2019. August 21., Wednesday

„A brazil Ronaldo mély nyomokat hagyott bennem…”

  • Zs. Csaba
  • July 16, 2019, 12:56 p.m.
Luka Jović a The Players’ Tribune felkérésére meséli el, hogy miként vált belőle gyilkos ösztönű támadó, illetve hogyan jutott el a világ legnagyobb klubjáig.

Néha úgy gondolom, hogy egyszerűen csak így születtem. Minden egyes ember rendelkezik valamilyen tehetséggel, azt hiszem, az enyém a góllövés képessége lett.

Nem tudom, hogy hogyan kötöttem ki a csatár posztján, de amennyire emlékszem, mindig is a gólok megszállottja voltam. Gyerekként két VHS kazettám volt, melyeken 2006-ig az összes világbajnoki gól rajta volt felvételen. Láttam Roger Milla góljait az 1990-es világbajnokságon, és természetesen Ronaldót is – a brazilt. Megszállottja voltam annak, ahogy a biciklicselekkel maga mögött hagyta a kapusokat is. Emlékszem, annyira gyors volt, mintha egy varázsló trükközött volna, úgyhogy megpróbáltam én is gyakorolni a mozdulatsort otthon. Ronaldo annyira könnyedén játszotta a futballt… Olyan volt, mintha csak 30 százalékon égne. Csodálatosnak tartottam. A stílusa és a magabiztossága mély nyomokat hagyott bennem.

Azt hiszem, az edzőim láthattak valamit bennem, mivel az első pillanattól kezdve támadóként játszattak. Édesapám először az FC Omladinac nevű csapatba íratott be, mely Loznicában, Szerbiában található. Emlékszem, minden kék volt a csapat körül: a korlátok a pályánál, sőt, még a pálya mellett található hotel is kékre volt festve. Minden lenyűgözött. Ha látnátok róla egy fotót, nevetnétek, mivel ez egy nagyon pici pálya volt, de ott léphettem először pályára egy valódi futballpályán. Ezt az érzést minden játékos átéli, még akkor is, ha nagyon fiatal korában kerül sor rá.

Fiatal koromban azt hittem, hogy a világ minden pályáját a kék szín veszi körül. Az FK Crvena zvezda játékosmegfigyelőit először látva jöttem csak rá, hogy a futballvilágban más színek is léteznek. Akkoriban 8 éves voltam, fogalmam sem volt arról, hogy milyen helyekre sodorhat majd a futball az életem során.

Batarban nőttem fel. Ne aggódjatok, nem várom el, hogy ismerjétek ezt a helyet. Egy nagyon kicsi községről van szó, mindössze 105 házzal. Számomra viszont nagyon különleges. Emlékszem, egyszer egy batari férfi azt mondta, hogy számára a falunk szebb, mint Párizs. És valójában én is pont így látom. Szinte minden ember mezőgazdasággal foglalkozik a faluban, de ha megkérdezitek tőlük, hogy miben hisznek, akkor két dolgot fognak mondani: a kemény munkát és azt, hogy nagyot kell álmodni. Batarban mindenki belead mindent, hogy elég pénzt spórolhasson a gyerekeinek, akik kollégiumban élnek vagy nagyobb városokba költöznek a munkalehetőségek miatt.

Az én családomban is így működtek a dolgok. A szüleim keményen dolgoztak, hogy segítsenek megtalálni a rám váró utat. Gyerekkoromban édesapám egy boltot üzemeltetett, azonban ha nehezebb évünk volt, előfordult, hogy banki hitelt kellett felvennie, hogy hordani tudjon minden egyes nap az edzésekre. A nagybátyám Oroszországban élt, de amikor hallotta, hogy problémáink vannak, mindig vásárolt futball cipőket és melegítőket, valamint pénzt is küldött édesapámnak, ha szükségünk volt rá. A szerb családok ilyen különlegesek, azt hiszem. Nagyon-nagyon közel álltunk egymáshoz, és szükségünk is volt erre.

Nem szeretnék erről túl sokat mesélni, de amikor tíz éves voltam, a nővéremnél súlyos betegséget állapítottak meg. Ez egy olyan pillanat volt, ami nyomot hagyott az életünkben. Az orvosok megállapították, hogy a nővérem leukémiás, ami miatt folyamatosan, hosszú ideg kellett a korházba járnia. Édesanyám abba kellett hogy hagyja a boltunk üzemeltetését, hogy vigyázhasson rá. A családunk egy teljes évig szétszakadt. Én édesapámmal és nagyapámmal éltem, az FK Crvena zvezdához jártam edzésekre, eközben édesanyám a nővéremmel volt.

Nagyon nehéz időszak volt. A legélénkebben az az érzés él bennem, amit akkor éreztem, mikor a mérkőzések után Belgrádból hazamentem Batarba. Egy nap, mikor édesapám éppen hazafelé vitt egy edzésről, egyszer csak megállt, és felvettük nagybátyámat és unokatestvéremet is. Először nem tudtam, hogy mi történik, de aztán rájöttem, hogy ünnepelni fogunk. Hazaértünk. Emlékszem, a nővérem egy papírból készült kalapot viselt, születésnapja volt. A többiek elmondták, hogy a nővérem meggyógyult. Lenyűgöző érzés volt. Nagyon sokáig éltünk félelmek közepette, így tényleg felemelő volt a tudat, hogy a nővéremmel minden rendben lesz.

Az, hogy legyőzte a betegségét, óriási lökést adott nekem a siker felé. Olyan győztes akartam lenni, mint a nővérem. Az volt az álmom, ami minden batari gyereknek: az FK Crvena zvezda csapatában akartam játszani és gólt akartam szerezni a Partizan elleni örökrangadón. A Szerbián kívül élők talán nem értik ezt. Az FK Crvena zvezda egy különleges csapat, de ezt nem tudom megfelelően elmagyarázni. A legtöbben talán a híres játékoskijáró miatt ismerik a csapatot. Amikor valaki először látogat az FK Crvena zvezda otthonába, kísértetiesnek találja a kijárót. Van néhány graffiti a falon, ráadásul nagyon sötét az egész folyosó. Szerintem néhányan még félnek is végigmenni rajta. Számomra viszont teljesen normálisnak tűnt. 8 vagy 9 éves koromban mentem le először a játékoskijáróba, amikor a klub megengedte az utánpótlás játékosainak, hogy ők kísérjék az első csapat sztárjait. Amikor meghallod a stadionban uralkodó hangulatot, egyszerűen képtelen vagy elhinni.

Az FK Crvena zvezdánál minden a győzelemről szól. Ha nem nyersz, akkor kudarcot vallottál. Van egy történet néhány évvel ezelőttről, amikor a csapat nehéz időket élt át pénzügyi gondok miatt. Néhány játékos levelet írt a szurkolóknak egy újságon keresztül, melyben nagyjából ez állt: „Nézzétek, a dolgok nem egyszerűek jelenleg. A klub azt sem engedheti meg magának, hogy sampont vegyen a zuhanyzáshoz.”

Másnap néhány szurkoló feltörte a játékosok autóit, és samponos dobozokat hagyott az üléseken.

Értitek, amit mondani akarok? Ez több, mint egy futballklub. Ha egy ilyen közegben nősz fel, az megadja azt a magabiztosságot, ami nem engedi, hogy megijedj bármitől is.

16 évesen debütálhattam az első csapatban, az FK Vojvodina ellen. És most itt egy történet nektek… A mérkőzés előtti este Novi Sadban voltam, egy hotelban. A történet megértéséhez tudni kell, hogy az ifjúsági csapatokban nem volt villanyoltás vagy takarodó a mérkőzések előtt. Ültem a hotelszobában a szobatársammal, nagyon megéheztünk, ezért lementünk a közelben található boltba vásárolni. Amikor visszaértünk, az edzőink a bárban ültek. Ránk néztek, majd teljesen meglepődtek. Nem értettük.

Az edző így szólt: „Tudjátok, mennyi az idő?”

Ránéztünk az órára, 23:30 volt.

Ordítani kezdett: „11-re már ágyban kellett volna lennetek!”

Tényleg nem tudtam, 16 éves voltam! Akkor baromi dühös volt az edzőm, de őszintén mondhatom, hogy másnap önbizalomtól duzzadva léptem pályára.

Ami a góllövést illeti, számomra ez egy ösztönös dolog. Szerintem ez a legjobb tulajdonságom. Nem számítanak a körülmények, ha azt mondod nekem, hogy juttassam a labdát a hálóba, akkor én csak erre koncentrálok.

Szóval, aznap kimentem a pályára, és gólt is szereztem. Emlékszem, rápillantottam az idegenbe is velünk tartó szurkolókra, akik ünnepeltek. Csodálatos érzés volt. A Crvena zvezda olyan, mintha egy igazi családtagod lenne. Mindig is ebben a csapatban szerettem volna játszani, és amikor érkeztek az ajánlataim a nagyobb klubboktól, akkor sem akartam távozni. Ez tényleg igaz. Amikor 2016-ban bejelentkezett értem a Benfica, emlékszem, azt mondtam édesanyámnak, hogy nem fogok távozni. Emlékszem a szavaira is: „Édesem, tudjuk, hogy jobban szereted az FK Crvena zvezdát, mint minket, de saját magadat kell az első helyre helyezni.”

Azt hiszem, ezt mindent elmond a FK Crvena zvezdával való kapcsolatomról. Az édesanyám aggódott, hogy a klub fontosabb számomra, mint ő.

Végül úgy döntöttem, hogy elfogadom a Benfica ajánlatát, a pályafutásom érdekében. Ugyanakkor úgy vélem, minden túlságosan gyorsan történt. Számomra a családom jelenti a mindent, és nem álltam készen arra, hogy elhagyjam őket. 18 évesen 3000 kilométerre költözni a családtól, egy olyan helyre, melynek nem beszéled a nyelvét… Ez már nem csak a futballról szól. Az életed nem egyszerű többé. Amikor megérkeztem Lisszabonba, csak az otthonomra gondoltam és ok nélkül sírni kezdtem. Nagyon nehéz időszak volt az a pályafutásomban, mert nagyon egyedül éreztem magam. De szerencsére végül minden megváltozott, amikor Frankfurtba távozhattam.

Mindig imádni és értékelni fogom az Eintrachtot, mert ez nem egy olyan klub, amely a pénz vagy a drága játékosok körül forog. Sokkal inkább a kémiáról szól: csodálatos érzés, ahogy egymásra találnak a játékosok és a szurkolók. Újra elkezdtem élvezni a játékot, amikor odaigazoltam. 2018-ban, amikor megnyertük a német kupát, a stadionban és a városban is lenyűgöző állapotok uralkodtak. Úgy éreztem magam, mint a Crvena zvezdánál. Sok barátot szereztem Frankfurtban, akik örökre velem lesznek.

Egyetlen dolgot bántam csak meg: a Chelsea elleni Európa-liga-döntőt. Valószínűleg ez volt az egyetlen alkalom, amikor szomorúság miatt sírtam, pedig nem közvetlenül az elveszített büntetőpárbaj után tört rám a sírás. Amikor sétáltunk lefelé a pályáról, láttam a frankfurti szurkolókat, akik az első sorban énekelték a himnuszunkat könnyel a szemükben, annak ellenére is, hogy a meccset elveszítettük. Ez egy teljesen új élmény volt számomra. Olyan szurkolókért játszottunk, akik akkor is támogattak, amikor veszítettünk. Ez nem gyakori a mai futballvilágban, és szomorúvá is tesz, hogy távozok Frankfurtból, hiszen ez a klub megváltoztatta a pályafutásomat.

A németországi szerződésemnek, valamint annak köszönhetően, hogy újra magas szinten játszottam, játszhattam a 2018-as világbajnokságon. Ez olyan érzés, amit lehetetlen szavakba önteni. Emlékszem, mielőtt pályára léptünk volna Brazília ellen, Marko Grujićcsal melegítettem, aki a Hertha játékosa. Úgy éreztük, fel fogjuk robbantani a stadiont. Amikor visszamentünk az öltözőbe, úsztunk az izzadtságban. A mérkőzés közben semmit sem érzel, teljesen el vagy „kábulva”. A meccset követően aztán mindenre rájössz: tudatában vagy annak, hogy mit csináltál, mi mindent értél el. Számomra, a kölyök számára, aki egy pici szerb faluban nőtt fel, aki Ronaldo góljait nézte videókazettán, óriási érzés volt az a pillanat Brazília ellen.

A dolgok nagyon gyorsan történtek a pályafutásom során. Néhány éve még arról álmodoztam, hogy az FK Crvena zvezda játékosa leszek. Éppen ezért is hihetetlen, hogy játszhattam az Európa-liga döntőjében, hogy pályára léphettem egy világbajnokságon, és az is, hogy most a Real Madrid játékosa lehetek. Lenyűgöző. Ugyanakkor hiszem, hogy a csatár számára a legfontosabb dolog az önbizalom. Én sosem kételkedtem az értékemben. Érzem, hogy van egy velem született tehetségem, amit sosem fogok megkérdőjelezni.

Vicces, de amikor az utolsó mérkőzésemet játszottam a válogatottban, Stefan Mitrović a következőket mondta: „Ember, mi mindenre képes lennék, ha annyi önbizalmam lenne, mint neked…”

Számomra azonban ez természetes. Hogy lehet valaki csatár önbizalom nélkül? Ezen a poszton nem a kezdet a legfontosabb, hanem a befejezés.

Ugyanez igaz rám is. A kezdetekkor egy pici szerb faluban láttam meg a napvilágot, egy olyan helyen, amiről valószínűleg még sosem hallottatok. És hogy mit hoz a történetem a jövőben? Mit érek majd el? Mi lesz a befejezés? Nem tudom, de nagy álmaim vannak.

Nagyon izgatott vagyok a Real Madrid miatt, és még egyszer: szeretnék köszönetet mondani az Eintrachtnak és a szurkolóiknak, akik lehetővé tették, hogy az elmúlt két évben otthon érezzem magam.

Danke.

A sorozat korábbi, madridi vonatkozású cikkei:

Cristiano Ronaldo: „Ha veszítesz, éhezel, ha nyersz, csupán egy morzsát ettél”

Ronaldo (R9): „A mai napig eszembe jut, hogy meddig juthattam volna a térdsérüléseim nélkül”

Marcelo: „Mindig Marcelo maradok. És kib***ttul boldog”


  • Forrás: The Players' Tribune
  • Szerző(k): Zs. Csaba

Hozzászólások

Tabella