a hajrában éppen Muñoz volt az, aki megszerezte saját maga és egyesülete első gólját a sorozatban. A Stade de Reims csapatának legyőzése után 1956-ban ő lett a Real Madrid első csapatkapitánya, aki magasba emelhette a Bajnokcsapatok Európa Kupája győztesének járó trófeát. A következő évben a királyi gárda nemcsak, hogy megvédte a címét a Fiorentina legyőzésével, de hozzátett serleggyűjteményéhez még egy spanyol bajnoki címet és egy Latin kupát is.
Muñoz pályafutása végéhez közeledve egyre inkább kikerült a reflektorfényből, így 36 évesen úgy döntött, hogy befejezi játékos karrierjét. Csapatkapitányként négy bajnoki címmel és négy Bajnokcsapatok Európa Kupájával ajándékozta meg szeretett egyesületét, így nemcsak gyerekkori álmait váltotta valóra, de a klub történelemkönyvébe is beírta magát. Sokak örömére azonban egyáltalán nem állt szándékában hátat fordítania a labdarúgásnak. Santiago Bernabéu klubelnök kérésére Muñoz elvállalta a Real Madrid tartalékcsapatának edzői pozícióját, ám ez a megbízatás nem bizonyult hosszú életűnek.
Először 1959 februárjában – még csak rövid időre – Luis Carniglia betegsége miatt, majd 1960 áprilisában Fleitas Solich kirúgása miatt vált az első csapat menedzserévé. A Barcelona ekkortájt jó úton haladt afelé, hogy zsinórban másodszor üljön fel Spanyolország trónjára, valamint, hogy véget vessen a Real Madrid európai egyeduralmának. Ennek ellenére a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elődöntőjében a madridi alakulat 6-2-es összesítéssel küldte haza katalán riválisát, hogy a Hampden Parkban megrendezett döntőben még egy ezt is felülmúló 7-3-as győzelmet arasson az Eintracht Frankfurt csapata fellett. Muñoz ezzel a királyi gárda ötödik BEK-serlegét is a magasba emelhette, így a történelem első edzőjévé vált, aki mind játékosként, mind menedzserként megnyerte a sorozatot.
Muñoz ezzel a sikerrel nem csak a vezetőséget győzte meg végleges kinevezéséről, de neki köszönhetően a keret összes tagja és a szurkolók is visszanyerték a hitüket. A blancók ezt követően ismét történelmet írva, zsinórban ötször nyerték meg a spanyol bajnokságot. Habár a hazai színtéren nem, de Európában egyre nyilvánvalóbbá vált a Real Madrid dominanciájának elhalványodása. A Barcelona 1961-ben bosszút állt és a királyi gárda megverésével bejutottak a sorozat döntőjébe. 1962-ben a blancóknak ugyan újra esélyük nyílt a BEK megnyerésére, de a fináléban 5-2 arányban felülmúlta őket az Eusebiot is soraiban tudó Benfica. A következő szezonban ezt az eredményt már megközelíteni sem tudták, és igen kellemetlen módon, az Anderlecht már a versenysorozat elején búcsúztata őket.
Az 1964-es év fordulópontot jelentett a klub történelmében, és bizonyos értelemben rávilágított Muñoz edzői hiányosságaira is. Történt ugyanis, hogy a csapat újra eljutott a BEK-döntőig, ahol az Inter Milan csapatával kellett megküzdenie. Muñoz rögeszmésen tartott az olasz csapat egyik hátvédjének (Giacinto Facchetti) a játékától, és az öltöző erőteljes nyomásának ellenére is kontrára rendezkedett be az Inter Milan bombaerős támadásaitól félve. A Real Madrid végül 3-1-es vereséget szenvedett, és egyre inkább érzékelhetővé vált a játékosok és az edző közötti feszültség. Az 1964-es vereség után Muñoz leghangosabb kritikusa Di Stéfano lett. És ahogyan Sid Lowe „Félelem és reszketés a La Ligában” című könyvében is olvasható, Muñoz meccs közben elküldte a pic*ába Di Stéfanót, aki saját szavaival élve „ekkor jött rá, hogy kicsoda is Muñoz valójában”.
Alfredo Di Stéfano ekkoriban már a 38. életévének betöltéséhez közeledett és már nem az a játékos volt, mint régen. Ahogy egy kortárs arra rámutatott, a kopaszodó „Szőke Nyíl” már nem volt többé szőke és gyors. Az öltözőn kívül a spanyol sajtó is megpróbálta „felkavarni az állóvizet”, valamint Muñoz is egyre inkább engedni kényszerült Santiago Bernabéu azon kérésének, mely a csapat megfiatalítására vonatkozott. Kellemetlen kérés volt ez az edzővel szemben, figyelembe véve azt, hogy Muñoz a keret jelentős részével együtt játszott játékosként. Mindezt tovább bonyolította az is, hogy a Spanyol Labdarúgó-szövetség 2 évre eltiltotta a gárdát külföldi játékosok igazolásától. Nem meglepő tehát, hogy a Real Madrid menedzsere benyújtotta lemondását.
Muñoz kérése elutasításra került, így szembe kellett néznie a hatalmas kihívással. Di Stéfano nem játszott az Atlético Madrid elleni mérkőzésen és ugyan a játékos ezt kikérte magának, de az edzői döntés indoklás nélkül maradt. „Nem kell neked megmagyaráznom semmit” – mondta Muñoz a neki szegezett kérdésre. Az edző később egy jelentésben javasolta, hogy Di Stéfano vonuljon vissza. „Ezt nem folytathattuk így” – emlékezett vissza később. A megsértett argentin legenda végül az Espanyol gárdájához távozott, ahol Kubala László csapattársa lett. „Muñoz azt mondta, hogy menjek a pic*ába, majd kirúgtak, mert én is ugyanezt mondtam neki” – mondta később Di Stéfano. A „vérfrissítés” itt még nem ért véget, kis idő elteltével Puskás Ferenc is epizódszereplővé vált, majd José Santamaríával együtt visszavonult.
Muñoz ezután elkezdte beépíteni a csapatba a fiatalokat. A keretet olyan tehetséges fiatal akadémisták alkották, mint Manuel Valáquez, Pedro de Felipe, vagy éppen Ramon Grosso. Hozzájuk csatlakozott még Amanico Amaro és Ignacio Zoco, majd végül, de nem utolsó sorban Pirri. Az 1966-os európai kupasorozatban a Real Madrid térdre kényszerítette két korábbi mumusát is, először az Anderlechtet a nyolcaddöntőben, majd az Inter Milan csapatát az elődöntőben. A döntőben a Partizán Belgrád várta a blancókat, akik hátrányba kerültek a mérkőzésen, ám először Amanico, majd hat perccel később Fernando Serena is betalált, így a Real Madrid emelhette magasba a serleget.
Ez volt Muñoz edzői karrierjének egyik legvarázslatosabb pillanata, és a királyi gárda egyik legnagyobb hatást keltő kupagyőzelme. A közvélekedés egyértelműen gyengébbnek tartotta az akkori Real Madridot riválisainál. Ennek legékesebb példája, hogy az Inter csapatának edzője, Helenio Herrera még az elődöntő előtt szállást foglalt egyesületének a döntő helyszínére. Utólag ezt azzal magyarázta, hogy első látásra a királyi gárda csak árnyékának tűnt régi önmagának.
Az 1960-as évek végére a Real Madrid a megnyerhető tíz bajnoki trófeából nyolcat magáénak tudhatott Spanyolországban. Az európai kupaporondon azonban Muñoz ígéretes ’Yé-Yé’ generációja már nem villogott ennyire, habár 1981-ben csak a döntőben tudták megállítani őket. A madridistáknak így 1998-ig kellett várniuk az újabb európai kupadiadalra.
1973-ban a Spanyol Labdarúgó-szövetség engedélyezte a klubok számára két külföldi játékos igazolását is, így a Real Madrid Günter Netzert és Oscar Mást szerezte meg, míg a Barcelona magához csábította Johan Crufyffot. Ez feje tetejére állította az eddig erőviszonyokat, a Barcelona a tabella élére állít, a királyi gárda pedig egyre rosszabb formába került. A szurkolók Muñoz távozását követelték, amit a hangos tiltakozás mellett a sokszor félig üres lelátók is jól érzékeltettek.
A Castellón elleni vereség után a vezetőség még kiállt Muñoz mellett, ám időközben a vezetőedző ismét benyújtotta lemondását. Santiago Bernabéu így fogalmazott az esettel kapcsolatban: „Nem szeretem azt látni, hogy embereknek szenvednek és Miguel Muñoz már régóta szenved; ennél ő sokkal többet érdemel. Nem volt más választásom, így elfogadtam a lemondását. Ezt már nem lehet folytatni, de azt a sok gyönyörű és felejthetetlen emléket, amit a számunkra okozott, már senki sem fogja tudni kitörölni.” 14 éves, példanélküli korszak zárult le a Real Madridnál, mely kilenc spanyol bajnoki címmel és két BEK-trófeával ajándékozta meg a madridistákat. Figyelembe véve, hogy a Muñoz utáni időszakban egy edző sem maradhatott négy évnél tovább a királyi gárda élén, megkérdőjelezhetetlenné válik az a teljesítmény, melyet a spanyol klublegenda letett az asztalra.
1982-ben egy rövid és igencsak zavaros sevillai kitérő után Muñoz ismét visszatért a fővárosba, ezúttal már a spanyol válogatott edzőjeként. A nemzeti csapatnak ekkortájt még nem sikerült kihevernie a meglehetősen kínosnak sikeredett saját rendezésű világbajnokság emlékét, melyet csoportutolsóként zártak. Muñoz ígéretet tett arra, hogy vezérletével a ’La Roja’ ismét visszanyeri a futball iránti szenvedélyét. Ezt be is tartotta, hiszen regnálása alatt a spanyol szurkolók varázslatos estéket élhettek át, először már az 1984-es Európa bajnoki selejtezők során.
A csoportban döntetlent játszottak Hollandiával, Írországgal, Izlanddal és Máltával is, így a csoportkör utolsó meccsén egy minimum 11 gólos siker kellett volna ahhoz, hogy továbbjuthassanak. Málta ellen 3-1-re vezetett a nemzeti csapat. Muñoz félidei beszédére így emlékezett vissza a spanyol válogatott játékosa, Poli Rincón: „Azt mondta, hogy menjünk ki a pályára, mutassuk meg, hogy egységesek vagyunk és hogy mennyire szeretjük a hazánkat. Kápráztassuk el a szurkolókat.” Működött, hiszen Rincon négyet, míg csapata összességében 12 gólt szerzett az összecsapáson.
Akárcsak a Muñoz-féle Real Madridnak, a spanyol válogatottnak is a legfőbb jellemzői az egységesség és az összetartás voltak. Az Európa-bajnokságon szereplő gárda leginkább a Barcelona és a Real Madrid játékosaiból állt, de Andoni Goikoetexa az Athletic Bilbaóból és Rafael Gordillo a Betisből szintén a keret oszlopos tagjainak számítottak. A spanyolok a döntőben végül 2-0 arányban alulmaradtak a Michael Platinit is a soraiban tudó francia válogatottal szemben.
Jelentős részben Muñoznak és az ekkor még csiszolatlan gyémántnak tartott Emilio Butragueñonak köszönhetően a nemzeti csapat kijutott az 1986-os világbajnokságra, ahol Brazília, Algéria és Észak-Írország legyőzése után már a kieséses szakaszban találták magukat. Egy olyan 5-1-es meccsen verték meg a „fekete lónak” számító Dániát, amelyen Butragueño négy találatot is szerzett. Ezt követően döntetlent játszottak Belgiummal, és alulmaradtak a tizenegyespárbajban. Ugyan remek meccseket játszott a ’La Roja’ Mexikóban, de az elvesztett tizenegyespárbaj teljesen összetörte a csapatot. Egy gyenge 1988-as Eb-szereplés után Muñoz távozott a válogatott éléről, helyet pedig a legendás Luis Suárez vette át.
Muñoz ezek után azt nyilatkozta, hogy erősen el kell azon gondolkoznia, hogy visszatérjen-e még a futball világába. Sajnálatos módon a végső döntést súlyos egészségi állapota hozta meg, 1990. júliusában, 68 évesen meghalt. Kedvenc csapatának zászlójában a madridi La Almundena temetőben helyezték végső nyugalomra. Nem sokkal halála utána kiemelkedő pályafutását magas rangú elismeréssel jutalmazták.
A Real Madridot a leghosszabb ideig szolgáló, és a klub történelmének legsikeresebb edzőjének tartott Muñoz 600 bajnoki mérkőzésen irányította a királyi gárdát. Mindemellett egy sikeres időszakot hagyott maga mögött a válogatottnál is. Habár neve a Santiago Bernabéu Stadionon kívül sok helyen már feledésbe merült – köszönhetően az egyesület hihetetlenül gazdag történelmének – Muñozt továbbra is a legjobb spanyol edzők között tartják majd számon.
