Kedves madridisták!
Számomra a kosárlabda jelent mindent. Az édesanyám mindig azt mondja, hogy egyetlen olyan emléket sem tud felidézni a gyerekkoromból, ahol nem a labdát pattogtatom. És én sem emlékszem, hogy valaha is bármi mást csináltam volna.
Nagyon szerencsésnek érzem magam. Amikor Madridba jöttem, 13 évesen, az a szándék vezérelt, hogy megvalósítom az álmomat, és profi kosárlabdázó leszek. Sosem gondoltam volna, hogy ez a lépés csak a kezdete lesz egy hosszú és csodálatos utazásnak, melynek során két másik álmot sikerül elérnem: a világ legnagyobb klubjának játékosa lehettem, most pedig a bolygó legjobb ligájába igazolok.
Ami igazán különlegessé teszi a kosárlabdát mint sportágat az az a tény, hogy rendkívül nagy mértékben függsz a csapattársaidtól. Amikor ezt mondom, nemcsak azokra a briliáns játékosokra gondolok, akikkel volt szerencsém egy pályán osztozni, és akiktől rengeteget tanultam emberi és sportszakmai vonatkozásban is. Egy csapathoz ugyanis rengeteg emberre van szükséged: az elnökre, az igazgatótanács tagjaira, az edzőkre, az orvosokra, a fizioterapeutákra, az adminisztrációs tevékenységet végzőkre, a mezfelelősökre és a klub további alkalmazottaira. Mindenkinek nagyon köszönöm. Különösképpen Alberto Angulónak, Pablo Sañudónak, Dani Sartónak és Paco Redondónak, akik szívélyesen üdvözöltek egy szlovén fiút, aki egyelten szót sem beszélt spanyolul. Úgy foglalkoztak vele, mintha a saját gyermekük lenne, vigyázó felügyeletük alatt pedig idővel férfi vált belőle. Nagyon szeretlek titeket.
Pont úgy, ahogy a Real Madridot is. A klubot, aminek mindenemet köszönhetem: a legnagyobb sportsikereimet; olyan értékeket, melyek az életem végéig velem maradnak; a képességet, hogy soha ne adjam fel, még a legnagyobb kihívások esetén se.
Szeretnék a médiának is köszönetet mondani, amiért mindig tisztelettel bántak velem, különösen fiatalabb koromban, és amiért sosem a dühtől, hanem a szeretettől vezérelve mondtak értékelést a teljesítményemről. Ez nagyon fontos egy fiatal játékos számára.
Azért írom most ezt a levelet, mert elsősorban tőletek, a szurkolóktól szeretnék elbúcsúzni, akik mindig támogattak, szemet hunytak a hibáim fölött, és elismerték a teljesítményemet. A szurkolóktól, akik az első, 16 évesen szerzett triplám után olyan hangosan éltettek, hogy még a szőr is felállt a hátamon. A szurkolóktól, akik szavakkal kifejezhetetlen mértékű támogatásban részesítettek, amikor bedobtam az utolsó kosaramat (egy triplát…milyen különleges módja ez a dolgok lezárásának) több mint 350 kilométerre attól a helytől, amit az otthonomnak hívok. Mindenért nagyon hálás vagyok. Ott éltek a szívemben.
Mostantól Dallas gazdagabb lesz egy madridistával. De ahogy a Terminátor mondta: „Visszatérek!”
