2019. November 18., Monday

Marcelo: Van neked néhány történetem, testvér!

  • Gy. András
  • Nov. 1, 2019, 11:09 a.m.
Pánik, boldogság, félelem, öröm, család, tiszteletlenség, barátság, kudarc, győzelem, áldozat, szeretet. Soha nem hallott történetek a brazil kiválóság tollából. Kötelező olvasmány (nem csak) minden madridista számára.

Nem kaptam levegőt. Próbáltam nem pánikba esni. Ez a Liverpool elleni BL-döntő előtt történt az öltözőben.

Úgy éreztem, hogy valami beleszúr a mellkasomba. Az a hatalmas nyomás. Tudod milyen érzés ez? Nem idegességről beszélek. Az teljesen normális a futballban. Ez valami más volt.

Én mondom neked, testvér, úgy éreztem, hogy megfulladok.

Minden a döntő előtti estén kezdődött. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. Csak a meccs járt az eszemben. Vicces, mert a feleségem, Clarise hihetetlenül mérges volt rám, amikor régebben rágtam a körmömet, ő szoktatott le róla, de amikor reggel felébredtem, a körmeim sehol.

A futballban teljesen normális, ha ideges vagy. Nem érdekel, hogy ki vagy, ha nem vagy nyugtalan egy döntő előtt, akkor nem vagy igazi ember. Nem érdekel, hogy ki vagy. Egyszerűen csak megpróbálod nem összeszarni magad. Ez az igazság, tesó!

Számomra a nyomás a Liverpool elleni döntő előtt volt a legnagyobb. Az emberek talán furcsának gondolják ezt. Már megnyertünk előtte sorozatban két döntőt. A madridistákon kívül mindenki a Liverpool győzelmét akarta. De akkor mi a gond?

Nos, amikor esélyed van történelmet írni, annak megérzed a súlyát. De ezen a napon valamiért nagyon megéreztem. Ilyen nyugtalanságot előtte soha nem éreztem, úgyhogy nem tudtam, mi történik. Gondoltam rá, hogy szólok az orvosnak, de féltem, hogy nem enged majd pályára lépni.

Nekem pedig játszanom kellett, ez 100%.

Valamit be kellett bizonyítanom magamnak.

Néhány nappal a döntő előtt egy korábbi Real Madrid játékos mondott rólam valamit a televízióban, ami megragadt a gondolataimban. Megkérdezték, hogy mit gondol a döntőről, ő pedig azt mondta, hogy „Szerintem Marcelónak vennie kellene egy Salah-posztert, ki kellene tennie a falára és minden este imádkoznia kellene hozzá”.

12 év és 3 BL-trófea után ilyen szinten tiszteletlen volt velem a televízióban. Ez a mondat le kellett volna, hogy taglózzon. De rengeteg motivációt adott.

Történelmet akartam írni. Azt akartam, hogy a brazil kisgyerekek úgy nézzenek rám, mint Roberto Carlosra. Azt akartam, hogy növesszék meg a hajukat Marcelo miatt, érted?

Marcelo

Szóval ott ültem az öltözőben, nem kaptam levegőt, és azt gondoltam magamban, hogy „Hány gyerek van a világon, akik fociznak? Közülük hánynak az álma a BL-döntő? Milliók, milliók, milliók. Nyugodj meg. Fűzd be a csukákat, tesó.”

Tudtam, hogy ha elérek a pályáig, akkor rendben leszek. A pályán velem semmi rossz nem történhet. Felnőhetsz káoszban, lehet az életed egy őrület, de ha nálad van a labda, nem gondolkodsz. Minden csendes, békés.

Amikor végül kiléptem a fűre, még mindig nehezen kaptam levegőt, és azt gondoltam, hogy ha ma este meg kell halnom itt, akkor bassza meg, meghalok.

Ez lehet, hogy őrülten hangzik néhányaknak, de meg kell értened, hogy ez a pillanat számomra mit jelentett. Amikor felnőttem… Real Madrid? A Bajnokok Ligája? Ez csak bullshit volt! Egy tündérmese! Nem volt igazi! Beckham, Zidane, Roberto Carlos, ezek a srácok tényleg olyanok voltak, mint Batman. Nem találkozhatsz velük az életben. Nem rázhatod meg egy képregényhős kezét, érted amit mondok?

Ezek a srácok a levegőben járnak. Lebegnek a gyep felett.

És semmi nem változott. A gyerekeknek ez most is ugyanolyan.

Ez egy igaz történet: Van ez a srác, aki kertészkedik a házamnál Madridban. Egyik nap átjött hozzám Roberto Carlos, együtt lógtunk, amikor a srác besétált.

Teljesen lefagyott. Szobor lett belőle.

Mondom neki: „Ő itt Roberto Carlos.”

A srác bámult rá, és azt mondta: „Nem! Nem ő! Nem lehet ő!”

Roberto azt mondta: „Én vagyok.”

Ember, a srácnak meg kellett érintenie Roberto fejét, hogy megbizonyosodjon, tényleg ő az igazi Roberto Carlos.

Végül azt mondta: „Roberto, te vagy az!”

Na ezt jelenti nekünk az a pillanat. Ez valami más.

Komolyan mondom, hogy amikor az első BL-meccsemet játszottam a Real Madridban és hallottam a BL-himnuszt, azt mondtam magamnak: „Hű, tesó, ez olyan, mint egy videójáték! A kamera közeleg, úgyhogy nem vigyoroghatsz!”

Ez volt az én valóságom, érted?

Nézd. Néhány évvel ezelőtt visszamentem Brazíliába, hogy meglátogassam a családomat, magammal vittem az egyik BL-döntős labdát az egyik barátom amatőr meccsére. A haverjaim labdázgattak vele, majd azt mondtam „Ez az igazi döntős labda ám.”

Minden megfagyott.

Úgy néztek a labdára, mintha egy kő lenne a holdról.

Azt mondták: „Hülyeség!!”

Ezek a felnőtt férfiak olyanok voltak, mint a kisgyerekek. Először nem tudták elhinni, hogy tényleg az az igazi döntős labda. Meg sem akarták érinteni. Mintha drágakő lenne. Mintha meg lenne szentelve.

Érted már? A kis Marcelinhónak Rióból esélye volt három BL-t nyerni sorozatban? Ugyan! Nyomás, nyomás, nyomás. Éreztem a csontjaimban, testvér. Nem félek kimondani az igazságot.

Amikor kimentünk melegíteni a Liverpool elleni döntő előtt, még mindig nem tudtam megnyugodni. De felálltunk a kezdéshez, a rengeteg fény alatt megláttam a labdát a kezdőkörben, és minden megváltozott.

Megláttam a szent labdát. Láttam a követ a holdról.

A súly legördült a mellkasomról. Megbékéltem.

Nem létezett más, csak a labda.

A meccsről nem tudok nektek sokat mondani. Csak két dologra emlékszem élénken.

Marcelo

20 perccel a meccs vége előtt, amikor 2-1-re vezettünk, szöglet következett, én pedig azt gondoltam magamban, hogy „Salah-poszter a falamon, mi? Köszönöm, testvér. Köszönöm a motivációt”.

Aztán 10 perccel a vége előtt 3-1-re vezettünk, és akkor beütött, hogy bajnokok leszünk.

Bedobás következett, volt egy pillanatom gondolkodni, és…

Testvér, ez az igazság: Sírni kezdtem. Zokogtam, ott, a pályán. Korábban még csak ehhez hasonló sem történt velem.

Meccs után? Igen.

Trófeával a kezemben? Igen.

De meccs közben soha.

Mindössze 10 másodpercig tartott, a labda újra játékban volt, én pedig azt gondoltam: „Baszki, fognom kell az emberemet!”.

Visszatértem a valóságba, és mentem játszani, mint egy gyerek.

Sportolóként a felelősségünk, hogy példaképek legyünk. De nem vagyunk szuperhősök. Ezért mondom el neked azt, ami velem történt. Ez a valódi élet. Emberi lények vagyunk. Vérzünk, aggódunk, ahogy mindenki más.

Négy BL-trófea öt év alatt, és minden egyes alkalommal brutális volt. Látsz minket mosolyogni a trófeával, de nem látsz mindent, ami ehhez hozzá tartozik.

Amikor a döntőkre gondolok, egy csodás film pereg le a fejemben. De a képek visszafelé haladnak, a végétől a sztori elejéig.

A 2017-es döntőben a Juventus ellen, a film pörög: A srácok ülnek az asztalnál a meccs előtti ebédnél – én, Casemiro, Danilo és Cristiano. Teljes csend. Senki nem mond semmit. Mindenki bámulja az ételt. Hallod, ahogy a gyomruk vicces hangokat ad, érted? De senki nem szól semmit. Igazán feszült pillanat.

Végül Cristiano megszólal: „Kérdés, srácok.”

„Igen, tesó?” – kérdezzük.

„Csak én érzem ezt a nyomást a gyomromban?” – kérdezi Cristiano.

És mindenki egyszerre válaszolt: „Én is, tesó! Én is!”

Senki nem akarta bevallani, de ha EZ a srác is érzi, akkor bevallhatjuk, érted? Cristiano jéghideg. Egy gép. És még ő is be tud tojni!

Ezzel fel is oldotta a feszültséget. Erre csak ő volt képes.

Majd odaszóltunk a pincérnek: „Testvér, kérlek hozz egy kis szénsavas vizet! Kell valami, ami segít letolni ezt az ételt!”

Ezután már csak nevettünk.

Amikor felkeltünk, hogy elinduljunk a stadionba, Cristiano elmondta nekünk, hogy hogy mi fog történni a meccsen. „Először nehéz lesz. De a második félidőben szép nyugodtan nyerni fogunk.”

Ezt sosem fogom elfelejteni. Megjósolta.

Majd azt mondta: „Ezt jegyezd meg, ember. Jól jegyezd meg.”

Megjegyeztük, ember.

Itt van az emlékezetemben az arca, amikor mondja. Örökre berögzült.

Cristiano

Annyira csodás. Ezek azok a történetek, amiket az unokáimnak is mesélni fogok.

És őszintén, amikor 30 év múlva azt fogom mesélni nekik, hogy ugyanazon a pályán játszottam, mint Cristiano, Messi, ők valószínűleg ezt mondják majd: „Nagypapa, azt mondod, hogy 50 gólt lőttek egy idényben? Hazudsz. Szenilis vagy. El kell vinnünk a papát az orvoshoz!”

A 2016-os döntő az Atlético ellen, forog a film. Griezmann fut el a szélen, én fogom. A labda kimegy, én pedig egy pillanatra meghallok egy síró hangot a lelátóról.

Alap esetben nem hallasz semmit egy meccs közben. Nem látod a szurkolókat. Semmire nem gondolsz, csak a feladatodra. Ezért nem vagy ideges. Szabad vagy. De ezen a milánói meccsen a játékosok családjai a kispadok környékén ültek, nagyon közel a pályához.

Hirtelen meghallottam ezt a vékonyka hangot a távolban, annyira tiszta volt.

„Gyerünk, apuci! Gyerünk, apuci!”

A fiam volt, Enzo.

Abban a pillanatban épp görcsöltem, a hangja viszont rengeteg erőt adott nekem.

Enzo

Amikor a meccsen tizenegyesekre került sor, azokat a képsorokat most is élénken látom a fejemben: Lucas Vázquez felvette a labdát és megpörgette az ujján, mintha csak a parkban játszanánk. Ez a csendes srác igazán tökösen csinálta. Emlékszem, hogy arra gondoltam: „Ez a kölyök! Ha nem talál be, agyonverjük!”

Aztán láttam, ahogy halál nyugodtan belövi a tizenegyest.

Látom magunkat, ahogy szorosan összekapaszkodva várjuk az Atlético büntetőjét. Casemiro a térdeire ereszkedve imádkozik, Pepe sír mint egy gyerek.

Ekkor azt mondtam Cristianónak: „Juanfran hibázni fog, úgyhogy te nyered meg nekünk, testvérem.”

Látom, ahogy Juanfran hibázik, Cristiano pedig megnyerte nekünk.

Látom magam, ahogy 20 km/h-val rohanok a családomhoz, hogy megöleljem a feleségemet és a gyerekeimet.

Teljesen megőrjített a boldogság.

A 2014-es döntő az Atlético ellen, a film forog: Ülök a padon, hihetetlenül mérgesen, hogy nem kezdek. De magamban ismételgetem nagyapám mondatait. Hatalmas figura volt, világhírű mondásokkal. Mielőtt kifutott volna a pályára, mindig ezt mondta a barátainak: „Mindent ott fogok hagyni a pályán. A szakállamat, a hajamat, a bajszomat.”

A második félidőben elkezdtem melegíteni, már azt megelőzően, hogy az edző kérte volna. Fogtam a mellényemet, és azt mondtam: „Bassza meg”. Csak ezt ismételgettem: „Ha pályára lépek, mindent otthagyok majd. A hajamat, a szakállamat, a bajszomat.”

Végül az edző hozzám fordult, kérte, hogy melegítsek be. De én már készen álltam. Gőzölnek a füleim! Füstölgök, testvér!

A mai napig nem tudom megmondani, hogy végül rosszul játszottam-e vagy jól. Csak azt tudom, hogy mindenemet otthagytam a gyepen – a dühömet, az akaraterőmet, még a kávét is, amit a meccs előtt megittam.

Tudom, hogy erről a meccsről mindenkiben a 92:48 maradt meg.

A fejes.

Sergio Ramos.

A vezérünk.

Meghaltunk, görcsöltünk, legyőzettünk. De Sergio visszahozott minket az életbe.

De itt még nincs vége a fejemben lejátszódó filmnek.

A győzelem után folytatódik, az öltözőben. Az egyik szertárosunkkal, Manolínnal beszélgetek. Azt mondja: „Marcelo, a 90. percben ott voltunk a folyosón, és láttuk az Atlético szertárosát. Már hozták a Campeones-pólókat! Már hordták ki a pezsgőt!”

Nevetett és örömkönnyeket hullajtott.

„Most már boldogan halhatok meg.” – mondtam neki.

Ez az a kép, amit sosem fogok elfelejteni.

Ezek a trófeák bekerülnek a vitrinbe, de az emlékek a szívünkben vannak.

Marcelo

Négy BL-cím öt év alatt, és minden egyes alkalommal brutális volt. Nem látod a nyomást, csak az eredményeket.

A Real Madridnál nincs olyan, hogy „Á, majd holnap”.

Nem, tesó. MA!

Az előző idény egy kudarc volt. Tudjuk. Semmit nem nyertünk. Zéró. Szörnyű élmény volt. De emelt fővel állok itt, mert ez újra éhessé tett minket. Ugyanazt a vágyat érzem, mint gyerekként.

Tudod, amikor felszálltam a repülőre, ami Spanyolországba hozott, 18 éves voltam. Nem tudtam, hogy alá fogok írni egy szerződést. Azt hittem, hogy a Real Madrid azért hoz ide, hogy megnézzenek, talán orvosi vizsgálatoknak vessenek alá. A jövőbeli feleségemmel, nagyapámmal és a legjobb barátommal érkeztem. Mi négyen és egy GPS. Ez minden, amink volt. Az egyetlen ember, aki Brazíliában tudta, hogy hová megyek, az édesapám volt.

Nem akartunk senkiben fals reményeket kelteni.

A Real Madrid egy tündérmese, emlékszel még?

Nem szállsz fel egy repülőre úgy, hogy azt mondod a családodnak: „Ja, igen. A Real Madridban fogok játszani. Sziasztok!”

Ez baromság. Álmodozol, testvér!

Emlékszem, amikor a Real Madrid irodáiban ültem az orvosi vizsgálatok után, és az egyik edző azt mondta: „Nos, Marcelo, venned kell egy öltönyt és egy nyakkendőt holnapra.”

Én pedig – esküszöm, hogy így volt – azt mondtam: „Ú, testvér… Öltönyt meg nyakkendőt? Minek?”

„Mi az, hogy minek? A bemutatásodra. A Bernabéuban, fiam.” – mondta.

Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.

Amikor elém tették a szerződést, olyan gyorsan írtam alá a nevemet…

Bumm. Marcelo Vieira da Silva Júnior.

A vérembe is beírtam volna, tesó.

Emlékszem, hogy öt évre szóló szerződés volt, a célom pedig az lett, hogy 10 évig itt legyek.

Nos, ez 13 éve volt, a kis Marcelinho Rióból pedig még mindig itt van.

Marcelo

Sajnálom, hogy vannak, akik kételkednek bennem, de nem megyek sehova. Számomra az, hogy a leghosszabb ideig a Real Madridban játszó külföldi játékos lehetek, több mint megtiszteltetés. Egy tündérmese. Nonszensz. Őrület.

Remélem, hogy miután elolvasod ezt, megérted, hogy mit jelent nekem.

Meg kell értened, hogy honnan jöttem, testvér.

Az utolsó film, ami pörög a fejemben: Nyolc éves vagyok. Kifogytunk a pénzből. A családom nem engedheti meg magának, hogy tankoljon az autóba és minden nap elvigyen edzésre. Úgyhogy a nagyapám olyan áldozatot hoz, ami megváltoztatja az életem. Eladja az öreg Volkswagen Variantját, a pénzt pedig buszbérletre költi. Minden egyes nap busszal vitt engem edzésre.

Minden nap a tömött 410-esen, forróságban, egymás mellett, át Rión.

Minden nap, függetlenül attól, hogy hogyan játszottam, azt mondta: „Te vagy a legjobb. Te vagy Marcelinho! Egy napon a brazil válogatottban fogsz játszani. Egyszer látni foglak a Maracanában!”

Ez a kép 25 évvel később is 4K-s felbontásban van előttem. Még érzem a busz belsejének szagát.

Nagyapám az életét adta az álmomért. A barátai azzal szokták ugratni, hogy megőrült, ő pedig erre mindig az egyik híres mondásával reagált. Kifordította a pénztárcáját, majd ezt mondta: „A rohadt életbe, nézzetek rám. Nincs egy vasam sem, de ku*vára boldog vagyok!”

Hitt bennem. Társak voltunk.

Ezért törtem ki könnyekben a Liverpool elleni meccsen, amikor a labda kigurult a pályáról.

Minden visszajött.

A film pörgött a fejemben.

Figyelj. Nem tudom, hogy hány idényem van még a Real Madrdiban. De azt megígérhetem, hogy mindent otthagyok a pályán ebben az idényben.

Ahogy a nagyapám mondta: A hajamat, a szakállamat, a bajszomat.

Annyi történet van még a színfalak mögül, amit az emberek nem ismernek. Meg akarom osztani veled ezeket, hogy megértsd, mitől szenvedünk, min nevetünk, hogy milyen messziről jöttünk. Még rengeteg történetem van. De ezekre még várnod kell egy kicsit. Hamarosan, testvér. Hamarosan.

De most egy utolsó üzenetet szeretnék azoknak küldeni, akik kételkedtek bennünk.

A Real Madrid vissza fog térni.

Ezt nyugodtan felírhatjátok egy poszterre.

Rakjátok ki a falatokra.

Imádkozzatok hozzá minden este.

Visszatérünk.

Marcelo


Olvastad már?

Hozzászólások

Tabella