2019. August 20., Tuesday

Váróterem

  • Ny. Viktor (viiiik)
  • Jan. 20, 2019, 7:27 p.m.
Ez az írás azért született, mert nem érzem jól magam, és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. A csapatot ért (vélt vagy valós) kritikák átléptek egy határon, és a kommenteket, véleményeket olvasva a rosszullét kerülget. Az alábbi kitalált történet azt kívánja bemutatni, hogy milyen érzéseket kelt bennem ez a napról napra terjedő feszültség a szidalmak által. Akit csak maga játék, a futball, és a hírek érdeklik, annak nem ez a cikk lesz, amit keres, aki ellenben kíváncsi arra, hogy miként látom a csapatot körülvevő szurkolói közeget, az tartson velem ebben a néhány percben.

Kettő perc múlva hét óra. A tél ellenére a zsúfolásig megtelt váróteremben fülledt az idő, a másodpercek ólomlábakon baktatva peregnek lassan a szemközti egyszerű kis faliórán - a doktor úr még nem ért ide. Tekintetemet körbehordozom a várakozókon: kicsik, nagyok, fiúk, lányok, idősek, teljesen különböznek, még két egyforma hajviseletet sem tudnék találni a tömegben. 

Egyvalami azonban közös bennük: rendkívül hangosak és türelmetlenek. Egy asszonyság éppen színpadiasan mutat szerencsétlen órára, amiért el merte ütni a hetet, és harsogja: "Látják, hét óra! MÁR EL IS MÚLT! Az a szerencsétlen meg nem bír ideérni időben!". "Na igen, már rég mondom, az öreg felett eljárt az idő. Nincs ez így jól." - morogja a szomszédos széken egy bajszos úr. "Biztos szenilis már, ráivott a gyógyszerre, aztán lehet hogy épp kóborol valamerre!" - horkant fel egy fiatalabb, bozontos szemöldökű férfi, akinek megszólalását harsány kacajjal jutalmazták a közelében várakozók, a nyúlánk srác a fülhallgatóval pedig csak köpött egy dúsat az óra felé, és visszafordult a telefonjához.

Magamban vállat vontam - ha késik, hát késik. Nem vagyunk ugyebár tökéletesek, előfordul az ilyesmi, hát várunk. 7:02-kor az eddig a sarokban fortyogó testes idősebb úr megunta a dolgot, és kikáromkodta magát a doktor úr ükanyukájáig visszahaladva a családfán. "Ezért tart itt ez az ország! Milyen példát mutat ez a senkiházi a gyerekeim előtt! Elmehet a francba ez a szemét." - suttogta oda barátnőjének egy anyuka négyévese kezét szorongatva, a másik nő bőszen bólogatott. "Két hónapja eljöttetek, akkor segített, most meg cserbenhagy titeket is, minket is. Csalódott vagyok. 7:03. El se hiszem.".

Egy izzadtságcsepp komótosan cammogott a homlokomon, pedig nem volt melegem. A folyamatos fülsértő zaj és a beteg emberek felzúdulása azonban viszolyogtató volt. Már a pislákoló neonlámpa is zavart, és hiába próbáltam kizárni a környezetem, becsukni a szememet - pár másodperc és a hátam mögötti kínkeserves zokogás kizökkentett a színlelt megnyugvásból. "Apu, a bácsi sosem ér ide?" - fordult a kisfiú apjához, ahhoz a bozontos szemöldökűhöz. "Nem tudom kisfiam, de remélem ott döglik meg, ahol van." - nyugtázta újabb mosolyokat kiváltva az egyre bővülő hallgatóságtól.

Ahogy hunyorogva, reszkető testtel néztem körbe, megakadt a tekintetem egy őszes halántékú úron. Kopottas zakója alatt rakoncátlan gallérú fehér ing feszült, sötét vászonnadrágban és ahhoz illő cipőben ült a sarokban a nagy cserepes szobanövény előtt, és csak nézett maga elé. Haja szép rendezett volt, bajuszát mintha vízmértékkel alkotta volna tökéletesre. Arca viszont beesett volt, és rendkívül gondterhelt kifejezés ült rajta. "Kész, 7:04, én átmegyek három utcával odébb a doktornőhöz! Állítólag van valami új csodaszere is, ez a sarlatán úgyse ért semmihez!" - visított egy asszony fejhangon, majd kiviharzott 3-4 másik társaságában. Újra az urat néztem, aki mintha szoborként merevedett volna meg. Nyugodt volt, mégis mintha segítségre lett volna szüksége. Mivel a környékemen amúgy is egyre elviselhetetlenebb volt a légkör, gondoltam odamegyek és megkérdezem, hátha tehetek érte valamit.

- Tiszteletem, minden rendben van?
"Ma különösen hangosak..." - motyogta maga elé, majd lassan felemelte a fejét, és meredten nézett rám.
- Te látsz engem, és nem üvöltözöl magadból kikelve. Furcsa. Manapság minden reggel ez megy. Ezek - mutat a lábaira - azonban kibabráltak velem, nem bírok felállni. Segítesz, fiam?
- Hogyne, jöjjön. - s már karoltam is alá, hogy az öreg szép lassan újra talpon legyen.
- Köszönöm. Van időd velem egy sétára a rendelő körül? Csak pár perc, ígérem.
- Persze. De mi van ha közben megjön a doktor úr? Ön szerintem régóta várja őt, így sosem kerül sorra.
- Fiam... én nem a doktor úrra várok.
- Akkor mit csinált odabent, elkísért valakit?
- Nem érted. Ezek az emberek miattam dühösek.
- Tessék?
- Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Doktor Madaras Róbert vagyok, és ez az én rendelőm. És most gyere, szívjunk egy kis friss levegőt. - majd kinyitotta az üvegajtót és lassan intett a fejével.

190119_váróterem

- Tegeződjünk kérlek - fordult felém, majd az épületre nézett és csóválta a fejét. 
- Ráférne egy kis felújítás, nem? Kicsit lelaktuk az évek alatt. A kert is gondozatlan, amióta a helyi kertész felmondott. Változás, azaz... - majd a távolba meredt súlyos másodpercekig. Aztán újra felém fordult.
- Mit keresel itt, fiam? Te nem vagy olyan, mint ők - biccentett az üvegajtó felé, ahonnan újabb alakok viharzottak épp ki feldühödve, kis híján rácsapva az ajtó egyik szárnyát a frissen érkezőkre.
- Hát... kicsit fájt a fejem. És azt hittem komolyabb a gond. Aztán bent sokkal rosszabbul voltam, most viszont egész jól érzem magam, de...
- Ezt vedd be, másnapra kutyabajod sem lesz - szakított félbe Dr. Madaras egy pirulát a kezembe nyomva. Kevés hozzád hasonló embert látok mostanság, de közülük sem volt mindig ilyen mindegyik. Aggódom értük, de amit tudok, megteszek.
- A legmélyebb tisztelettel jegyezném meg hogy ön... szóval, hogy nem nézel ki túl jól te sem.
- Éles a szemed, kölyök! - szólt az öreg doktor egy félmosoly kíséretében. És jól látod. Manapság sokan hagytak itt, akik fontosak voltak nekem. Vannak problémáim, de nekem vigyáznom kell rájuk is - bök fejével ismét a kissé lepukkant, ricsajos épület felé. Egyszerűen nem hagyhatom cserben őket.
- Úgy érzem, hogy nem túl türelmesek... és kissé hálátlanok.
- Valóban úgy gondolod? Én megértem őket. És szeretem őket. Igazuk van, nem vagyok a legjobb formában. De egyszer ez is elmúlik, nem igaz?
- Elbírsz velük?
- Ugyan fiam, voltam ennél rosszabb helyzetben is. De itt az ideje visszamenni. Az emberek... rám várnak.
- Szeretnék segíteni. Visszajöhetek veled?
- Kedves vagy fiam, de menj haza, és légy boldog. Én megleszek.
- Biztos?
- Semmiben nem voltam még biztosabb - biccentett az öreg mosolyogva, majd sarkon fordult és az üvegajtó felé vette az irányt. Kicsit mintha élettelibben, mint kifelé.

Bement, és az emberek nem vették észre, azt sem, hogy kinyitja szobája ajtaját, majd bent levetette zakóját, kinyitotta az ajtót, és kikiáltott: "Szabad!" "Na végre, a dinók még kétszer kihaltak azóta..." - puffogott a bozontos szemöldökű, majd gyermekét karon ragadva sietett be az ajtón. Én az üvegajtóból néztem mindezt. Közben oldalról zajt hallottam - két munkás, mintha a ház oldalát festené. Amaz meg a sövényt nyírja... Nocsak. Kissé elmélázva néztem a rendelő körüli forgatagot, így az utolsó pillanatban vettem észre, hogy elállom az utat. Az előző apuka volt a kisfiával.

- Bocsánat, nem figyeltem!
- Ugyan kérem! Én voltam rohanásban, gyere fiam, elnézést kérünk!
- Semmi gond, szép napot!
- De még milyen szép, minden jót önnek is! - szólt az apuka, majd a lépcsőkön lesétálva még hallottam, amikor szólt a kisfiának: "Látod, mondtam neked, hogy ez a doktor bácsi a legjobb a világon. Gyere együnk egy fagyit." És már a fejem sem fájt. A nap ragyogott az égen, mikor hazafelé vettem az utat. Csak a pirula húzta egy kicsit a zsebem... Kivettem, forgattam jobbra-balra míg észrevettem rajta egy apróbetűs feliratot: mentolos cukorka.


Hozzászólások

Tabella