Tizedik szezonodat töltöd már a Realnál, ez eddig egyetlen francia játékosnak sem sikerült. Hogy tudtál ilyen sokáig itt maradni, ráadásul csatárként?
Először is, ez sok áldozattal járt. Mindenki tudja, hogy egy karrier során vannak csúcs- és mélypontok, és amikor 2009-ben a Realhoz jöttem, először meg voltam lepődve, mert Madridhoz képest Lyon kicsi: maga a város, és minden klubbal kapcsolatos dolog is… Ráadásul egyedül érkeztem, a családom nélkül, és nehéz volt megmutatni, hogy itt is képes vagyok arra, amire Lyonban. Ám a fejemben már megvolt a terv, sikeres akartam lenni a Realnál. Tisztában voltam vele, hogy számos akadályt le kell küzdenem, mivel a világ legjobb klubjáról van szó. Be akartam bizonyítani a szeretteimnek, a focikedvelőknek és az engem leigazoló elnöknek (Florentino Pérez), hogy nagy dolgokra vagyok képes, és végül sikerült.
Hogyan birkóztál meg a nehéz pillanatokkal?
Mentálisan. Ennél a klubnál mentálisan nagyon erősnek kell lenni. Függetlenül attól, hogy szerzel-e gólokat vagy sem, folyamatosan óriási nyomás nehezedik rád. Ez nem csak szóbeszéd, hanem ez a valóság! Keményen bánnak veled a pályán. Hogy miért? Mert a múltban már bebizonyítottad, hogy rendkívüli dolgokra is képes vagy. Ezért már egy egyszerű labdavesztésnél vagy kihagyott helyzetnél is kritizálnak.
Még sosem tűntél ennyire kiteljesedettnek és boldognak, mint mostanság…
Igaz, tényleg nagyon élvezem az életemet. Nincs semmi gondom, boldog vagyok. Ha a pályán kívül, a családoddal és a barátaiddal is jól érzed magad, akkor az szerintem a játékodon is érződik. Legalábbis nálam így van.
Nem kevesebb, mint hét edzővel dolgoztál együtt a Real Madridnál. Hogy sikerült mindegyiküket meggyőznöd, hogy a kezdőcsapatban a helyed?
Minden meccsen és minden edzésen nagyon odateszem magam, és próbálok valami újat mutatni. Nem csak gólok és passzok, hanem mozdulatok terén is, mert én másképp látom a futballt.
Mihez vagy kihez képest?
Szerintem – és most vegyük a csatár posztot, mert én is az vagyok – a labdarúgást a maga teljességében kell nézni. Számomra csatárnak lenni nem csak annyiból áll, hogy gólokat lövök. A futball kezd statisztikai adathalmazzá válni, és már csak erre figyelünk, pedig ennek nem kéne így lennie. Előfordulhat, hogy miközben meccset nézel, a támadó abban a 90 percben labdához sem ért, nem tett hozzá semmit a csapatjátékhoz, aztán amikor egyszer csak helyzet van, az egyik csapattársa elvégzi a munka nehezét, az emlegetett támadó meg gólt szerez, és világklasszisként fognak róla beszélni (sóhajt). De közben meg vannak olyan támadók, akik teret nyitnak, játszatják a csapatot, helyzeteket teremtenek a társaiknak, és lefárasztják az ellenfelet…
És te ebbe a második kategóriába tartozol…
Pontosan! Szerintem ez a szerepe egy támadónak. Persze gólokat is kell szerezni a győzelem érdekében, de az is szép teljesítmény, ha másképp segíted a csapatodat győzelemre. Sajnálom, hogy ma több szó esik a statisztikákról, a gólok és helyzetek számáról, mint magáról a játékról. Számomra a futball mindenekelőtt játék, és nem csupán statisztikai adatok összessége. Ez nem kosárlabda! Azért nézel focimeccset, hogy élvezd a helyzeteket, a cseleket, a kettő-egy elleni párharcokat… A labdarúgás látványos műsor, és annak is kell maradnia. Én már kiskoromtól kezdve így gondolkodtam erről a sportról.
Tehát úgy gondolod, hogy a statisztikák ártanak ennek a sportnak?
Az utóbbi években úgy tekintenek az emberek a focira, mint valami statisztikai gépezetre, és ez igencsak sajnálatos. Őszintén, ha egy nap már csak statisztikákon keresztül fogok a futballra tekinteni, akkor inkább abbahagyom, mert ha így tekintenék rá, akkor kiveszne belőlem az, ami kiskorom óta bennem van. Úgy is el lehet dönteni egy meccset, ha közben szépen játszunk. Itt (hátrafordul és az ablakon keresztül rámutat a Bernabéura – a szerz. kieg.) ez különösen igaz: az emberek élvezni akarják a meccset, nem a statisztikák miatt jönnek el a stadionba.
Számos vetélytársad akadt, például Higuaín, Morata, Adebayor… Ők már mind elmentek, te viszont még itt vagy. Ez a versengés jó hatással volt rád?
Néha szükséges, néha nem. Nem muszáj odahozni valakit azért, hogy különb legyél minden hétvégén. Minden csatárnak tudnia kell a saját szerepét. Kell egy kezdő és egy csere, nem érdemes becsapni magunkat… Igen, sok támadó fordult meg Madridban, és én mindig igyekeztem jó viszonyt ápolni velük. Néhányan nem feltétlenül álltak ugyanígy hozzám, de én mindig segíteni akartam mindenkinek. Az volt cél, hogy ugyanabba az irányba haladjunk a győzelem érdekében. Együtt.
A madridi közönség sosem volt veled kíméletes. Ebben a szezonban úgy tűnik, hogy sikerült magad mellé állítanod őket. A szurkolók végre megértették a játékodat?
Azt hiszem, igen. Eleinte talán nem tettem meg mindent, amit szerettem volna, főleg az első szezonom idején, ami nem sikerült valami jól. De ez alkalmazkodás kérdése volt. Utána is voltak csúcs- és mélypontok, de ma már úgy érzem, hogy az emberek megértették a játékomat, és hogy mit tudok adni ennek a klubnak.
Mit szeretnek benned?
A játékfelfogásomat, a labdakéréseimet, az egyérintéses játékomat, a kockázatvállalásaimat… És néha azt is, amikor mindenki azt hiszi, hogy kapura fogok lőni, de ehelyett csinálok egy cselt, és döntő fontosságú passzt adok. Az ilyen dolgok miatt pattannak fel az emberek a székükből.
Miért kellett 9 évet várni, hogy megértsék mindezt?
Nem tudom, fogalmam sincs… (mosolyog). Talán azért, mert manapság kicsit több szerep hárul rám elől a csatársorban, többet nyomok a latba, és megtehetem azt, amit már régóta tennem kellett volna: gólokat szerezni és gólpasszokat adni, valamint gyakorlatilag végigjátszani minden meccset. Ez hiányzott nekem igazából, hogy egymás után több mérkőzést is végigjátszhassak. Azelőtt 60, 70, 80 percet játszottam, majd távoztam a pályáról…
Milyen hatással volt Ronaldo távozása a játékodra?
Nagyon is hatott rá. Itt volt egy játékos, aki több mint 50 gólt lőtt szezononként, én pedig egyfajta passzoló szerepet töltöttem be, leszámítva, hogy a 9-es számot viseltem. A helyezkedésem ellenére igazából nem játszottam középcsatárként. Cristiano Ronaldóhoz igazodva játszottam, jó kis párost alkottunk. Mindig őt kerestem, hogy segíthessek neki még több gólt lőni. Másodlagos szerepet töltöttem be. Most én jelzem, ha lőni akarok, szeretném a csapatot a hátamon vinni, és ez tetszik. Egyébként Lyonban is ezt csináltam. Mondtam is magamnak, hogy ezt Madridba is hoznom kell magammal, csak nagyban, és mostanra sikerült is megvalósítanom.
Ez a másodlagos szerep – a te szavaiddal élve – azért tetszett neked?
Igen, persze. De amikor Madridba érkeztem, változtatnom kellett a játékmódomon. Egy olyan játékost szolgáltam ki, aki – megint hangsúlyozom – 50 gólt lőtt szezononként. Öröm volt vele játszani. Most én vagyok a csatársor vezére, nekem kell eldönteni a meccset. Boldog vagyok, mert a saját stílusomnak megfelelően játszhatok.
A passzolgatós szereped ellenére mégis te lettél a negyedik legeredményesebb gólszerző a Bajnokok Ligája történetében…
(Mosolyog) Ez bizonyítja, hogy azelőtt is rúgtam gólokat fontos pillanatokban, mert a BL mindig bonyolult, még akkor is, ha az ellenfél gyengébbnek tűnik. Nagyon büszke vagyok erre az eredményemre, és motivál, hogy még előrébb kerüljek a listán, azaz utolérjem a legendás Raúlt (aki jelenleg 71 góllal a harmadik helyen áll a 60 gólos Benzema előtt – a szerz. kieg.).
Na álljunk csak meg, itt némi ellentmondást érzek. Az előbb kritizáltad a statisztikákat, de közben te is számolgatod a gólokat…
Nem gondolok a statisztikákra amikor a pályán vagyok, nem vagyok a megszállottjuk. De a játékom következményeképp ma már kijelenthetem, hogy még jobban beírhatom magam a Real Madrid történelmébe, ha utolérem Raúlt, és ez egy szép motiváció. De ez csak akkor fog megtörténni, ha továbbra is a saját stílusomban játszok, és nem hallgatok azokra, akik azt mondják, hogy ne gondoljak többet magamra. Nem, én tisztelem a futballt. Azt mondom: kérj labdát, nyiss játékot, passzolj, és egyszer majd visszakapod.
Azt mondtad, hogy 9-es mezszámú voltál, de lélekben 10-es…
Pontosan. Olyan támadó vagyok, akinek nemcsak a gólszerzés a célja, hanem maga a játék is. Két dolog jár egyszerre a fejemben. Ez a mondat tökéletesen illik rám.
Nemrég a Girona ellen (1-2-es vereség hazai pályán) az utolsó 15 percet pont 10-es pozícióban játszottad…
Igen, de az bonyolult helyzet volt, mivel nem mi irányítottunk. Nem voltak jók a körülmények, de képes voltam megoldani ezt a posztot.
Vajon egy nap teljesen te fogod betölteni ezt a posztot?
Lehetséges. Amíg tudok játszani, alkalmazkodok. De nem most! Még szeretek elöl lenni, a tűzvonalban.
Az utóbbi időben változtattál valamit az egyéni felkészüléseden?
Igen, mert azért 31 évesen már nem ugyanolyan a tested, mint 20-22 évesen. Nem kellemes érzés az edzés, de szeretni kell, hogy felkészíthesd a testedet. Minél többet dolgozol, annál jobban fogod érezni magad. Pont ezért nem akarok hízni 1-2 kilót sem, mert azonnal megérezném, még az alvásom minőségén is. Mostanában az izmosodást elősegítő gyakorlatoknak köszönhetően – amiket otthon és az edzőközpontban végzek – úgy érzem, mintha repülnék a pályán, és ellenállóbb vagyok a sérülésekkel szemben is.
Sose láttunk még téged úgy és annyit kommunikálni a pályán, mint manapság. Hogyhogy csak most van ez így?
Azelőtt nem beszéltem annyit, mert mások irányították a játékot, és talán kicsit kevesebb volt az önbizalmam is. Ma már tényleg úgy érzem, hogy én vagyok a támadósor vezére, és feladatomnak tekintem, hogy lelket öntsek a csapattársaimba, ha gólt kapunk. Példát kell mutatnom. Most sokkal jobban átérzem azt, hogy indokoltan, nem ok nélkül vagyok itt. Vannak olyan játékosok, akik a pályán kívül beszélnek többet, én azok közé tartozom, akik főként inkább a pályán.
Meg szoktad osztani a tapasztalataidat a fiatalabbakkal?
Ó igen, ez fontos. A fiatalok eszembe juttatják, milyen voltam a lyoni kezdetekkor. Ezt látom például Viníciuson, aki még csak 18 éves. Néha kérdezek tőle ezt-azt, aztán azt mondom magamban: „Hohó, nyugi, hisz még csak 18 éves! Emlékezz, te milyen voltál ennyi idősen…” De így beszélek vele, mert tudom, hogy meg tudja csinálni, nagyon erős.
Gyakran hangoztattad, hogy Zidane olyan számodra, mint egy idősebb testvér. Mit adott neked?
A nehéz pillanatokban jössz rá, hogy kik azok, akik szeretnek téged. Ő mindig mellettem állt, mindig támogatott, az elejétől a végéig.
Tartjátok még a kapcsolatot?
Igen, elég gyakran beszélünk.
Úgy tűnik, hasonlóan bízol a jelenlegi edződben, Solariban is…
Kicsit hasonlít a stílusuk, mivel mindketten nagyszerű játékosok voltak. Solari beszéli és érti a futball nyelvét. Megbízom benne, mert jó körülményeket biztosít nekem.
Idekerülésed óta miben változott a Real?
Egyre feljebb emelkedtünk, hogy a világ legjobb csapatává váljunk. Eleinte sok volt az új játékos, de aztán lassacskán felnőttünk. Ez Mourinho érkezésével kezdődött (2010-ben), aki elhitette velünk hogy képesek vagyunk a világ legjobb csapatává válni.
Az interjú elején azt mondtad, hogy a futballban nyújtott teljesítményed a családi boldogságodban gyökerezik…
A család a legfontosabb. A család mindig ott lesz, ők nem a haveri társaság. Ma már gyerekeim vannak (egy 5 éves lány és egy 1 éves fiú – a szerz. kieg.), és el tudok tölteni velük egy egész délutánt úgy, hogy rajzfilmet nézünk, vagy elmegyünk csúszdázni vagy trambulinozni. Mindegy mit csinálunk, az a lényeg, hogy velük legyek. Ezek az egyszerű dolgok különlegesek, mint például elmenni a lányomért, Méliáért az óvodába.
Számos menő oktatási központ és nemzetközi iskola van Madridban, ahova a focisták a gyerekeiket járatják, de ti úgy döntöttetek, hogy nem magánintézménybe, hanem egy államilag fenntartott, madridi francia intézménybe adjátok a gyereketeket…
Jók a magánintézmények is, de szeretném, ha a lányom megtapasztalná, milyen egy állami intézménybe járni. Amikor odaviszem, mindig magamat látom ugyanennyi idősen. És hát fontos, hogy itt franciául folyik a nevelés. Bár külföldön élünk, de franciák vagyunk, és a lányomnak tudnia kell, hogy ettől még az anyanyelve a francia.
A boldogságodat nem zavarta meg egy kicsit, hogy nem nyertétek meg a világbajnokságot?
Azt szoktam mondani, hogy így volt megírva. Hogy sajnálom-e? Ott akkor sajnáltam, mert friss volt az élmény, hogy karnyújtásnyira állt a lehetőség. De mélyen legbelül nem sajnálom, mert a Real Madridnál játszok, ahol mindent megnyertem, úgyhogy ez tompítja a csalódottságot.
