Tudtam néhány dolgot a Liverpoolról, de azért nem olyan sok mindent.
Nem ismertem például az Anfield varázslatos hangulatát. Vagy a Kop (A stadion délnyugati oldala, amely híres szenvedélyes szurkolóiról és hangulatáról. – a szerk. kieg.) energiáját és szenvedélyét. Az éjszakai stadionban együtt ugráló tömeg gyönyörűségét.
Ezek és még oly sok minden más újdonság voltak számomra. 22 évesen mindez egy hatalmas lépés volt. De készen álltam a kihívásra – készen álltam rá, hogy a porondra lépjek és minél gyorsabban tanuljak.
A gyors tanulással pedig sosem akadt problémám.
Első felnőtt csapatomnál, a Real Sociedadban azonnal a B csapatban kezdtem, anélkül, hogy pályára léptem volna az ificsapatok valamelyikében.
Mégis hogyan állhattam volna készen erre? Amit tudtam, azt mind az Antiguokónak köszönhettem, egy San Sebastián-i csapatnak, ahol majdnem tíz évet töltöttem el. Nem profi klub volt, de működött a dolog. Remek kis csapatunk volt, olyan játékosokkal, mint Mikel Arteta, Aritz Aduriz, Andoni Iraola vagy éppen a testvérem, Mikel.
Antiguokóban minden a labdáról, a technikáról és a játék „értéséről” szólt. Az itt tanultakat egyikünk sem felejtette el későbbi karrierjében. Olyan erkölcsi tartást és viselkedésmódot tanultunk, amely segített nekünk emberként és játékosként is fejlődni.
Attól a pillanattól fogva, hogy debütáltam a Sociedad felnőttcsapatában, az volt az álmom, hogy címet nyerjek velük. Néhány évvel később ez majdnem valóra is vált.
A 2002-2003-as szezonban olyan csapatunk volt, ahol a csapattársainkkal úgy szólván "megvolt köztünk a kémia". Nagyszerű légiósaink voltak: Darko Kovačević, Nihat Kahveci és Valeri Karpin – olyan játékosok, akik pont azt a versenyképességet jelentették számunkra, amelyre szükségünk volt.
Raynald Denoueix személyében pedig volt egy olyan francia edzőnk, aki igazán egyedi módon játszatott minket.
Abban a szezonban senki sem számított rá, de az utolsó napig küzdöttünk a Real Madriddal a bajnoki címért. Mindannyiunk számára álomszerű volt ez, s nagyon közel jártunk az álmunk megvalósításához.
A Real Sociedad számára a bajnoki cím felér egy BL-győzelemmel vagy egy világbajnoki sikerrel. Ilyen közel kerülni hozzá, aztán mégis elbukni… Mindig azt mondom, hogy ez olyan, mint amikor az utolsó falat hal szálkája megakad az ember torkán.
A döntésemet, hogy a Liverpoolba szerződöm, a vezetőség céltudatossága és komolysága, és persze a menedzser személye erősítették meg leginkább. Amikor Rafa Benítez felhívott, nagyon pontosan elmagyarázta a projektet. És ez nem egy rövidtávú projekt volt, hanem egy nagyon is hosszútávú.
Rafa mindig is ambiciózus ember volt. Éppen akkoriban nyerte meg a bajnokságot és az UEFA-kupát a Valenciával, szóval nagyok voltak az elvárások felé. De azzal is tisztában volt, hogy lépésről lépésre kell csapatot építenie – nem egyetlen év alatt.
Pontosan elmagyarázta, mit vár tőlem. Minden világos volt – azt akarta, hogy Stevie Gerrard és Didi Hamann mellett játsszak a középpályán, és próbáljam meg irányítani a csapatot, hiszen mind tudjuk, mennyire intenzív és pörgős tud lenni a Premier League.
Alkalmazkodni ehhez a sebességhez – ez volt számomra a legnagyobb kihívás.
De ahogy már említettem, készen álltam a kihívásra. Tudtam, hogy ha fizikailag nem nősz fel a Premier League-hez, akkor nincs is ott keresnivalód. Én viszont készen álltam. De természetesen eközben szerettem volna a saját játékomat is játszani. Irányítani, szervezni, jobbá tenni a csapattársaimat. Ez volt az én elképzelésem a labdarúgásról.
Amikor egy összeszokott öltözőbe lépsz be, fontos, hogy elfogadjanak. A Liverpoolnál Stevie, Jamie Carragher, Didi és Sami Hyypia voltak a csapat vezető egyéniségei. És igencsak gyorsan befogadtak engem.
Úgy gondolom, láttak bennem valamit, és ezért fogadtak olyan melegen és szívélyesen. Ráadásul az a tény is segített a gyors alkalmazkodásban, hogy ilyen tapasztalt játékosoktól tanulhatok majd.
Néhány hónappal az érkezésemet követően az Arsenal halhatatlanjai ellen játszottunk. Patrick Vieira, Freddie Ljunberg, Robert Pires, Thierry Henry. Csodálatos csapat volt.
De legyőztük őket 2-1-re, és én lőttem az első gólunkat.
Ilyen hamar ekkora siker számomra olyan volt, hogy… tyűha! Ez nevezem játéknak. Ezt szeretem. Ez az, amit imádok.
Hatást akartam kifejteni. Élvezni akartam.
A Premier League számtalan ilyen pillanatot hozott el számomra. A Chelsea elleni meccseink José Mourinho első érájában olyanok voltak, mint valami gigászi szupercsaták. Az első évemben megvertük őket a BL elődöntőjében, egy év múlva pedig az FA-kupában, szintén a négy között. Aztán megint a BL-elődöntőben.
Minden évben legalább négyszer játszottunk egymás ellen. De nem bántam; imádtam ezeket a meccseket. És imádtam Frank Lamparddal összecsapni a pályán, egy hihetetlenül erős, de mindig fair úriemberrel. Valójában bárki, akiben megvan a versenyszellem és őszinte, azzal jól kijövök.
A Liverpoolnál töltött első évem természetesen mindörökké az Isztambulba vezető útról lesz emlékezetes. Sokat tudnék mesélni erről.
Számomra mégis van egy kiemelkedő dolog. Egy olyan lépés, ami nélkül abban az idényben nem jutottam volna el a BL-döntőig. 2004. december 8-án történt. Ez volt az első anfieldi csoda, amit megéltem. Az Olympiakos ellen játszottunk. Ez volt a csoportkör utolsó mérkőzése, a félidőben 1-0-s hátrányban voltunk. Ahhoz, hogy továbbjussunk, három gólra volt szükségünk.
Aztán jött egyik a másik után, végül az összeset meglőttük. Senkit nem kell emlékeztetnem arra, hogy Stevie lőtte be az utolsó gólt a mérkőzés utolsó perceiben. Abban viszont biztos vagyok, hogy legalább az egyik gól a közönségünknek volt köszönhető aznap este, hiszen hihetetlen energiát és vágyat közvetítettek felénk. Az Anfield hasított. Ahhoz, hogy megtapasztalj egy ilyen csodás estét, ott kell lenned. Tényleg varázslatos volt.
Amikor visszatekintek a Liverpoolnál eltöltött öt évemre, azt gondolom, hogy az utolsó évben volt a legjobb csapatunk. Rengeteg pontot szereztünk a bajnokságban, de akkoriban a United és a Chelsea is kiváló volt, így kemény volt a verseny.
A bajnokság megnyerése lett volna a hab a tortán a Liverpooli karrierem során. De végül úgy éreztük, hogy a bajnokság első mérkőzésein elvesztegetett pontjaink voltak azok, amik nagyon hiányoztak. 86 ponttal zártunk, de a Unitednek 90 volt.
Akkor éreztem úgy, hogy eljött az új kihívások keresésének ideje. Annál pedig nem volt nagyobb és fontosabb, mint a Real Madridba menni.
Olyan időszakon mentek át, melynek során nem a megérdemelt helyükön voltak. Sok éven át búcsúztak a BL-ből a legjobb 16 között. Akkor egy új projekt indult. A klub nagyon bízott bennem. Rendkívül fontos szerepet szántak nekem a csapatban. Ez nagyon motivált engem.
Amikor motiválsz egy játékost, és elmondod neki, hogy mit vársz tőle, mi az, amit akarsz, az növeli az önbizalmát. Az önbecsülését.
Kész játékosként érkeztem, de ahhoz, hogy Madridban irányítsd a középpályát, ennél több kell. Hinned is kell magadban. És abban is, hogy a többiek hisznek benned.
Abban az évben sok játékost igazoltak Madridban: Kakát, Cristiano Ronaldót, Karim Benzemát, Álvaro Arbeloát, Raúl Albiolt, Granerót… A bajnokságban a második helyen végeztünk, három ponttal lemaradva a Barcelona mögött, a Bajnokok Ligájában pedig kudarcot vallottunk. Ugyanakkor azt gondolom, hogy abban az évben került lerakásra egy nagyszerű projekt alapköve. Egy olyan projekté, mely végül a Tizedik megszerzéséhez vezetett.
Nem volt egyszerű számunkra. Azokban az években brutális kihívás volt a Barcelona ellen pályára lépni, hiszen az nem egy szokványos Barcelona volt. A katalánok mindig jók voltak, de Guardiola csapata kivételes volt.
Annyi lejátszott rangadót követően már egészen közelről ismertük egymást. Apró dolgokon kezdtünk el változtatni, hogy egyenrangú ellenfélként nézhessünk szembe velük a pályán. Az eredmények aztán egyre kiegyenlítettebbé váltak.
Hasonló volt a helyzet a Tizedik esetében is. A Bayern München elleni elődöntő az egyik legintenzívebb és leginkább embert próbáló mérkőzésünk volt. Az első mérkőzést 1-0-ra nyertük hazai pályán, a visszavágón viszont hibáztam, és kaptam egy sárga lapot, ami miatt lemaradtam a lisszaboni döntőről. Abban a pillanatban egy világ dőlt össze bennem.
Egy hónappal később a lelátóról nézhettem végig a döntőt. Nagyon frusztrált voltam, hiszen nem lehettem ott a pályán – pedig nagyon szerettem volna ott lenni. Olyan mérkőzés volt, melynek eléréséért rengeteget küzdöttünk.
Szurkolók ezreihez hasonlóan, nagyon intenzíven éltem meg azt a meccset. Nagyon nehéz volt. Sokáig úgy tűnt, hogy a dolgok kicsúsznak a kezeink közül. Aztán minden megváltozott egyetlen másodperc alatt. Az a Sergio Ramos fejes mindent megváltoztatott.
Emiatt csodálatos sport a futball. Óriási meglepetéseket és hatalmas örömöt tartogat számodra. Éppen ezért voltam képtelen elszakadni a labdarúgástól, amikor visszavonultam az aktív pályafutásomtól.
Nagy kihívást jelentett, amikor először kezdtem el edzőként dolgozni a Real Madrid utánpótlásában, hiszen nagyon hosszú időt töltöttem el játékosként a legmagasabb szinten. Az utánpótlásban alkalmazkodni kell a srácokhoz, a játékuk szintjéhez, a stílusukhoz… ez az időszak megváltoztatta az általam közvetített üzenetet, valamint a kommunikációs eszközeimet is. Nagy elégedettséggel töltött el, hogy betölthettem azt a posztot.
A pályán ugyan nem tudtam segíteni, de egy kicsit sikerült önmagamat is meglátni azokban a srácokban – a szemükben, a reményeikben, a vágyaikban, az álmaikban…
Most visszatérek a kezdetekhez. A saját pályafutásom kezdetéhez, a Real Sociedadhoz, ahol az első álmom vált valóra.
És még egyszer ismétlem, hogy készen állok a kihívásra. Készen állok a fejlődésre.
