2021. October 22., Friday

Xabi Alonso: Akkor kell távozni, amikor még van esély arra, hogy hiányozni fogsz

  • PD
  • April 17, 2017, 7:31 p.m.
Xabi Alonso kedden lezárja pályafutása egyik legcsodásabb fejezetét: a Santiago Bernabéu-beli játékot. Járt itt a Sociedaddal, a Liverpoollal, s öt évig mondhatta az otthonának ezt a stadiont. Most a Bayern München játékosaként utoljára lép a Chamartín gyepére.

Az idő előrehaladtával miket tanul az ember?

Mikor 27 éves voltam, azt gondoltam, 35 évesen nagyon merev leszek, kevésbé mozgékony. Gondoltam, majd meglátjuk, kinek fogok kelleni ilyen állapotban. Nem így lett, s idővel azt is megtanultam, hogyan értsem meg, miként olvassam a játékot. Egyre tisztábban láttam, hol lehet feltörni az ellenfelet, melyik mozdulat működhet, s melyik nem.

A visszatérés nem befolyásolja.

Dehogynem! Még nem tudom, hogyan viselem majd. Mindenre emlékszem, ami ezen a pályán történt velem, s ami meghatározta az itteni életemet. Egy olyan közönségtől búcsúzom, amit nagyon tisztelek, s amelytől mindig hasonló tiszteletet kaptam. Emlékszem milyen volt Cristiano visszatérése az Old Traffordra. Lenyűgözte a fogadtatás. Világszínvonalú volt, pont úgy éljenezték őt az angolok, ahogyan azt megérdemelte. Teljesen megrészegítette.

Olyan gyorsan távozott Madridból, hogy szinte menekülésnek tűnt.

Semmiképp sem, nem menekültem semmi elől. Nem éreztem jól magam. Az itteni mérlegem a következő volt: öt év, egy Bajnokok Ligája-trófea. El kellett döntenem, hogy kipróbálom magamat egy másik nagy csapatnál külföldön, vagy a Madridban fejezem be, ahol egyébként boldog voltam. Gyorsan hoztam döntést. Pep nagyon erősködött. Nehéz volt megtennem ezt a lépést, a Madridot ritkán hagyja el valaki önszántából. Sokat beszéltek a távozásomról, de nagyon egyszerű a dolog: a visszavonulásom előtt ki akartam próbálni magamat egy másik topcsapatnál, egy másik topligában. Mindig is úgy gondolkodtam, hogy akkor kell távozni, amikor az emberek még tisztelnek, s megérzik a hiányodat. Tudnunk kell, mikor intsünk búcsút. Mindig is a megfelelő pillanatban akartam távozni.

Nyilván a BL-siker is befolyásolta.

A Madriddal nyerhetsz bajnoki címeket, Király-kupát… De Valdebebasban azoknak a csapatoknak a fotóit látod a falon, akik Bajnokok Ligáját nyertek. Itt ezzel írhatod be magadat a csapat történelmébe.

A Barcában is kiköthetett volna, mielőtt a Madridhoz igazolt.

Azon a nyáron a Liverpool el akart adni, s Rafa Benítez tárgyalt is Pep Guardiolával. Pep ezt már Németországban mesélte nekem. Azt mondta Rafának, nagyon szeretne engem, mert illenék a játékba, amit ő képvisel. Végül aztán Busquets került az első csapathoz, Pep őt választotta, s nem is tévedett, nagy játékos vált belőle.

Hogyan élte meg a sorsolást?

Épp akkor fejeztük be az edzést, a pálya közepén nyújtottunk. Thiago, Carlo Ancelotti és én beszélgettünk, amikor az ebédlő erkélyéről valaki elkiáltotta magát: Atlético-Leicester! Nem sokkal később jött a következő: Juve-Barca! Nos, akkor nem maradt más hátra… Bayern-Real! Egyből Carlóra nézett mindenki, aztán rám. Anélkül, hogy egy szót szóltunk volna, mindent elmondtunk. Együtt lettünk BL-győztesek Madridban.

S az elődöntőben épp a Bayernt ejtették ki.

A Bernabéuban az első harminc percben a labdát sem láttuk. Nem voltak lehetőségeink, nem tudtuk feltörni a középpályát. Lahmmal, Kroosszal és Schweinsteigerrel kontroll alatt tartottak minket. Fojtogató érzés volt. De Karim gólja mindent megváltoztatott, visszahozta az egyensúlyt.

Aztán jött a visszavágó…

Képzelheti, elmenni Münchenbe, s ott 0-4-et játszani. Azt kellett szem előtt tartani, hogy legyűrtük őket a Bernabéuban, de egy zseniális csapatról van szó, s ha hibázunk, átgázolnak rajtunk. Életünk meccsét kellett hoznunk. Ők birtokolták a labdát, nekünk pedig nagyon fegyelmezettnek kellett lennünk, hogy feltörjük őket. Gareth, Cristiano és Di María feladata volt, hogy szétzilálja, s kontrákkal megverje őket. S nézze, az első két gól rögzített helyzetből született.

Játszott a Madridban, nyert olyan meccseket ott, amelyeknél senki nem értette, hogyan sikerült a győzelem. Miként lehet egy ilyen csapat ellen felkészülni most, hogy ellenük lép a pályára?

Vannak olyan együttesek, akiket elemezhetünk, előre tudjuk, hogy zárhatjuk le előttük a területet, hogyan kerülhetjük el, hogy támadást vezessenek a széleken, vagy akár középen. De a Madrid ellen nem nagyon lehet felkészülni. Minden csapatrész olyan tehetséggel, zsenialitással bír, amit nehéz megfékezni. Ugyanez volt a helyzet Messivel, mikor még Madridban voltam. Mindig azt kérdezték, hogyan lehet megállítani őt, aztán a meccsen kicselezett egymás után három embert: ezt hogyan láthatja valaki előre? A Real Madriddal ugyanez a helyzet, de csapatszinten. Azon túlmenően, hogy jól játszunk, kell egy kis szerencse, no meg az sem árt, ha ők rossz napot fognak ki.

S jobb, ha nem kapnak szabadrúgást, vagy szögletet.

Sergio két gólt szerzett Nápolyban, az Athletic ellen szintén jött… Egyedül hagyták. Nyilván az Athletic védői is felkészültek belőle, de már az önmagában egyfajta tehetség, hogy Ramos mindig képes tisztán fejelni. De ez a Madrid, ahol a játékosok bármire képesek.

Nézte az idei meccseiket?

Elég sokat, s többször is úgy nyertek, hogy tudták: valahogyan mindenképp győzni fognak. Megvan bennük ez a fajta önbizalom, ismerem őket.

Változott a játék képe?

A játékot a szélsők húzzák szét, elöl pedig ott a három támadó. Mögöttük Toni és Luka tudása, finomsága. Gareth-et és Cristianót nem lehet Robbenhez és Ribéryhez hasonlítani, ők nem klasszikus szélsők. Garethben és Crisben több gól van, hiszen több a területük is, a szélen felfutó védők pedig alapvetőek a Madrid játékában. Kevés olyan hátvéd van a világon, aki hasonlóan veszélyes tud lenni, mint a madridiak.

Túltették magukat a tavalyi kiesésen?

Igen, de nagyon fájt az Atlético elleni vereség. Kemény volt. Előtte, mikor a Barcelona ejtett ki minket, sok volt a sérült, nem tudtuk felvenni a versenyt. De az Atlético ellen mindent elkövettünk. Teljesen összetörtem. Nem volt könnyű lefegyverezni az Atletit úgy, ahogyan tettük. Még sosem éreztem magunkat olyan nyomás alatt, mint az első félidőben. Ott megmenekültünk.

Miért kellett menekülni előlük?

Ahhoz, hogy BL-t nyerj, mindig kell egy szerencsés nap. Egy nap, amikor akár megérdemled, akár nem, szükséged van rá. Mikor megnyertük a Tizediket, Dortmundban 2-0-s hátránnyal mentünk a szünetre. Mhitarjan kapufája azóta is a fülünkben visszhangzik.

Az Allianz Arenában, az Atleti ellen eléggé visszafogottnak tűntek a második félidőben.

Korábban azt mondtam, sokat tanul az ember a játékról, ahogy idősödik. Mégis egyre kevésbé értem azt, ami a játékosok fejében zajlik. Nézzük csak meg, mi történt a PSG és a Barcelona meccsén. A félelem attól, hogy elveszítesz valami olyasmit, amit már a kezeid között érzel, lebénít. A szorongás, hogy nem sikerül elérned, amit az egész világ tényként kezel. A PSG játékosai sokkot kaptak Neymar büntetője után. Zombikká váltak. Azt mondogatta akkor már mindenki: gólt fog lőni a Barca. És lőtt is. Az utolsó percben hárman is üresen maradtak a kapu előtt.

A fejükben dőlt el.

Fizikálisan és taktikai szempontból hihetetlen a fejlődés, de ki tudja, mi zajlik a fejekben? Lehetsz te olyan ember, aki mindent megnyert, lehet ez az utolsó meccsed, mégis beüthet valami, ahogyan a világbajnoki döntőben Zidane-nál. Ezért kell a pályán lenni. Érezni, amit a pályán érzel. Senki nem tud erről az egészről semmit mindaddig, amíg ezt nem élte át.

Erről beszélt valaha Zidane-nal?

Nem, soha nem hoztam szóba.

Önnek is volt hasonló pillanata?

Nem sokszor, de igen. Volt már, hogy elborult az agyam, de soha többé nem cselekednék úgy, ahogyan akkor. A válogatottal Izland ellen játszottunk. Megütöttem a srácot, s abban a pillanatban arra gondoltam: „Mi a fenét csinálok? Szerencsére nem látta a bíró…” Azonban vetettem egy pillantást az asszisztensre, hogy megbizonyosodjak arról, ő sem vette észre, ám akkor már láttam: felhívta a játékvezető figyelmét a történtekre. A 20. percben! Egyedül ültem az öltözőben, hallgattam, mi történik odakint, 1-0-s hátrányban voltunk. Azt gondoltam: „Mennyire gyerekes dolgot műveltem…” Később Iniesta egyenlített. Kapott tőlem egy hatalmas ölelést, s megköszöntem neki, hogy megmentett.

Nem ő volt az egyetlen, aki megmentette az életét.

Nem bizony. David Villa is így tett Dél-Afrikában. A negyeddöntőben Paraguay volt az ellenfelünk. Iker kivédett egy tizenegyest, 0-0 volt az állás, s büntetőt ítéltek a javunkra. Belőttem, de meg kellett ismételni. Borzasztóak ezek a megismételt tizenegyesek, vissza kell fognod magad, saját magaddal viaskodnod, mikor már egy gólt ünnepeltél: „Hova rúgjam: ugyanoda, vagy a másik oldalra? Mit gondolhat a kapus?” Mindannyian úgy éreztük, ez a mi világbajnokságunk. Bűnösnek éreztem magamat, amiért kihagytam a következőt. Ezek után el lehet képzelni, milyen érzés volt Villa gólja: „Te vagy a hősöm” – ezt kiabáltam neki.

Sok szabálytalanság, összetűzés akadt a karrierjében, kemény játékos volt mindig is.

A pályán sok mindent hallani, sok mindent él meg az ember. Mindig van egy idegesítő alak. Én nem a reflektorfényben vagyok, hanem ott, ahol a kemény munka zajlik! Ráadásul sosem térek ki. Ha oda kell állni, megteszem. Ilyen a játék, a versengés. Sosem hibáztattam senkit, sok kemény srácot ismertem, akik a pályán kívül kivételes emberek voltak. Megértem persze, hogy egy-egy feszültebb Clásico után a Barcelona drukkereinek 95%-ában negatív kép maradt meg rólam. De én csak megvédtem magam!

                           

Pep többször beavatkozott, mint Ancelotti?

Carlo egészen más Münchenben, mint Madridban volt. Persze ugyanúgy közelít az emberekhez, szeretik őt. De taktikailag minden egyes kerettel másként dolgozik. Pep többet ad a részletekre, de a dolgok fölé helyezi magát. Három évig volt itt, ezt Carlo figyelembe veszi, s többször avatkozik be, mint mondjuk tette azt Madridban.

Az Ecos de Balón szerint Thiagónak és Lewandowskinak jót tett Ancelotti.

Lewandowski a három legjobb kilences között van a világon. Thiago elképesztő ütemben fejlődik. Annyi történt, hogy ha valaki érzi, hogy fontos, az jó hatással van rá. Sokat van játékban, a brazilos megmozdulásaival remekül alkalmazkodik a német stílushoz, igazán látványos. Ha nem érezné, hogy fontos a csapatnak, nem lenne ilyen zseniális.

Az apja, Periko Alonso együtt játszott Maradonával a Barcelonában.

Menotti edzette őket, mindig délután, hogy a testük hozzászokjon a meccsnaptárhoz. Mindig ugyanazt mondta apámnak: „Periko, fuss és passzolj Diegónak”. Apám sosem látott Maradonához foghatót a pályán. Nagylelkű ember volt, nagyon fiatalon érkezett a Barcelonához. Zseni volt, abszolút zseni.

Van még hozzá fogható ballábas?

Két igazán lenyűgöző ballábas játékossal találkoztam, Pedróval és Gutival. Szétszórt, egyenetlen formát nyújtó játékosok, akik ha jó napot fogtak ki, a csapatuk legjobbjává váltak. Pedro elképesztő tehetség, akinek hatalmas szíve van. Előfordult, hogy eltűnt két hónapra, aztán pedig egyik meccset nyerte a másik után. Életemben nem láttam olyan beadásokat, amikre ő volt képes.

Na és Guti?

Ha szeretnél változást hozni a meccsbe, rá van szükséged. Sok olyan megmozdulása volt, amire az emberek nem számítottak. Ha látták, hogy a pálya szélén játékra jelentkezik, az egész stadion talpon volt. Csak egy évig voltunk egy csapatban. Mikor elment, azt mondtam neki: „Hallod, Guti, a 14-es az enyém lehet?” „Persze, persze”, ezt válaszolta. Nagyon szerettem ezt a számot, ő több, mint tíz évig viselhette. Az ilyesmit tisztelni kell.

Hideg, visszahúzódó személyiségnek tűnik, legalábbis elsőre.

Biztos az „északiság”, nem? A Liverpoolban, a hetvenes években voltak olyan meccsek, ahol a gólokat mindössze egy kézfogással ünnepelték. Ennek Toshack a megmondhatója.

Toshack, aki kiválasztotta.

Clemente alatt mutatkozhattam be. 18 éves voltam, talán még zöldfülű. Az év végén Clemente azt mondta az apámnak: „Mit szólna, ha egy évre kölcsönadnánk az Eibarnak?” Apám azt válaszolta, tökéletes. Épp nyaraltam a barátaimmal, megvettem a Diario Vasco című lapot, amiben már azt írták: „Xabi Alonso kölcsönben az Eibarnál”. Hazatelefonáltam, s megkérdeztem, ez mégis micsoda. Apám azt felelte, beszélt Javival, s egyetértettek abban, hogy ez a jó döntés. Hat hónapot töltöttem ott, aztán Toshack Joseba Llorentét és engem is visszahívott a Sociedadba.

Különc személyiség a walesi.

Elképesztő memóriája van. A szarkasztikus humora egészen addig nagyon szórakoztató, amíg nem rajtad élcelődik. Akkor ugyanis megsemmisülsz. A Liverpoolnál valóságos legenda volt. Később a Swansea-hoz került, s aznap, mikor Bill Shanckly elhunyt, épp az Anfielden játszott. A csapatok felsorakoztak a gyászszünethez, Toshack pedig levette a zakóját, alatta csak egy Liverpool mezt viselt, az, amit korábban játékosként hordott. Nagyon megható jelenet volt.

Mindig akadt elegendő ideje arra, hogy beilleszkedjen egy-egy csapatba.

Mindig. Fontosnak tartom, hogy az ember azonosuljon a klubbal.

Most, hogy befejezi, nem szédül bele a gondolatba?

Attól szédülök, hogy találnom kell valamit, amit ugyanolyan szenvedéllyel űzhetek, mint a futballt. Elnyelt ez a világ, minden pillanatát igyekeztem megélni. De ennek meg kell történnie, mindig is tudtam, hogy eljön majd ez a nap. Nagyon fog hiányozni a futball. Az edzések, a versengés, a közönség.

Az egyik problémája Benítezzel akkor robbant ki, amikor megszületett az egyik lánya.

Az Inter elleni BL-negyeddöntőről volt szó, épp szült a feleségem, s azt mondtam Rafának, nem tudok velük menni, megvárom, míg minden rendben lesz, s majd akkor felszállok egy repülőre, s követem őket. Nem fogadta el. Úgy döntöttem, a családommal maradok. Nem volt könnyű, az én munkám nem hétköznapi, s a meccs sem volt akármilyen, de sosem bántam meg. Ha nem vagyok jelen a szülésnél, azt viszont nagyon sajnáltam volna. Végül Torres góljával nyertünk 0-1-re.

A gyermekei mindig hoztak magukkal egy címet.

Az első BL-t, a második világbajnoki trófeát, a harmadik pedig a Décimát.

Mi az, ami örökre megmarad a vb-ről?

Szerintem egyikünk sem felejti el a buszos utat az utolsó csoportmeccsre, Chile ellen. Egy remek ellenfél volt, a tét pedig nem kevesebb, mint az életben maradás. Olyan csend volt a buszon, amit azóta sem tapasztaltam soha. Hihetetlen feszültség gyűlt össze. Tudtuk, ha nyerünk, akár a döntőig is eljuthatunk.

Versenyben voltak.

Igen, nem kaptunk gólt, de keveset is szereztünk. A jó játék már korábban is jellemző volt ránk, de Dél-Afrikában helyén volt az önértékelésünk is. Ez segített minket 2008-ban az Eb-sikerhez is.

S most, a Bernabéuban mire lesz szükségük?

Münchenben az első félidőben uraltuk a meccset, ha 2-0-val megyünk a szünetre, máshogy alakulnak a dolgok. De most csak a visszavágóra koncentrálunk. Tudjuk, milyen nehéz lesz, de mi vagyunk a Bayern, képesek vagyunk rá. Ráadásul ismerem a Bernabéut, s remek hangulatra számíthatunk. Nagyon megható visszatérés lesz.


  • Forrás: El País
  • Szerző(k): PD

Hozzászólások

Tabella