Nem egyszerű dolog szurkolónak és futballimádónak lenni napjainkban. A magamfajta fotelkoptató számára meglehetősen nehéz megemészteni azt a változást, amin a világfutball – csak az elmúlt tíz évben – keresztülment, valamint azt az irányt, amely felé tovább halad.
Hogy mire gondolok? A szponzorok és az egyre súlyosabb eurómilliók megjelenésével a játék tényleges célja teljesen eltolódott a képzeletbeli koordináta rendszeren, és a szórakoztatás helyett ma már sokkal inkább az üzlet felé konvergál. Mert napjaink egyik legtutibb biznisze bizony a profi sport, aminek egyik legnagyobb és legékesebb zászlóshajója a labdarúgás, az európai kontinens futballjával az élen. Éppen ezért egyre kevesebb alkalmunk nyílik arra, hogy őszinte pillanatokra leljünk a játékban, és ez bizony igaz azokra is, akik a pályáról próbálják szórakoztatni az egyre nagyobb igényekkel rendelkező nagyérdeműt.
Minderre rájön az az extra adag maszlag, amit az előző sorokban leírtakból eredően lapátol a média az internet hiszékeny népére, kialakítva ezzel egy valósnak vélt képet az egyszerű olvasóban. Mert ugye, minden csak üzlet. Amit el lehet adni, az jó. Ami több kattintást hoz, az jó. A mögöttes tartalom persze másodlagos, sőt, inkább harmadlagos tényező. Nyugalom, azt is elmagyarázom, hogy miért éreztem szükségesnek leírni ezeket a szavakat, mondatokat.
Tegnap olyasvalami történt, amire meglehetősen rég volt példa. Egyrészt, megtörni látszik egy, a világfutballban korábban soha nem tapasztalt hegemónia. Úgy tűnik, véget érhet az az időszak, mely során Cristiano Ronaldo és Lionel Messi felváltva foglalta el a trónt, pedig időközben volt egy-két igazán ígéretes trónkövetelő, akik viszont végül sosem kerültek igazán közel a tűzhöz.
Minden tiszteletem Cristiano Ronaldóé és argentin pajtásáé, ugyanakkor nyugodtan merem kijelenteni, hogy voltak olyan esztendők, amikor nem őket illette volna egy-egy rangos egyéni díj. A marketingérték viszont közbeszólt, ami miatt az aranyköntösbe bújtatott díj úgy hatott, mint egy ötputtonyos aszúként felcímkézett tablettás förtelem. Hiszen ez történt, az Aranylabda és a hozzá hasonló díjak elvesztették varázsukat. Ehhez a két, egyébként emberfeletti teljesítményt nyújtó játékos mellett szükség volt a média nyomására is. Miért? Mert ma már csak az lehet jó játékos, aki évente berámol legalább 40 gólt, jól néz ki, és el lehet vele adni az újságokat. Ez az aranyszabály, poszttól, bajnokságtól, nemzetiségtől, kortól és minden más egyéb tényezőtől totálisan elhatárolódva.
Éppen ezért voltam nagyon boldog tegnap. Mert bármennyire is kedveltem Cristiano Ronaldót, bármennyire örültem a fontosabbnál fontosabb góljainak, tegnap nem a statisztika, hanem a színtiszta futball, az alázat és a szerénység győzedelmeskedett a csillogás helyett. Tegnap nem a király fejére helyezték fel nagyon sokadjára a koronát, hanem először az egyszerű munkásemberére. Lesarkítva persze, hiszen Luka Modrić nem zongoracipelőként, hanem sokkal inkább a szórakoztató mágusként tetszeleg a pályán, lenyűgöző képességeit óriási munkával kiegészítve. Egy olyan játékos vihette haza a díjat, akit a pályán a mai napig a szíve visz előre.
Éppen ezért nehéz számomra megérteni a morgolódókat. Azt meg pláne, hogy a legtöbb keserűséget éppen házon belül váltotta ki Lukita győzelme. Tudom és megértem a statisztikát segítségül hívókat, de szeretném nyomatékosítani, hogy a gólokért jár a gólkirályi cím, illetve ott van az Aranycipő is. Ha ez lenne a legfőbb szempont a futballban, akkor az olyan játékosok, mint Zinédine Zidane vagy Luís Figo sosem nyerhettek volna egyéni díjakat, pedig nem csak posztjukon tartoznak a történelem legjobbjai közé. És éppen ezért nem szabad elvitatni Modrićtól sem a tegnapi diadalt. Nyugodtan kijelenthető, hogy Zidane visszavonulása óta kevés olyan mágus járt a futballpályák közelében, mint a horvát, Madridban meg pláne. A futballnak pedig szüksége van a hozzá hasonló mágusokra, azokra a játékosokra, akik elviszik a tangót a stadionokba és művészi szinten űzik a táncot a legnagyobb parketten.
Szüksége van továbbá az olyan emberi pillanatokra, mint a tegnapi: a neve hallatán a díjat átvenni készülő Modrić a színpadra felsétálva nem tudta, hogy mit is lehet csinálni ebben a helyzetben, és apró emberünk teljesen tanácstalannak tűnt a díjjal a kezében. Nem úszott a rivaldafényben. Az a játékos, aki a pályán rendkívüli határozottsággal teszi a dolgát, ott és akkor némileg elveszettnek tűnt. Nagy kár, hiszen így nincs miről cikkezni, nincs mivel kattintásokat vadászni. Ott állt egy apró ember, Rolex óra és fényesen csillogó, már-már röhejesen festő lila vagy bordó öltöny nélkül. A reptérre is csak egy egyszerű, fekete pólóban érkezett. Elég unalmas. De pontosan az ilyen pillanatok juttatják az egyszerű szurkoló eszébe, hogy az egész nem csak show és nem csak üzlet.
És hogy mit rejt még kis mágusunk kalapja? Jó kérdés. Nagyon erős egy évet tudhat maga mögött a horvát, és az őszi teljesítményének függvényében talán az sem elképzelhetetlen, hogy felül a klubfutball trónjára, egyéni címek tekintetében is. Ez azonban a jövő zenéje. Addig hátra kell dőlni és élvezni kell lenyűgöző, csupaszív játékát, hiszen a korát figyelembe véve erre már nincs túl sok időnk. Na és persze imádkozni, szorítani sem árt, hogy ne haljon ki teljesen a hozzá hasonló, tenni tudó és akaró játékos, akit elhivatottsága mellett azzal áldott meg az ég, hogy a lábaiban is ész van.
Utolsó gondolatként meg kell jegyeznem, hogy tényleg igaz a mondás: a legszebb dolgok sosem jönnek könnyen. Ennek ékes bizonyítéka ez az apró horvát, aki madridi érkezése után bőven kapott hideget és meleget egyaránt a sajtótól, de bő öt év alatt elérte, hogy a fél világ a lábai előtt heverjen. Alázattal, hittel, szenvedéllyel. Lukita jött, játszott, és belopta magát a szívünkbe.
