West Ham – Real Madrid Castilla: A hírhedt fantommeccs

A világ legnagyobb és legnagyszerűbb csapatának páratlan történelme számos anekdotát, híres és kevésbé ismert történetet rejt. Történt egyszer, hogy a Real Madrid a Király-kupa döntőjében épp a Castillával nézhetett farkasszemet. De mi történt ezután? Hogyan jutott be KEK küzdelmeibe a klub második csapata? Hogyan szerepelt az európai porondon a csapat? Nem csak a teljesítmény miatt maradt emlékezetes az európai szerelés a Castilla, valamint a madridiak számára.

Egy ideje már vitatkoznak rajta, hogy halva született ötlet-e egy, a Premier League csapatainak akadémiái számára a fejlődést szolgáló bajnokság létrehozása. Szerte az Egyesült Királyságban megtalálható a fiatal angol játékosok krémje, akik heti rendszerességgel tengődnek kortársaik között, de még az U21-es, valamint az U23-as szinten sem igazán lehet más céljuk, mint saját karrierjük előremozdítása.

Egyértelmű, hogy a nagy többség számára ez teljes mértékben kielégítő napról napra. Mivel azonban semmilyen magasztos cél nem lebeg a játékosok előtt, igencsak aláássa többek motivációját, és ez az egyik oka annak, hogy a nagy többség miért veszíti el a hitét ebben a gyönyörű játékban. A labdarúgó akadémiák egyszerűen megfogalmazva szervezett szórakozássá váltak – az elit akadémiák kivételével -, és nem hordoznak magukban annyi értéket, mint a versenysport.

Pep Guardiola találta fején a szöget nemrégiben egy sajtótájékoztatón. Amikor megkérdezték, őszintén elmondta véleményét a tekintetben, hogy egész egyszerűen túl nagy a szakadék Angliában az akadémiai együttesek és az első csapat között.

David Gold, a West Ham ügyvezetője volt az első, aki felvállalta ezt a véleményt, és meg is kapta érte a magáét. Bár az ő részéről ez egy PR kudarc volt, véleménye nem csak nyomokban tartalmazott igazságot. A vélemény olyasvalakitől származott, akinek a klubja büszkén tekint a fiatal játékosaik örökségére, nyilvánvalóan ez magyarázta a szurkolói haragot. A modern futball terméke.

Akik a nehezen megkeresett pénzükből áldoznak csapatukra, természetesen fel vannak jogosítva a véleményformálásra. Miután pedig elértek egy bizonyos kort, előszeretettel hangoztatják, hány saját nevelésű játékos vált sikeressé a klubjukban. Ez mára azonban főszabályból már inkább kivétellé vált.

Spanyolországban nem ritka, hogy a tartalékcsapatok olyan együttesekkel kerülnek szembe, akik a La Ligából estek ki. A Barcelona B, a Sevilla Athletic, a Real Madrid Castilla és más csapatok is biztosak lehetnek abban, hogy játékosaik a lehető legjobb helyen gyűjtenek tapasztalatot az élvonal farkastörvényeinek való későbbi megfelelés érdekében. Az egyetlen tilalom, hogy ezen csapatok nem játszhatnak egy ligában az első csapatukkal, ezért ebből a szempontból a másodosztály a csúcs.

Ha figyelembe vesszük, hogy Angliában mindennek a Championship a megfelelője, értelmet nyer Guardiola nyilatkozata, és ő az elmondottak következtében tudott a Barcelona B csapatából meríteni, amikor 2008-ban átvette az első csapat irányítását. Sergio Busquets volt a legnagyobb név a berobbanó játékosok közül, de ő is – Guardiola mellett – a rendszernek köszönhette a legtöbbet. Mint oly sok aspektusban, Angliának ezen a területen is sok a tanulnivalója.

A Real Madrid Castilla szintén számos saját nevelésű játékost termelt a múltban, és termel manapság is. 1980-ban még a mára megszűnt Kupagyőztesek Európa-kupájába is bejutottak. A hazai Király-kupában egészen a döntőig meneteltek, ott viszont saját felnőtt csapatuk győzte le őket 6-1 arányban. Mivel a Real Madrid abban az évben a bajnokságot is megnyerte, a kupadöntő veszteseként a Castilla is kiléphetett a nemzetközi porondra a surranópályán.

Első feladatként az akkoriban erősnek számító West Ham csapatán kellett túljutniuk, akik eddigi utolsó másodosztályú csapatként tudták megnyerni az FA kupát, az Arsenalt legyőzve – ez egy olyan eredmény, amelyet alacsonyabb osztályú csapat azóta sem tudott megismételni.

1980. szeptember 17-én került sor az odavágóra a Santiago Bernabéu stadionban. Ez kivételes alkalom volt az angolok mellett a Castilla játékosainak számára is, akik kevésbé felemelő környezethez voltak szokva.

A féktelen huliganizmus időszakában, a mérkőzés felvezetése során egyértelművé tették, hogy a West Ham jó hírnevét fenn kell tartani. Elvárták a helyi szurkolótábortól, hogy a legjobb modorukat vegyék elő. Még John Lyall menedzser – egy igazi értelemben vett úriember – is felhívást tett közzé a helyi újságokban. Érvelését arra hegyezte ki, hogy mindenki élvezze ki az utazás minden pillanatát, mert a Kalapácsosok számára ez nem adatik meg túl sűrűn. Sajnos, és ahogy az megjósolható volt, kérése nem kerültek meghallgatásra.

A mérkőzés első órájában a dolgok a pályán és azon kívül sem alakulhattak volna jobban a vendégek számára. A szurkolók jól elvegyültek a spanyolok között a meccs előtti végső felvezetés óráiban, de a folyamatosan legurított sangriáknak és az olcsó külföldi söröknek törvényszerűen meglett a hátulütője.

David „Psycho” Cross, a becenevét a harcosokra emlékeztető csatárjátéka után kapó támadó szerzett vezetést fejjel a 18. percben, Brooking és Devonshire nagyszerű előkészítését követően – minő véletlen, ez a trió, kiegészülve Stuart Pearsonnal, vett részt az FA-kupa döntőjében a győztes gól előtti támadásban is.

Miután az előző hat mérkőzésen még gólt sem kaptak, és már egy óra eltelt a madridi mérkőzésből is, senki sem számított arra, ami később bekövetkezett, a brit sajtó által tévesen a Real fiókcsapatának titulált együttesnek hála. A 64. és a 76. perc között három gólt szerezve – gólszerzők: Paco, Balín, Valentín Cidón – a vendéglátók biztos vezetésre tettek szert, és ezen a ponton kikövezték a továbbjutás felé vezető utat.

Kétségtelenül az összeomlás révén bekövetkező sokk vezetett a történtekhez, amely során széleskörű nézőtéri zavargások kezdődtek a vendégszurkolók szektorából kiindulva. Legalább 50 West Ham szurkolót állítottak elő a meccset követő összecsapások után, egyikőjük életét vesztette, amikor a stadion közvetlen közelében egy busz halálra gázolta. Teljes káosz lett úrrá, és nem lehetett csodálkozni azon, amikor az UEFA súlyos szankciókat helyezett kilátásba.

Egy ideig tényleges realitása volt annak, hogy a West Ham csapatát határozatlan időre kizárják az európai kupaküzdelmekből, de az UEFA érthetetlenül elnézőnek bizonyult. Szeptember 22-én a klubot súlyosnak mondható 7 750 fontra büntették meg, egyidejűleg arra kötelezték az egyesületet, hogy a következő két hazai európai kupamérkőzését az Upton Parktól legalább 187 mérföldre kell lejátszania. A Sunderland már másnap felajánlkozott, hogy a Castilla elleni párharc visszavágójának a Roker Park adjon otthont. A West Ham köszönettel elfogadta az ajánlatot,  egyidejűleg pedig fellebbeztek a kiszabott büntetés ellen. 

Szeptember 26-án a kérelemnek helyt adtak, a büntetéseket eltörölték, azonban a következő héten esedékes visszavágót zárt kapuk mögött kellett lejátszani. Ez volt a kezdet. Az edzőmeccsektől eltekintve – amelyeken a klubok a próbajátékosok teljesítményére voltak kíváncsiak megfelelő erősségű ellenféllel szemben, saját pályájukon, nézők nélkül – nem volt más, európai élvonalbeli vagy nemzetközi mérkőzés, amely ilyen szigorú büntetés alá esett volna.

Mivel a visszavágó minden bizonnyal teltházas lett volna, a 36 000 fős nézőközönség által produkált bevételtől való elesés több, mint tízszerese volt az eredetileg kiszabott büntetésnek.

Javasolták, hogy a stadion környékén – Plaistow, East Ham, Manor Park területén – a meccset sugározhatnák élőben a helyi mozikban, vagy más helyi pályákon – pl. a Leyton Orient otthonában -, így a lehető legtöbb szurkoló láthatná a mérkőzést.

Az UEFA elutasította a javaslatot arra hivatkozva, hogy a zárt kapus mérkőzés elvét szó szerint kell érteni, és senki sem láthatja azt élőben. Az október 1-jén lejátszott meccs 262 fős nézőszáma így is messze volt a Kalapácsosok valaha volt legalacsonyabb nézőszámától.

Ez a szám magában foglalta a játékosokat, a játékvezetőket, a klub dolgozóit, a labdaszedőket, a fotósokat és a média képviselőit. A mérkőzést ezt követően gyorsan, és joggal kezdték a „fantommeccs” elnevezéssel illetni. A lelátók soha nem tűntek ennyire kísértetiesnek, minden szó visszhangzott az üres stadionban. Hogy jól érzékeltessük a helyzetet, a hazaiak kapusa, Phil Parkes még a mérkőzés közvetítését is hallgatta a második félidőben az egyik, a kapuja mögött lévő labdaszedő rádiójából.

A játékosokat buzdító és az adrenalin szintjét felpumpáló közönség hiányában nem lett volna meglepő, ha a kelet-londoniak békésen beletörődnek az európai kupakaland végébe, mindössze két mérkőzés után. Négy éve jártak utoljára a nemzetközi kupaporondon, és ennek tudatában fogott hozzá minden játékos a Madridban elbaltázott eredmény kijavításához.

Ahogy az odavágón, úgy itt is a kezdő sípszótól a West Hamről szólt a meccs. Pontosan ugyanakkor, mint a madridi meccsen, Geoff Pike megszerezte a vezetést egy 23 méterről elindított lövéssel. A játék mindenfajta gólöröm nélkül azonnal folytatódott, és az első félidő végén Cross megduplázta a hazaiak előnyét a szezonbeli tizedik góljával, miután befejelte Trevor Brooking beadását. Összesítésben egyenlő volt az állás, de idegenben lőtt góllal Lyall csapata állt továbbjutásra, sőt, Paul Goddard okos találata álomvilágba repítette őket még a szünet előtt.

Bernal, a Castilla kapitánya az egész sorozat megkérdőjelezhetetlenül legszebb gólját szerezte a 60. perchez közeledve egy 32 méteres szabadrúgást bebombázva. A spanyolok kerültek fölénybe, pont, mint két héttel korábban. Lyall emiatt talán idegessé válhatott és változtathatott volna, ám elismerésére szóljon, nem tette.

Mivel a rendes játékidőben nem sikerült dönteni, hosszabbítás következett, tovább fokozva az est varázsát és feszültségét. Cross hihetetlen fejese a hosszabbítás félideje előtt lenyugtatta a kedélyeket, utolsó előtti percben szerzett harmadik gólja pedig – amikor a továbbjutást jelentő gólért kitámadó Castilla ellen egy jellegzetes Devonshire-szólót követően talált be – végleg eldöntötte a párharcot. A mai napig ő az egyetlen West Ham játékos, aki mesterhármast ért el az európai színtéren.

A diadalmas teljesítményt követően a kalandjuk azonban gyorsan véget ért. A Politechnica Timisoara csapatát 4-1-es összesítéssel ugyan kiütötték a következő körben, de ezt követően Fortuna nem volt kegyes a sorsolásnál, ugyanis a későbbi győztes Dinamo Tbilisi került az útjukba a negyeddöntőben. Akik ott voltak a stadionban – köztük e sorok írója -, meg tudják erősíteni, hogy a mai napig a legjobb teljesítményt nyújtó vendégcsapatot látták, egészen lenyűgöző játékot nyújtva.

Mégis, az 1980/81-es szezonra visszaemlékezve semmi sem érhet az öt hónappal és két körrel korábbi mérkőzést körüllengő kísérteties misztikum nyomába.

Forrás: TFT
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK