Michel Platini egyszer azt mondta, hogy a legjobb futballmérkőzés, amit valaha látott, az a 2011-es klubvilágbajnoki döntő volt a Barcelona és a Santos főszereplésével. Azt a mérkőzést nem a helyszínen láttam, de jól emlékszem rá, néhány dologra egészen pontosan: Neymar a Santos játékosa volt, a Barcelona csatár nélkül játszott, és ez volt az egyik legjobb teljesítmény, amit döntőben valaha is láttam. A Barcelona 4-0-ra nyert, de 8-0-ra is nyerhetett volna. És elnézést, hogy ismétlem magam, de mindezt csatár nélkül. Emlékszem, mert azon a napon derült ki számomra, hogy Pep Guardiola egy zseni.
Az, hogy Zidédine Zidane-t nem tartom akkora edzőzseninek, mint Guardiolát, nem jelenti azt, hogy nem ismerem el a munkáját, amit a Real Madridnál töltött második időszakában elvégzett, és ami dicséretre méltó és messze nem kap annyi kritikát, mint júliusban. Bevallom, hogy kételkedtem a képességeiben a visszatérésekor, és abban is, hogy fel tud építeni egy kiegyensúlyozott, versenyképes Real Madridot a játékosokon az előző idényben látható kimerültség ellenére is. De megcsinálta! Bocsáss meg, Zidane! Soha többet nem kételkedem benned.
Szerda este Zidane ismét megmutatta, hogy képes megtalálni a megoldást ott, ahol a legtöbben csak a problémákat látják. Nem áll rendelkezésre a legjobb támadóhármasod? Akkor játssz öt középpályással. Nem jönnek a gólok? Akkor játsszátok a futballt. Az ilyen alkalmazkodóképesség, ami lehetővé teszi, hogy többféle stílusban is tudj játszani, legalább annyira fontos, mint az intenzitás és az, hogy a különböző játékosok megtalálják a formájukat. Thibaut Courtois, Sergio Ramos, Raphäel Varane, Casemiro, Toni Kroos, Fede Valverde, Karim Benzema… Amikor láttam, ahogy a Real Madrid körbetáncolja a Valenciát egy együttműködésen alapuló játékkal, egymás folyamatos támogatásával, a Guardiola által irányított Barcelona jutott eszembe. Úgy gondoltam, hogy ez a csapat Eden Hazard-ral kiegészülve bármit képes lehet megnyerni. Akár zseni, akár nem, Zidane csodát tesz ezzel a Real Madriddal.
