2019. December 15., Sunday

Xabi Alonso: Azt akarom, hogy arról legyek ismert, amit teszek, nem pedig arról, amit tettem (I. rész)

  • Gy. András , Zs. Csaba
  • Nov. 25, 2019, 10:41 a.m.
Egy meglehetősen egyedi hangulatú exkluzív interjú, melyet Simon Hughes készített a legendás középpályással. Azzal a spanyol úriemberrel, aki történetesen pont ma ünnepli születésnapját. Xabi Alonso a múltról, az edzőiről, a saját érzéseiről, valamint a futballról alkotott véleményéről...

„Mennyit is nyertek?” – kérdezi magától Xabi Alonso, miután feltették neki a kérdést, hogy hány trófeát emelhettek magasba a korábbi edzői a karrierjük során.

„Szóval akkor akikről most beszélünk, az Toshack, Rafa, José, Ancelotti és Pep, igaz?”

És Manuel Pellegrini, emlékeztetem. A chilei csak egy idényben edzette őt a Real Madridnál.

„De igazi gentleman! Nagyon kedveltem őt. Úgy gondolom, hogy minden játékos így volt vele…”

Alonso hátradől egy bőrkanapén a Real Sociedad Zubieta edzőközpontjában, fent a hegyekben, San Sebastián felett. Megsimítja a borostáját, komolyan elgondolkodik. Ezen a számon korábban még nem gondolkodott. Próbál számolni, de aztán hamar belátja, hogy egy nagyon magas szám jönne ki.

„Luis Aragonés és Del Bosque is számít a válogatottból, ugye?”

A végösszeg még magasabbra rúg.

„Talán 110?” – tippel egyet.

Valójában 121, de nem tűnik meglepettnek. Ezt 13 különböző országban hozták össze.

„Rengeteg tudás” – konstatálja. Ezzel egyidőben kezd derengeni neki, hogy ő is mennyi helyen járt, hány emberrel dolgozott együtt, mennyi mindent megnyert és mennyi helyen szerették. A 21. században nagyon kevés futballista mondhatja el magáról, hogy olyan sikeres karrierje volt, mint Alonsónak. Még kevesebbek szereztek úgy barátokat, mint ő, hiszen minden helyről úgy távozott, hogy sokkal népszerűbb volt, mint amikor megérkezett oda.

„Természetesen segít, ha nyersz” – ismeri el. A Liverpoolnál ott volt az isztambuli csoda, egy klubtörténeti esemény, amivel kapcsolatban senki nem lepődne meg, ha valaki levédetné.  Aztán megnyerte az FA-kupát, de a bajnokságról lemaradt az utolsó évében. Ezt bánta meg a leginkább, mielőtt távozott a Real Madridba, ahol kulcsfontosságú szerepe volt minden idők egyik (ha nem a) legjobb Barcelonájának túlszárnyalásában, amikor a bajnoki címet a Camp Nou helyett a Bernabéuban ünnepelhették.

Spanyolországot is úgy hagyta el, hogy megnyerte a Tizediket a Real Madriddal, majd sorozatban háromszor lett német bajnok a Bayernnel. A válogatottal két Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot is nyert.

És hogy elégedett-e? „Persze, természetesen…”

Érzem, hogy jönni fog egy „de”. Teljesen?

„Nem nyertem trófeát a Sociedaddal, és San Sebastiánból származom” – emlékeztet. Annak idején majdem sikerült. 2003-ban volt egy bajnoki menetelés, amikor egy áprilisi 4-2-es győzelem a Real Madrid ellen érezhető közelségbe hozta a trófeát, azonban az utolsó szakaszban elvesztegetett négy pont megakadályozta, hogy a Nihat Kahveci góljaival szárnyaló csapat végül bajnoki címet ünnepelhessen.

El lehet képzelni, hogy ez a teljesítmény mit jelentett volna Alonsónak és a San Sebastián-i embereknek, ahol az óváros legtöbb bárjában a mai napig ott lóg egy ikonikus fotó, amelyen Jesús Zamora megszerzi azt a bizonyos gólt 1981-ben, ami bebiztosította, hogy az általa teljes karrierje során képviselt klub begyűjthette első bajnoki címét.

Alonso édesapjának, Miguelnek fontos szerepe volt ennek a csapatnak a középpályáján, és abban a csapatban is, amelyik 12 hónappal később elhódította a klub következő és utolsó bajnoki címét egy olyan idényben, amikor fia, Xabi megszületett. „Ennek a csapatnak és ennek a pillanatnak a legendája lengte körül a gyerekkoromat” – mondja Alonso, miközben szavaiból kiérződik, hogy frusztrált amiatt, hogy ő kihagyta ezt a lehetőséget. „Elképzelni sem tudom, hogy milyen lett volna San Sebastián…”

Ezzel a gondolatai visszatérnek a Liverpoolhoz, ahol egy Albert Dock-i lakásban élt, és képes volt észrevétlenül szocializálódni a városközpont olyan bárjaiban, mint a La’Go, mivel úgy öltözködött, mint egy egyetemista, és teljesen természetesen viselkedett. Később Nagore lett a felesége, de már itt a barátnője volt, miközben tanulmányai mellett a Hope Street Hotelben dolgozott. Az Isztambulból való visszatérés után a St Georges Hall környéke „olyan volt, amihez hasonlót sem láttam még korábban”, de azt csak elképzelni tudja, hogy milyen lett volna négy évvel később, amikor 19 év várakozás után nyertek volna bajnoki címet. „Annyira közel voltunk” – mondja bús mosollyal. „De a jelenlegi csapat szerintem még közelebb van hozzá.”

Úgy tűnik, a csalódottság mélyebb tüskét hagyott benne, mint amekkorát a sikerek feledtetnének. Ez az érzés részben megmagyarázza, hogy miért lett Alonso edző. Ez az első idénye újra annál a klubnál, ahol számára minden elkezdődött. Az előző szezonban bajnokságot nyert a Real Madrid U14-es csapatával, majd átvette Imanol Alguacil helyét a Sociedad B-nél. Annak ellenére, hogy több trófeát nyert, mint amiről a legtöbb futballista csak álmodik, úgy érzi, hogy „még nagyon sok van, amit meg kell nyerni”. Amikor azt mondom neki, hogy valószínűleg nem bukhat el azok után, amit tapasztalt és látott, ő határozottan elutasítja az állításomat. Sőt, valójában a tény, hogy elbukhat, motiválja és sarkallja munkára leginkább.

„Izgalmas a kihívás. Azt érzem, hogy minden egyes nap bizonyítanom kell. Nem szeretném, hogy amiatt emlékezzenek rám, amit eddig tettem. Azt szeretném, ha azért ismernének, amit most teszek.” – mondja.

Amikor 18 évig tartó pályafutásáról beszélünk, folyamatosan váltogat az edző, menedzser, tréner szavak között, valamint Toshackhoz érve egyszerűen csak a mister szót használja. Kell hogy legyen valami közös mindannyiukban.

„Vezetők voltak. Minden edzőm megtett mindent azért, hogy hiteles legyen a játékosai szemében. Amikor valamit mondtak, abban tényleg hittek. Empatikusak voltak. Egyértelműen fogalmazták meg az ötleteiket és elképzeléseiket, és minden egyes játékos tudta, hogy ki a főnök. Olyan módon tudták közvetíteni az üzenetüket, hogy azt mindenki értette. Ez tiszteletet teremt, a kivívott tiszteletet pedig nem mindig könnyű elérni egy játékosokból álló csoportban. Ha az edzők nem hisznek a menedzser üzenetében, akkor az edző számára nincs sok hátra.”

A 2000 férőhelyes Campo José Luis Orbegozóban, ahol a Sociedad B csapata a hazai mérkőzéseit játssza, a falra van festve azon saját nevelésű játékosok neve, akik eljutottak a Real Sociedad első csapatáig és végül ott is maradtak. Ez egyfajta emlékeztető a B csapat számára - valahányszor belépnek a létesítménybe, emlékeztetik őket, hogy milyen messze vannak még a legendás státusztól. Elmondom Alonsónak, hogy van valami szokatlan ebben a listában: eszerint Alberto Gorriz az a játékos, aki a legtöbbször pályára lépett a Real Sociedadban. A neve mellett 599 mérkőzés áll. Hogy-hogy nem érte el a 600-at?

Alonso elmeséli, hogy Gorriz ugyanabban a csapatban játszott, mint édesapja - két bajnoki címet nyertek, valamint Király-kupát és spanyol szuperkupát is. Egy olyan országban nőtt fel, amit Franco szorongatott az 1950-es években, ráadásul a szürke iparvárosban, Irunban teltek gyemekévei. Gorriz pályafutása után úgy jellemezte a rekordját, mint a munka, a szerencse, az elhivatottság és az edzők bizalmának gyümölcse.

Toshack viszont más volt, mint a többi edző - ő akadályozta meg abban, hogy elérje a mágikus 600-as számot az utolsó mérkőzésén, mielőtt 35 évesen visszavonult volna. Gorriz visszaemlékezett arra a beszélgetésre, ami a mérkőzés után történt a legendás Atotxa öltözőjében, az 1992/93-as idény végén. A csapat ellenfele a Tenerife volt. Toshack a becenevén, Bixióként szólította a játékost: „Hé, Bixio, hány mérkőzést játszottál? Milyen szép szám az 599!”. Gorriz így válaszolt: „Igen, de a 600 sokkal szebb…”

Gorriz egész héten azokkal a játékosokkal edzett együtt, akik alapesetben nincsenek a kezdőcsapatban, Toshack végül mégis magával vitte Barcelonába. Ott viszont egy órányi melegítés után sem küldte őt pályára. Akkoriban Gorriz úgy gondolta, hogy ez egy nagyon csúnya gesztus volt, ami persze fel is idegesítette, ám később rájött, hogy Toshack valójában már a csapat jövőjét építette, ezért támaszkodott inkább a fiatalokra. Ezt egy interjúban is elismerte: „Az új generáció kell hogy az első helyen álljon.”

Hét évvel később Toshack már harmadjára irányította a Real Sociedad első csapatát, amikor is Alonso - saját szavaival - az edző nagy döntése lett, és meghívót kapott az első csapat keretébe. Érdekes időzítés, hiszen Toshack előtt pont Alonso édesapja, Periko ülhetett a csapat padján, igaz, csak 10 mérkőzés erejéig. A család annyira együt lélegzett a klubbal és annak kultúrájával, hogy Xabi és testvére, Mikel gyakran segítettek a kapusok bemelegítésénél a szombat reggeli edzések előtt, amikor Periko még a B csapat edzője volt. Xabi annyi időt töltött bemutatkozása előtt első osztályú labdarúgókkal, hogy számára az sem volt már furcsa vagy említésre méltó, hogy időközben ő is profi játékossá vált.

„Toshack esetében minden az ösztönről szólt. Döntéseket hozott, amiken sosem változtatott, még akkor sem, ha kritizálták. Nagyon erős karakter volt. Nála nem az analizálás volt a legfontosabb, vagy a mozgások elemzése. Ő egyszerűen csak képes volt kihozni a legtöbbet a játékosaiból, még azokból is, akik technikailag nem voltak igazán jól képzettek. Látta azt a tehetséget is, amit más edzők nem. Mindenekelőtt viszont igazi döntéshozó volt.”

A Sociedad akkor került igazán közel a bajnoki cím újbóli elhódításához, amikor Alonsót és a csapatot a francia Raynald Denoueix irányította, aki igazi elemző, csakúgy, mint Rafa Benítez volt a Liverpoolnál. Xabi mindig is jó kapcsolatot ápolt Benítezzel, akit a spanyol középpályás precizitása igazán lenyűgözött. Viszonyuk a 2008-as Európa-bajnokság után kezdett romlani, mikor a Liverpool trénere elmondta Alonsónak, hogy Gareth Barryvel szerenté őt helyettesíteni. Lényegében közölte vele, hogy akár távozhat is.  

Alonso végül nyilvánosan mesélt arról, hogy mi is történt valójában. A középpályás hitte, hogy minden akkor kezdődött, amikor jelezte mesterének, hogy első gyermeke születése miatt nem fogja vállalni a játékot a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében, az Inter ellen. A következő idényt végül Damien Plessis mögött kezdte, a kispadon. Padozott a Sunderland ellen, valamint kihagyta a Standard Liege elleni BL-selejtezőt is. Bár Alonso mindig is állította, hogy azért távozott, mert csapata el akarta őt adni, a Benítez körüli rossz nyelvek azt is beszélik, hogy a középpályás megtagadta a játékot annak az idénynek az elején, mert a pályára lépése csökkentette volna az iránta érdeklődő csapatok számát.

Alonso talán úgy érzi, hogy túl sokat veszíthet azzal, ha ezt a témát feszegeti, hiszen őszinteségével összerúghatná a port azokkal a szurkolókkal, akik még mindig imádják Rafa Benítezt. „Rafa ridegebb volt, ha a személyes kapcsolataira gondolunk. Ő professzionálisan közelítette meg a dolgokat. Húzott egy vonalat a játékosai és saját maga közé. Azt mondanám, hogy a játékosoknak türelmesnek kell lenniük vele. Ha türelmes vagy, sokat fogsz tanulni tőle, ahogy én is tettem a kezdetekkor. A találkozásunk előtt csak játszottam, és nem gondolkodtam sokat azon, hogy mi is történik körülöttem, vagy hogy miért csinálok bizonyos dolgokat. Nem sokat elmélkedtem az aktuális teljesítményemen, azon, hogy jól játszottam-e vagy rosszul. Rafa viszont megpróbálta előre kitalálni, hogy mi fog történni. Annyira analitikus volt... Belement a részletek részleteibe is.”

Habár Manuel Pellegrini volt az első madridi edzője, Alonso mindig is sejtette, hogy egy nap José Mourinho a Real Madridnál köt ki. Aggódott is miatta, hogy ez vajon mit jelent majd számára. Mourinho mindig is kombinatívabb, mélyebben játszó középpályásokat használt: Costinhát a Portónál, Makélélét a Chelsea csapatánál aztán Mottát az Internél. Végül aztán megállapította, hogy Mourinho nem azzal nyugtatja meg vagy paprikázza fel játékosait, amit mond, hanem azzal, amit csinál. Alonso elmondja, hogy az összes klubja közül a Real Madridnál voltak a legmagasabbak az elvárások, ami könyörtelenül feszült légkört eredményezett. Ahelyett, hogy Mourinho megnyugtatta volna a kedélyeket, nyugalmat hozott volna a klub mindennapjaiba, inkább táplálta a játékosokkal szemben támasztott követelményeket, akiket arra bíztatott, hogy vállalják a felelősséget - ez a kiváltságuk. Alonso szerint Mourinho volt az összes edzője közül az, aki a leggyorsabban észrevette, ha valami hanyatlásnak indult, és ő volt az is, aki a legkevésbé fogadta el a kifogásokat.

Alonso mindig is védeni akarta Toshackot, hiszen neki köszönhette, hogy a Real Sociedad első csapatába kerülhetett. A középpályás a pályája csúcsán volt, amikor bizonyítani akarta Liverpoolban, hogy Benítez tévedett - a spanyol volt az egyetlen olyan menedzsere, akit nem sikerült "túlélnie". Mourinho irányítása alatt a környezetet a provokáció irányába tolódott magatartás jellemezte, hiszen a portugál be akarta bizonyítani, hogy rajta kívül mindenki téved. Aztán jött Ancelotti, aki meghozta a kellő és szükséges nyugalmat. Xabi 32 évesen igazolt Münchenbe, ahol Pep Guardiola kezei alatt dolgozhatott.

„Annyira kíváncsi voltam, meg akartam fejteni a titkát. Az volt az érzésünk neki köszönhetően, hogy jobban ismertük az ellenfeleinket, mint ők saját magukat.” – ismeri el Alonso. Imádta a Münchenben eltöltött két évét, imádta a közös munkát a katalán trénerrel. És igen, ez a pragmatikus Guardiola. Ő nem az az edző, aki saját örömére próbálja ki a dolgokat.

Alonso úgy gondolja, hogy Guardiola más, mint a többiek, mivel a tudása, a látás- és gondolkodásmódja, valamint az ambíciói lehetővé teszik, hogy a legapróbb részleteket is irányítani tudja - azonban a szenvedélye az, ami igazán meghatározza őt. „Kimeríthetetlen a természetből eredő lelkesedése. Az idények nagyon hosszúak, de ő sosem tűnt fáradtnak. Mindig éber volt, mindig készen állt. Ez talán nekünk is adott némi extra erőt, amikor arra a legnagyobb szükség volt.”

Alonso a tőle megszokott egyszerűséggel jelentette be a visszavonulását is. 2017 márciusában egy fekete-fehér fotót posztolt a közösségi média különböző platformjain. Egy pár stoplissal a kezében sétált elfelé a kamerától. Az üzenet, amit mellé írt, azt sugallta, hogy többé már nem tér vissza: „Megéltem, imádtam. Isten veled, gyönyörű játék.”

Xabi legbelül érezte, hogy szüksége van egy olyan szombati szabadnapra, ami ezúttal egy évig tart. A saját szavaival élve: „egy olyan nyári szabadság, ami egész évben tart”. Feleségével, Nagoréval együtt immár három gyereket nevelnek: Jontxut, Anét, valamint Emmát. 12 hónapon Xabi a legtöbb hétvégét velük töltötte. Ugyanakkor elismeri: „sosem gondoltam arra, hogy végleg otthagyom a futballt, egyszerűen csak pihenésre volt szükségem”. Szülőkként szerették volna, ha gyerekeik megtapasztalják, milyen lett volna, ha mind San Sebastiánban nőttek volna fel, a nagyszüleik és a családtagok közelében. Ezt a jelenlegi, a Real Sociedadnál vállalt munkája is lehetővé teszi. „Ez a tökéletes klub számomra – a tökéletes hely.”

 

Folytatjuk...


Hozzászólások

Tabella