2018. december 12., szerda

Andrés Amorós: Don Alfredo a valaha volt legjobb

  • É. Csongor (Veidt)
  • 2018.07.30. 10:06
Az esRadio készített rendkívül tartalmas interjút Spanyolország egyik meghatározó irodalmi személyiségével, aki nem mellesleg közismert madridista is. Futball, kultúra, ősi rivalizálásból fakadó gyűlölet és érdekes históriák.

A legutóbbi kiadványában, a 80 zenésszel a világ körül című könyvben ismét részletesen taglalta, hogy mennyire szereti Johann Sebastian Bach munkásságát. Felmerül a kérdés: ki a futballvilág Bachja?
Mindig ugyanazt a választ adom az ilyen jellegű kérdésekre. Ha zene, akkor Bach. Ha irodalom, akkor Cervantes. Ha színház, akkor Shakespeare. Ha pedig futball, akkor Don Alfredo Di Stéfano. Aki nem látta őt játszani, az nem is tudja, hogy milyen szintet képviselt. Ő volt a legjobb.

Mit jelent az, hogy „a legjobb”?
Nem ő volt sem a legbriliánsabb, sem a legügyesebben cselező futballista, de elképesztően sokoldalú volt a játéka, minden területen kiemelkedett a többiek közül. Ő maga volt a megtestesült futball. Egyszer találkoztam Valdanóval a színházban. Megkérdezte tőlem, hogy láttam-e futballozni Don Alfredót. Azt feleltem, hogy „természetesen”. Ezután azt kérdezte, hogy „jobb volt, mint Cruyff vagy Maradona?” A válaszom: „persze”. Ez nem vélemény, hanem tény. Vajon tudott volna-e Maradona védőként játszani? Pelé? És Messi? Ahogy kiderült, Don Alfredo ehhez is értett, mert ő maga volt a futball. Belső védőként szerepelt a Rapid Wien ellen, és az ő teljesítménye volt az, ami megmentett minket azon a havas estén. Ott játszott, ahol csak akart. Cselezni is szeretett, de sosem próbálkozott hirtelen irányváltásokkal. Egy rossz mozdulat, s máris lesérültél. Don Alfredo szinte sosem bajlódott sérüléssel, mert szöktetésekkel, elfutásokkal verte át ellenfeleit. Mire eljutott odáig, hogy elrúgja a labdát, már több méteres előnyben volt. A megfelelő fizikummal és karakterrel is rendelkezett. Tökéletes volt.

A barátja, Luis Alberto de Cuenca nemrég azt mondta, ha a Real Madridot azonosítani kellene egy poétával, akkor Homéroszt választaná. A Barcelonáról viszont Proust jut az eszébe. „Púp az ember hátán”​, ahogy ő fogalmazott. Mi a helyzet önnel?
Ez butaság. Nem kérdőjelezheted meg Proustot, akár kedveled őt, akár nem. Lassú, helyenként talán erőltetett stílussal rendelkezik, de legalább tudod, hogy mire számíthatsz tőle. Én sem rajongok érte, de a művei ott vannak az éjjeliszekrényemen. Proust példakép lehet minden író számára. A Barcelona? Nagyszerű csapat, de egész életükben a Real Madrid mögött jártak. Ez kiütközik a a viselkedésükben is, klubszinten. Ugyanakkor a Madrid sosem figyelt oda a Barcelonára. Micsoda hülyeséget csináltak, mikor nem voltak hajlandóak fizetni a Millonariosnak. Kubala mellé odavihették volna Di Stéfanót! De ehelyett azzal töltötték az életüket, hogy hátulról figyelték a Madrid sikereit, a bukásaikért pedig Francót hibáztatták.

A centralizmusra gondol, igaz? Madridot a rezsimmel azonosítják, ily formán pedig minden sikertelenségük felelőseként.
Igen, igen… mit is jelent számukra Madrid? Magát a gonoszt! A nyilvánvalóról persze nem beszélnek, hogy ebben az időben is voltak nagyszerű szezonjai a Barcelonának. Az Evaristo, Martínez és Suárez nevével fémjelezett Barça a világ egyik legjobb csapata volt.

Melyik történelmi Madrid-játékost tartja méltatlanul alulértékeltnek?
Zárragát. Kulcsszereplő volt az első és a második BEK-győzelemben. Persze, ő a zongoracipelő volt, az akkori csapat Casemirója. Az ilyen játékosok talán nélkülözhetetlenek a sikerekhez, de sosem fogják őket sztárként kezelni. Egy másik játékos, akire élénken emlékszem – talán azért is, mert egyszer együtt fociztunk a fuenterrabíai tengerparton –, az Juanito Alonso. Talán ő volt a klub történetének legkiegyensúlyozottabb kapusa. És ott volt Santamaría példaképe, a francia Louis Hon, aki hihetetlen eleganciával futballozott. Ő volt a Beckenbauer-féle védőjáték előfutára. És végül, Pahiño, aki arról volt híres, hogy mindkét lábával egyformán jó, és hogy nagyon sokat olvas. Egyszer kapott egy nagyobb rúgást a Barcelona egyik védőjétől, Bioscától, amire később egy hasonló belépővel válaszolt. Egy katalán újságíró ezt írta a meccs másnapján: „Mit is várhat az ember egy olyan középcsatártól, aki Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvas?”

A jelenlegiek közül ki a kedvence?
Modrić. Egyértelműen. Olyan a stílusa, mint Rialnak. Egyszerűen nem tud hibázni, mindig jól dönt. Ütközik, passzol és rengeteget védekezik. Lobanovszkijt egyszer arról kérdezték, hogy mi a titok a futballban. „Nincsenek titkok, egyszerűen csak gondolkodni kell”, mondta. Ez Luka Modrić.

Sokan vannak, akik párhuzamot vonnak Bernabéu és Florentino között.
Bernabéu nemcsak a Real Madrid, hanem a futball mint sportág történelmében is kiemelkedő szerepet játszott. Egy látnok volt, aki hatalmas dolgokokat vitt véghez. Például stadiont épített, leigazolta Di Stéfanót, a klubhoz csábította Saportát (aki nélkül nékül ma talán nem is létezne kosárlabda-szekció – a szerk. kieg.). De az idők változnak. Bernabéu fegyvere a szakértelem volt, Florentino viszont inkább egy üzletember. A személye áldás azokhoz a karrieristákhoz képest, akik őelőtte érintették intézményünk királyi padlóját. Néha azonban előtör belőle a hiúság. Hiába tudja, hogyan lehet sikeresen vezetni egy céget, egy futballklubnál más dolgokat is figyelembe kell venni. Szentimentális dolgokat.

Már eltelt némi idő. Mit gondol, mi állhat Zidane lemondásának hátterében?
Azt mondom, amit korábban is. Mindenki tudta, hogy habár megnyerték a Bajnokok Ligáját, a csapatnak megújulásra van szüksége. Nem vagyok tisztában a kulissza mögött történtekkel, de szerintem Zidane nem akart magára vállalni egy ilyen hálátlan feladatot. Nem tudom, hogy jól tette-e, amit tett, de tiszteletet érdemel. Spanyolországban nagyon kevesen vannak olyanok a futball világában, akik hajlandóak önként távozni valahonnan.

Ön akkor csodálja Zidane-t?
Igen, nagyon is. Különösen a játékosmúltja miatt. Ott voltam Glasgow-ban, amikor meglőtte azt a bizonyos gólt. Csodálatos volt.

Szebb volt, mint például Bale gólja a kijevi döntőben?
Határozottan. Azt a kapáslövést sokkal nehezebb volt kivitelezni, mint egy ollózást. Az emberek azt hiszik, hogy értek a zenéhez, de valójában a futballal vagyok így. Nemcsak azért, mert már jó néhány évtizede követem a sportágat, hanem mert egykor én is játszottam. Igaz, nagyon szerény szinten. Valójában borzasztó játékos voltam, de a tapasztalataim miatt nagyon tudom értékelni a technikailag nehéz megmozdulásokat. Ha nem Zidane áll ott, akkor az a lövés a felhők között kötött volna ki. Egy ollózás sikeressége inkább a gimnasztikai adottságokon múlik. Persze, úgy is nagyon nehéz hálóba találni, nekem biztosan nem menne. De amit Zidane csinált, arra nincsenek szavak.

Mit gondol Lopetegui menesztéséről a válogatott éléről?
Először egy kicsit megijedtem. El is mondtam egy interjúban, hogy nem vagyok biztos benne, hogy a megfelelő időben történt a real madridos bejelentés. Most, utólag már azt mondom, hogy Rubiales olyan tett, amit nem lett volna szabad. Ez a döntés egyszerűen nonszensz volt. Én is voltam vezető pozícióban életem során, és pontosan tudom, hogy nem rakhatsz ki mindenkit az utcára, akire mérges vagy. Rubialesnek félre kellett volna tennie a büszkeségét, és azt mondania: „Ha véget ér a világbajnokság, beszélnünk kell. Most viszont ugyanazért a célért dolgoznunk.”

Ön szerint a média is befolyásolta Rubialest a döntés meghozatalakor?
Nyilvánvalóan. Azt mondták, hogy ő egy nagyon bátor ember, amiért meg mert hozni egy ilyen döntést. Én viszont azt mondom, hogy bárcsak szembe mert volna nézni azoknak az újságíróknak a kritikáival, akik Lopetegui elküldése mellett kampányoltak. Ismert emberekről van szó, akiket az antimadridizmus vezérel. „Milyen nagyszerű alkalom, hogy Florentino megkapja a magáét”, írták. Rubiales beijedt, mikor látta, hogy a Cadena SER és az AS is megtámadta őt.

A sajtótájékoztatón volt egy pillanat, mikor az újságírók felé fordult, és azt mondta: „Mindenki véleményét meghallgattam, és tudom, hogy egyetértetek a döntéssel.”
Igen, igen… ennek hatalmas jelentősége van. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi történt volna, ha Lopetegui a Real Sociedaddal vagy a Bayern Münchennel szerződik le. Semmi! Itt ütközik ki a Real Madrid iránt érzett ősi gyűlölet. Volt olyan újságíró is, aki azt mondta: „Inkább veszítsünk, mint hogy a Real Madrid edzőjével nyerjünk”. Az egyetlen dolog, ami talán vitára adhat okot, az az, hogy tényleg okos döntés volt-e a Madrid részéről a transzfernek a bejelentése. Számíthattak rá, hogy ez fel fog dühíteni bizonyos embereket, mások pedig majd félreértelmezik a tényeket. Ugyanakkor, ha végiggondoljuk a dolgokat, akkor rájöhetünk: az sem lett volna jó, ha csak a világbajnokság után jelentik be. „Ezek a szemetek tudták, de senkinek sem szóltak róla”, mantrázták volna az antimadridisták. A vezetőség talán túlságosan jóhiszemű volt. Egy azonban biztos: amit Lopetegui kapott a médiától, az minősíthetetlen.

Ősi gyűlöletről beszélt a Real Madrid ellen. Minek tulajdonítható ez?
Az emberi természetnek, az emberiség történelmének. Aki felül volt, arra mindig is gyűlölettel tekintettek az emberek. A népmesékben kivel tud leginkább azonosulni az olvasó? Igen, a szegény parasztfiúval. A tizenhatodik és a tizenhetedik században Spanyolország volt a világ legerősebb állama. A tizennyolcadikban Franciaország, a tizenkilencedikben pedig Anglia és Németország. Aztán jött az Egyesült Államok. Egy közös van ezekben az országokban: aki épp hatalmon van, azt másolni kezdik a többiek –  a nyelvét, a szokásait –, és gyűlöletet éreznek iránta. A tizenhatodik században az olaszok rengeteg szót vettek át tőlünk, mert mi voltunk a legbefolyásosabbak, s ezzel egy időben megjelentek a „fekete legendák”, melyeknek egyetlen célja volt: hamis történetekkel befeketíteni Spanyolország jó hírét. Hasonló dolog játszódott le a Madriddal is az évtizedek során. Aki középszerű, az irigykedve tekint a tehetségesre. Mivel jártas vagyok az irodalom világában, tapasztalatból beszélek. Senki sem akar második számú lenni. Vagy harmadik, negyedik…

Megosztja velünk a Real Madrid valaha volt legjobb kezdőcsapatát?
Nem igazán tetszik ez az ötlet. Különböző korokról, különböző taktikákról beszélünk. De nem akarom kikerülni a válaszadást. Lássuk csak: Juanito Alonso, az idősebb Sanchís, Santamaría, Roberto Carlos, Pirri, Luis del Sol, Amancio, Rial, Di Stéfano, Puskás és Gento.


Hozzászólások

Tabella