Ők is emberek

Az alábbi írásban nem lesz szó taktikáról, számokról, statisztikákról, elemzésekről. A Real Madrid az életünk. A mindenünk. A legszebb címer, a legvarázslatosabb klub, a csapat emlékezetes pillanatai lüktetnek az ereinkben, komótosan járva át testünket, míg végül a katartikus momentumokban hatalmas robajjal kitörő vulkánként pezsegve és remegve szikrázik végig rajtunk a madridizmus koktélja. De sose felejtsünk el hálásnak lenni ezekért a percekért. Bár az egyesület az első, hajlamosak vagyunk elfeledkezni azokról az emberekről, akik megteremtik az álmainkat, és aranybetűkkel töltik meg a klub históriáskönyvét. Füttyszó. Obszcén kifejezések. Megbélyegzés. Megvetés és utálat. Pedig ők is emberek, méghozzá azok, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy életben tartsák a fanatizmusunkat, és nem arctalan, érzelmektől mentes robotok. Segítsük őket, hogy bátor és harcos lélekkel képviseljenek minket a szent gyepen a végső felvonásban!

„Egy voltam a sok közül. Ahogy teltek az évek, és szétnéztem a társaim között, tudtam, hogy jó, ha százból egyikünk beteljesíti a nagy álmot – felölteni a Real Madrid felnőtt csapatának szerelését. Egy hajóban eveztünk, de egymásnak valahol riválisai is voltunk. Nem érhet mindenki oda, lehet, hogy egyikünk sem. Bár tudom, hogy van tehetségem, ami elengedhetetlen, mégis a kemény munka nélkül sosem juthattam volna el a legmagasabb szintekre. A húszas éveim elején már-már úgy éreztem, oda az esélyeimnek, nem lesz meg az áttörés. Aztán az élet mentőövet dobott, és ugyan el kellett hagynom az otthonom, bizonyíthattam, hogy nem csak egy átlagos, egész ügyes támadó vagyok. És aztán megjött a legszebb üzenet: a hazám visszavár. Az út eleje rendkívül rögös volt, aggódtam, és bevallom, kicsit féltem is. Nem akartam szégyent hozni a címerre, nem voltam biztos benne, hogy megütöm a szintet. A folyamatos, alázatos és kemény munkában találtam partnerre, ő mutatta meg a sikerekhez vezető utat. Ha egyszer úgy futok ki madridi mezben a pályára, hogy megelégszem a nyolcvan százalékkal is, én magam fogom kérni az eltanácsolásom.”

„Az álom véget ért. A repülőtér hangtalan várójának semmitmondó ürességét egy-egy bámészkodó turista ütemes lépései törték csak meg. Isten biztos tudja, hogy miért történik velem mindez, talán új utakat kell járnom ahhoz, hogy megtaláljam a számításaimat. Aztán kaptam egy telefont. A szívemnek egyik legcsodásabb telefonját. Mégsincs vége! Új hegyeket kaptam magam elé, hogy megmásszam őket, én pedig lelkem egészének tisztaságával és erejével igyekeztem még erősebben, még nagyobb léptekkel felérni a csúcsra. Az akadályok azonban csak tornyosultak. Semmibe néztek. Szint alattinak tartottak. Folyamatosan keresték az utódomat, aki végre betöltheti az űrt. Voltak gyenge pillanataim, amikor egymagamban könnyes szemmel tekintettem az ég felé, és kérdeztem: „Miért, Uram? Nem látod az igyekezetem, az odaadásom?”. De tudtam, hogy még erősebbnek kell lennem. Emberfeletti teljesítményt kell nyújtanom a pályán, és életem legnehezebb harcát kell megvívnom az elmémben és a lelkemben egyaránt. Könnyednek és ellenállhatatlannak kell lennem, akit nem lehet félreállítani! Nem hagyom magam!”

180525okisemberek2

„Néha nem könnyű. Szeretnék megfelelni az elvárásoknak, és bár a szurkolók, a csapattársak, a mester várakozásai komolyak, mégis én vagyok az, aki a legtöbbet követeli magamtól. Néha nem könnyű. Ordítani tudnék, ki tudnám adni magamból a fájdalmat, de nem tehetem. Azt hiszik, nem igyekszem, hogy elkényelmesedtem, hogy megöregedtem. Kidobnának, mint egy idős kutyát, akivel már túl sok probléma van, pedig ő csak támogatásra vágyik, és akkor bármire képes lehet. Aztán ugyanezek az emberek a vállukon hordoznak másnap, hősként tisztelnek, bálványként imádnak. Majd kezdődik újra az egész. De én nem haragszom rájuk. Felül kell emelkednem, profiként, nincs mese. De ha körbenézek… Számos pályatársam már levezet ilyen idősen, kisebb bajnokságokban, akár más kontinensen, klubjaikban legendaként tekintenek rájuk, példaképként, tisztelik, szeretik őket. Én nem kérem, hogy ikonként imádjanak, hogy pályám végén is – mert egyszer véget ér – dörgő tapsvihar köszöntsön. Nem tagadom, jól esne a gesztus, de nem várom el. Én csak azt kérem, hogy a nehezebb pillanatokban is legyetek itt velem. Amikor nem sikerül egy lövés, nem jön össze egy csel, egy szabadrúgás, akkor pfújolás helyett biztassatok, adjatok erőt, hogy pontosabb legyek, hogy jobb döntéseket hozzak. A más csapatok szurkolói által áramló dühből megtanultam erőt kovácsolni, de a sajátjaiméból nem egyszerű. Nem kérem, hogy szeressetek, csak álljatok mellém, és legyetek velünk!”

„Úgy érzem, lehet még egy nagy dobásom. Amikor megérkeztem szinte bámulatosan alakult minden, jól ment a játék, döntő momentumokban tudtam segíteni a csapatot, és nagyon jól éreztem magam. Aztán valami megváltozott… vizsgálatok, műtétek, homlokukat ráncoló orvosok és fizikoterapeuták. A zöld gyep az otthonom, mégis egyszer a gyúrópadon feküdtem üres tekintettel, másszor a medencében izzadtam azért, hogy minél hamarabb visszatérhessek. De a harc folytatódott, a testemben és a lelkemben egyaránt. Partvonalon kívül rekedtem, és rendkívül rosszul esett, hogy nem tudtam menni, hajtani, küzdeni a céljaink eléréséért. Kicsit talán magamba is fordultam, zárkózottabb lettem ettől. Amikor fizikálisan rendben voltam, a belső démonjaim tépáztak és suttogták, hogy minek ide olyan, aki folyton az orvosnál köt ki havonta. Valahol talán még el is fogadtam ezt a helyzetet, hogy itt én már nem lehetek sikeres. De valahonnan mélyről még tudtam egy utolsó lendületet venni, és minden elkezdett működni megint. És most itt állok, itt állunk egy újabb nagy kapu előtt, és csakis rajtunk múlik, hogy beléphetünk-e rajta. Én nagyon szeretném bebizonyítani, hogy itt a helyem, és mindent elkövetek azért, hogy ezt a madridi szurkolók is így gondolják!”

„Újra győzelemre kell vezetnem a seregemet. Felelős vagyok értük, és felelős vagyok a szurkolókért. Azért a kisfiúért, vagy kislányért, aki talán ezen az estén ülve a tévé előtt lesz madridista. Felelős vagyok a Real Madridért. Ha hevesebb vagyok, ha felemelem a hangom, ha olykor túl is fűt a szenvedély, és megfeledkezem a határokról, az azért van, mert ez a klub az életem. Egyek vagyunk. Ha idén nem is állt betonbiztosan a falunk, most minden téglának a helyén kell lennie. Nem hibázhatunk, és nem hozhatunk szégyent a Real Madridra, a szurkolókra, a vezetőkre, edzőinkre és magunkra. A futball nem élet vagy halál kérdése… sokkal több annál. A habfehér dressznél nem létezik súlyosabb szerelés, a királyi embléma vaskos láncainak végén ólomgolyóként nehezednek a kritikák, az elvárások, a követelmények. Ha azonban a szurkoló és a játékos szíve egy ütemre táncol Kijev és a nagyvilág számos pontja között egy nagy várakozásokkal teli éjszakán, akkor a madridizmus ereje minden rohamot kiáll, és minden gátat átszakít. És ha egyszer valaki megkérdezi tőlem, hogy mi a legszebb dolog az életben, akkor büszkén mondhatom: a legnemesebb címer hordozójaként magasba emelni győzelmünk, akaraterőnk és kitartásunk gyümölcsét!”

Forrás: penamadridista.hu
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK