Raúl és Mamen: És most, hogyan tovább?

  • S. Emese (emiker)
  • Jan. 29, 2016, 9:01 p.m.
Egyikük futball legenda volt több mint két évtizedig és nemrég vonult vissza. A másik otthagyta modell karrierjét férjéért és öt közös gyermekükért. Az elmúlt években sosem pózoltak még együtt a kamerák előtt. Raúl Gonzálezzel és feleségével, Mamen Sanz-cal New Yorkban készítettünk interjút, melyben manhattani életükről, (titkos) jövőbeli terveikről beszélgettünk, valamint arról, mihez lehet kezdeni a Real Madrid után.

Manhattanben, nem messze a Central Parktól, egy egyszerű és elegáns tízemeletes lakásban lakik egy család, akik ha kilépnek az utcára, elfoglalják az egész járdát. „New Yorkban nagyon más az élet. Szinte nem is használunk autót, metróval vagy gyalog közlekedünk. Ezt a várost nem ötgyerekes családoknak tervezték, nem látni ilyeneket az utcán. De szerencsénk volt, mert a gyerekek egy olyan katolikus iskolába járnak, ami tizenkét háztömbnyire van tőlünk. Nagyon jól beilleszkedtek és a legnagyobb már középiskolába jár. Hétvégenként közösen lemegyünk mindannyian futni vagy biciklizni a Central Parkba” - meséli Mamen Sanz. 2015-öt írunk, New Yorkban.

A nyolcvanas években Madrid egyik déli, szegényebb negyedében egy gyerek rugdossa a labdát egy falnak oda-vissza, megállás nélkül. Egy kis udvar lepusztult háztömbök között, ahol csak egy szomszéd él. Anyja az ablakból hívja ebédelni, vacsorázni. A gyerek felmegy, eszik, majd visszamegy az udvarra sötétedésig. Az az álma, hogy labdarúgó lehessen.

Raúl és Mamen_1

„Tudtam, hogy ezt akarom, de anyámnak azt mondtam, orvos vagy állatorvos leszek. Szeretem az állatokat. Mivel apám vadászott, mindig voltak kutyáink, a mezőn futtattuk őket. A házunktól Getaféig csak mezők voltak, végtelen sokat lehetett barangolni rajtuk.  A testvéreim idősebbek voltak nálam és nekem csak egy barátom volt. Anyám házvezetőnő volt, apám pedig villanyszerelőként dolgozott, amíg be nem zárt a gyára. Utána kisebb barkácsmunkákból élt, de így is sikerült elvinnie engem a Calderónba, hogy láthassam az Atléticót. Aztán később elkísért a meccseimre is, amiket a városnegyed csapatával, a San Cristóbal de los Ángelesszel játszottam. Apámnak mindig is én voltam a legjobb” – mondja mosolyogva. „Pár társam jobban játszott, mint én, de az élet úgy hozta, hogy nem lett sikerük e téren. Én talán fegyelmezettebb voltam, mindig tisztán előttem volt, mit akarok, és semmi sem vonta el róla a figyelmemet. Ma úgy gondolom, hogy 10 évesen kezdtem ezt az egészet (majdnem 28 éve), mindig a következő hétvégét és meccset várva, a győzelemre törekedést. Ez volt az életem.”

Raúl González egy igazi, élő futball legenda volt több mint két évtizedig. 1992-től 2010-ig játszott a Real Madridban, ő volt a klub legeredményesebb góllövője (Cristiano Ronaldo nemrég előzte meg), a csapat történelme során ő játszotta eddig a legtöbb meccset, 3 Bajnokok Ligáját, két világkupát, egy UEFA-szuperkupát, hat spanyol bajnokságot és négy spanyol szuperkupát nyert összesen. Egy olyan hős, aki mindent hátrahagyva megnyeri a csatát, és aki 38 évesen visszavonul.

„Másnaposok vagyunk érzelmileg, már két hete ünnepeljük a pályafutásom végét. Eljöttek a barátaim és a családom, tele volt az egész ház. Vasárnap játszottam az utolsó mérkőzésemet, és mondhatni, ma van az új életem első napja” – meséli Raúl. „Megkértem a focihoz értő embereket, hogy csináljanak 10 másodperces videókat és küldjék el nekem titokban. Meglepő volt a sok szeretetteljes válasz. Valdano azt mondta: ’Micsoda merészség, csak 10 másodpercet kérni!’” - mondja nevetve Mamen, Raúl felesége immár 17 éve.

Egy Upper West Side-i elegáns lakás konyhájában találkozunk. Mamen farmerben, fehér ingben állva reggelizik. Raúl lezser nadrágban, pulcsiban, tiszta feketébe öltözve diót eszeget. Mamen magasabb nála. Mindkettőjük haja fekete és a szemük sötétbarna, vékony orrúak és húsos ajkúak. Ugyanolyan egyszerűséggel öltözködnek, hasonló a kinézetük. Mintha csak Mamen Raúl női verziója lenne és fordítva.

„Milyen szép ez a konyha! És mekkora ez a tévé is… Nekünk csak egy van otthon, a nappaliban. A konyhában éljük az életünket, de szinte alig férünk el, mivel annyian vagyunk…” - mondja Mamen. „Jó helyen van itt a tévé, így legalább látod innen is a meccset ” – teszi hozzá Raúl nem túl meggyőzően. „Azt szeretném, hogy a gyerekek egymással játsszanak inkább, nincs telefonjuk se. Holnap Washingtonba utazunk a legidősebbik meccsére, öt órát töltünk el heten egy autóban, tablet és videók nélkül.”

Mamen ex-modell, Raúl felesége és közös gyermekeik anyja (Jorge 15 éves, Hugo 12, az ikrek, Mateo és Hector 9, María pedig 5) szelíd hangon beszél. „Egy közös baráton keresztül ismerkedtünk meg, aki bemutatott Gutinak és Álvarónak is. Az igazat megvallva nehezen határoztam el magam, hogy járjak vele, mert a focisták világa nem volt bizalomkeltő számomra. Próbáltam elhatárolódni többször is, de aztán végül a sors nem hagyott.”

Raúl és Mamen_2

Ő a csendes jelenlét Raúl mellett a nagy meccseken és a hivatalos eseményeken, amiken részt vesznek, Raúl pedig minden gólját neki ajánlotta. Az egyik leghíresebb gesztusa, amikor a füvön futva megcsókolta a jegygyűrűjét, hogy így ünnepeljen. „Raúl mindent megkönnyít, nagyon kevésre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. Az apámra emlékeztet. Madridi vagyok, három testvér közül a középső. Számomra a család, a gyerekeim a fontosak. Apám a Nissannál dolgozott, anyám fodrász volt, és amikor megszülettünk, abbahagyott mindent. A szüleimé az eddigi legjobb szerelmes történet, amit láttam. Továbbra is kézen fogva ülnek a tévé előtt. Ők egy olyan példa számomra, ami jelentősen befolyásolta a személyiségemet.” És hogyan írná le a saját családját? Eleinte hümmögve gondolkozik, majd folytatja: „Ami mindannyiunkat meghatároz, az a sport. A kislányunk atléta alkat, teniszezik és focizik, Raúl génjeit örökölte. A legidősebb 16 éves, és még nem kért meg minket, hogy hadd menjen el szórakozni a barátaival. Miközben a sportra gondol, nem fordul meg más a fejében. Az ikrek és a második gyerekünk kosaraznak. A bulik és a szórakozóhelyek, amik anyaként megijesztenek, minél később jönnek elő, annál jobb.”

Ha az egyikük focista lenne…

„Az apjuk olyan magasra tette a lécet, hogy nincs könnyű dolguk. Mindig elmagyarázom nekik, hogy ez több millió más gyerek álma is, és hogy ez valószínűség kérdése, valamint egy távoli lehetőség, hogy azok legyenek. Az a fontos, hogy a tanulmányaikra koncentráljanak, mert azt senki nem veheti el tőlük.”

Négy lépcsősor és egy kevesebb, mint egy perc alatt megtehető szakasz választja el a Bernabéu öltözőjét a pálya gyepétől. Hamarosan kezdődik a meccs, a Real Madrid és a vendégcsapat párhuzamosan, egymás mellett teszik meg ezt az utat, egy rácsfal választja el őket egymástól. Amikor kilépnek a pályára, 80 ezer néző kiált fel kórusban és több mint 200 külföldi újságíró szegezi rájuk a szemét. Ez történt, mielőtt Raúl világhírű sztár lett. 17 éves volt akkor.

A Real ifjúsági csapatában játszottam, és azon gondolkodtam, hogy visszamegyek az Atléticóhoz, oda, ahol kezdtem. Apám elvesztette az állását és egy csábító ajánlatot kaptam. De Valdano, aki akkoriban a Real edzője volt, látott bennem valamit. Azt mondta, maradjak, mert számolni fog az utánpótlással, én meg elfogadtam. Három hónappal később debütáltam a kezdőcsapatban, ami teljesen váratlan volt. Valdano pedig így látta: „Egy mentális ász volt, azt mondta, hogy ha nyerni akarok, tegyem be őt a csapatba. Soha nem láttam hasonlót addig és később sem. Joggal volt a Real Madridban.”

1994. november 5-én, hét nappal a debütálása után Raúl is végigment ezen az öltözői „alagúton”, majd miután pályára lépett, két gólt is lőtt az Atlético-Real derbin. „Az első gól felejthetetlen” – meséli nosztalgikus hangon. „Gyerekkorom csapata, az Atlético ellen játszani…” - mosolyog. „Az emberek állva tapsoltak az egész stadionban, minden teljesült, amiről csak álmodtam” – mondja halkabban, fejét lehajtva.

Hozzá lehet ehhez szokni?

Bonyolult volt, mivel fiatal voltam még. Minden nap vonatoztam Villaverdéből, hogy edzésre menjek. Aztán amikor híradót néztem, egyszer csak magamat láttam mindenhol. A vonaton felismertek, próbáltam elrejtőzni, kerülni a tekinteteket. De a 17 éves, szegényebb negyedből származó énem győzött, és amikor megérkeztem az állomásra, az emberek a vonatkocsikból kihajolva vártak engem. Délelőttönként edzettem és este 6-tól 10-ig tanultam a kerület gimnáziumában. Aztán minden kaotikus lett. Abba kellett hagynom a tanulmányaimat, mert focista szerettem volna lenni.”

Raúl és Mamen_3

El lehet vonatkoztatni egy nyolcvanezer fős stadion hangulatától?

„Eleinte óriási hatással van rád. Amikor először játszottam a Barça ellen Barcelonában a ’95/96-os idényben, alig tudtam felfogni, mi történik. Azt hiszem, hozzá se értem a labdához. Aztán három évvel később már más volt. Akkor lőttem azt a gólt, amire sokan emlékeznek: amikor az ujjam a szám elé tettem és elhallgattattam a közönséget.”

Mit csináltál egy nagy győzelem után?

„A feszültségtől nem tudsz aludni. Időnként szombaton és kedden is játszottunk, úgyhogy az volt a dolgom, hogy kipihenjem magam, hiszen tíz hónapon át minden harmadik vagy negyedik nap meccs volt, ráadásul ott voltak még a válogatott mérkőzések is. Ez egy folyamatos verseny, egy maraton.”

 Ez a hetes számú, céltudatos csatár határozott, szigorú, egyszerű stílusban játszott. A kommentátorok rámutattak mindenre, ami nem Raúl volt: nem a leggyorsabb, nem a legjobban cselező, nem a legerősebb alkatú. Ennek ellenére gólokat lőtt a fontos pillanatokban és a csapat lelke, majd kapitánya lett. És természetesen hibákat is követett el.

„A hibákból lehet tanulni. 19 vagy 20 évesen sajtótájékoztatót kellett tartanom, mert azt mondták, hogy az éjjel szórakozni voltam és ittam. Ott kellett ülnöm, hogy elmondjam, én még mindig focista akarok lenni. Az emberek azt gondolják, hogy a focistáknak vagy otthon, vagy az edzőteremben kell lenniük, de nekünk is van életünk. Amikor elvesztesz három-négy meccset, beáll a krízis. Ronaldo 50 gólt lő, és amikor nem lő kettőt, egyből mennek a találgatások, hogy mi lehet vele.”

Olvastad, amiket rólad írtak?

„Ha nem olvasod, úgyis elmesélik. Sok mindennek, amit olvastam nem volt se füle, se farka. De hát hogyne hitték volna el az emberek, ha egyszer magában egy újságban közölték…” - vonja meg a vállát. „Nem töltheted azzal minden idődet, hogy cáfolod ezeket a dolgokat. Habár azok közül a hírek közül, amiket mondtak rólam, én főként inkább a jókra emlékszem, mintsem a rosszabbakra.”

Benzema és Messi legutóbbi botrányairól is beszéltünk. Megkérdeztük, szerinte a focistáknak példát kell-e mutatniuk. Elgondolkodva és óvatosan válaszolt:

„Túl sokat követelnek tőlünk. Gyerekként felnéztem azokra, akik jól tették a dolgukat, például Butruageñóra. Mindegy, hogy kedvelted-e őt vagy sem játékosként, de az anyák őt akarták a lányuk férjének. A gyerekek megfigyelnek, utánoznak, a nagy játékosok gesztusait másolják… De van, amikor még mi is gyerekek vagyunk, van, aki 20-25 évesen is még az. Nincs olyan óra, ahol megtanítják,  hogyan lehet sok pénzed, hogy meg tudd venni, ami megtetszik, amiről mindenki áradozik neked. Sokaknak nincs a közelében senki, aki szólna nekik, amikor rosszul cselekednek.”

 2008-ban aláírtál egy milliós szerződést, évi hét millió nettót kerestél. Nem szállt a fejedbe?

„Ott voltak a szüleim és az életformám. Egy kicsit furcsa vagyok… Nem vagyok oda sem az autókért, sem az órákért, az életet magát szeretem, a kis részleteket: sétálni egyet, természetben lenni, moziba menni, sportot nézni, barátokkal lenni és sörözni.”

Raúl és Mamen_4

Egy klub elnöke meg kell, hogy követeljen egy bizonyos viselkedést a játékosoktól?

„Igen, a klubnak példát kell mutatnia és át kell adnia a lelkületét a játékosoknak. A Real Madrid nagy presztízsű klub bizonyos értékekkel, a játékosainak és dolgozóinak is ezt kell képviselniük. Aki nem így tesz, annak nincs ott helye. Nagyon jól és tisztán meg kell húzni ezeket a vonalakat.”

Határozottan beszél, de képtelenség akár csak egy negatív kritikát is kiszedni belőle. Mamen már előre figyelmeztetett: „Soha nem mond egy rossz szót sem senkiről.” Megkérdeztük, ki volt az első példaképe: „Foci terén Maradona.” Mit gondol Mourinhóról? „Majdnem minden játékos csak jókat mond róla. Kivételes munkát végzett a Real Madridnál.” Cristiano Ronaldóról: „Fizikai ’vadállat’ és jó ember. Nagyszerű a kapcsolatom vele.” A barátairól: Nadal „a legjobb a spanyol sport történetében”, Hierro és Figo „mintha a testvéreim lennének, együtt sírtunk és nevettünk”, Enrique Ponce pedig „mindig ott volt, hogy támogasson engem”.

„Na ez aztán tetszik neked, ugye?”- mondja halkan Raúl Mamennek, aki egy teljes alakos tükörben nézegeti magát. „Egyből modell arcot vágtál. Már itt vagyunk egy éve, és még el sem mentünk a divathétre. Milyen jó lenne, ha te is felvonulnál a kifutón, az egész család menne megnézni téged.”

„Ha húsz évvel fiatalabb lennék” – mondja Mamen szemöldökét ráncolva.

„De hát te úgy sétálsz, mint egy modell és olyan arcot is vágsz. Én nem tudok ilyen komoly modell arcot vágni” – válaszol Raúl, csodálattal a hangjában.

Megkérdeztük Mament, gondolt-e már arra, hogy visszatér a szakmájába most, hogy a férje visszavonul, a gyerekek pedig már nagyobbak.

„María még csak öt éves, és szüksége van rám. Öt gyerek teljes odaadást igényel. De nyughatatlan vagyok, fényképezési és étkezési workshopokat tartok online, nagyjából három hónapig. Nem tudok ennél többre elköteleződni, mert nem tudjuk, hol leszünk néhány nap múlva. Az utóbbi öt évben annyit költöztünk… A divattal nem tervezek semmit, már messze áll tőlem.”

Amikor elmentetek Spanyolországból, hogyan magyaráztátok meg a gyerekeknek?

„Úgy, hogy az apjuk munkája miatt most egy új élményben lesz részünk. Hogy az otthon ott van, ahol együtt vagyunk, nem tárgyak és személyek alkotják. Minden költözésnél csak a legszükségesebbet próbálom vinni. A németországi házat az Ikeából rendeztem be, hogy ne kötődjek annyira a dolgokhoz. Az egyetlen, ami fontos nekem, azok a fotók. Mindenhova kiteszem őket, és amikor reggel felkelek és látom a gyerekeim arcát, otthon érzem magam.”

A Santiago Bernabéu múzeumában aranyozott labdák és ezüsttrófeák sorai között egy pár elhasználódott cipőt találunk kopott és koszos cipőfűzőkkel. Ebben a cipőben rúgta Raúl a győztes gólt 1998-ban a világkupán. Ez az egyetlen tárgy, ami nem csillog-villog a kiállításon. Azt beszélik, hogy amikor Valdebebasban műfüvet raktak a pályára, Raúl megérintette és így szólt: „Innen egy jó játékos sem fog kikerülni”. Elmondjuk neki, ő pedig nevet. „Én homokos pályán nőttem fel, ahol ha elestél, megmaradtak a sérülések, és olyan heg lett a helyén, hogy nem múlt el egész idény alatt sem. A nehézségben hiszek, a gyerekben a szegénynegyedből, aki jobb életet akar a szüleinek… Ma már sok minden könnyebb, jobb a pálya, kényelmesebb a ruha, de nem szabad szem elől veszíteni a célt. Mint apa, adni akarok a gyerekeimnek, de meddig, milyen pontig? Azt nekik kell elnyerniük.”

Raúl lassan, szünetekkel beszél, mozgatva a kezeit, és egyenesen a szemedbe néz. A válaszai hosszúak, jól felépítettek. Nem esik nehezére elmesélni a történteket, látszik, hogy szívesen beszél és az is, hogy más ember lett, mióta eljött a Real Madridból 2010-ben. Nehéz lehet megöregedni a világ leggazdagabb klubjában, ami a legtöbb címet is nyerte.

„Nagyon boldog voltam ott, a legjobb éveim voltak. De volt egy pillanat, amikor nem élveztem annyira. Amikor kapitány vagy, és már régóta ott vagy, plusz elnökváltások is vannak közben (Lorenso Sanz, Ramón Calderón, Florentino Pérez)… Veszítettem az energiámból más dolgok miatt és nem voltam friss a pályán. Ráadásul néha hiába akarsz valamit fejben, a tested nem engedi.”

A legtöbb focista tíz-tizenöt év után visszavonul, de te nem.

„Fájdalmaim voltak játék közben. Elérkezik egy pillanat, amikor mindig fáj valamid, és amikor felkelsz reggel, azt mondod: ’Jaj, hogy leszek képes ma játszani? Mindenem fáj.’ De aztán kimész a pályára és megcsinálod.”

Raúl 2010-ben írt alá a Schalkéhoz két évre, minden megszerzendő trófeát megnyert, egy bálvány lett belőle Németországban. Ezután két évet volt Katarban, az Al-Sadd-nál. Végül a New York Cosmoshoz igazolt, egy kis csapathoz, aminek stadionja sincs és egy egyetemen játszik.

Raúl és Mamen_5

Miért nem a Realból vonultál vissza?

„Ez volt az álmom. De a gyerekeim egyre idősebbek lettek, a legnagyobb már érezte a nyomást: hát igen, az apádnak már vissza kéne vonulnia… Mamen és én úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha elmegyünk. Otthagytam a Real Madridot és Németországba költöztünk. Egyszerre volt megható és felszabadító érzés. Egy nap alatt megújultam, de voltak kétségeim. Azt hittük, a gyerekek nehezen alkalmazkodnak majd, de első nap boldogan jöttek haza az iskolából, tetszett nekik, mert senki sem ismerte őket. Aztán Katarban arab gyerekekkel játszottak, itt pedig angolul beszélnek. Nem bántam meg semmit, a tapasztalataik és ismereteik, amikkel már most rendelkeznek, semmilyen könyvből sem tanulhatók és egy egyetemen sem tanítják őket. Beszélnek nyelveket, toleránsak és mindent elfogadnak.”

Még mindig emlékszel a góljaidra?

„Amire leginkább emlékszem, az az, hogy soha nem kaptam piros lapot. Vitatkoztam csapattársakkal és bírókkal is, de mindig tudtam, hol a határ. Próbáltam a fair play szabályait képviselni. Ne csináljátok ezt vagy azt, ne rúgjatok bele a másikba, mert kiállítanak titeket és ártotok a csapatnak.”

Érdekes, hogy Guardiola a barátod.

„Ó, igen, Pep – mosolyog. „Mindketten nagyon szerettük a focit, a rivalizálásunk is szép és jófajta volt, mint később Puyollal vagy Xavival. Peppel a válogatottban futottunk össze, mindig volt köztünk kémia. Ő a történelem egyik legjobb edzője.”

És mi van a Barçával való rivalizálással?

„Rengetegszer sétáltam Mamennel Barcelonában és az emberek mindig nagyon kedvesen kezeltek minket. A rivalizálás mindkét klubnak segít: a Barça nem lenne a Madrid nélkül és fordítva, kölcsönösen szükségük van egymásra. Ha BL-t nyernek, örülök, végülis a Barcelona egy spanyol csapat és soha nem jelentett problémát, hogy ezt így kijelentsem. Miért kívánnék bárkinek is rosszat? Az nem én lennék.”

Valaki az asztalon hagyott pár képkeretet, benne képekkel a gyerekeikről és az apósával, valamint két könyvet, az egyik Muñoz Molinától, a másik pedig a divatos bestseller, A lány a vonaton. Mindegyik Mamené. A fényképész kérte, hogy hozza el őket azért, hogy mindketten jobban érezzék magukat a fotózás közben. Raúl nézi őket, majd így szól: „Mindig tudtam, hogy korán akarok házasodni, és hogy ez stabilitást fog nekem adni. Szerencsém van, hogy találkoztam Mamennel. Mindenről lemondott értem és a családért. Nagy karrier állt előtte… Ő a családunk motorja, mindig is az volt.”

Mamen hirtelen megjelenik a konyhában. Teleszed egy tányért csirkével, zöldséggel és tésztával, jóízűen enni kezd.

Milyen terveid vannak most?

„A New York-i maraton.”

„Mindketten készülünk rá” – mondja Mamen. „Nem tudom, fog-e sikerülni…”

„Az a lényeg, hogy beérj a célba, én majd megvárlak – mondja Raúl, miközben elsimít egy hajtincset Mamen homlokából.

Épp most neveztek ki nagykövetté, hogy népszerűsítsd a La Ligát az Egyesült Államokban.

„Azt mondják, szeretnének belevonni, biztatni. Időre van szükségem. Az életem eddig teljesen egyértelmű és világos volt, most gondolkodnom kell, és látni, hogy hiányzik-e a versenyzés. Tervezem, hogy elvégzek majd egy képzést, ahol megtanulok mindent, ami a focit körülveszi: sportigazgatás, üzleti ügyek. Ez most egy olyan időszak, ahol nyomás nélkül csinálhatok dolgokat, hogy eldönthessem, mihez van kedvem és néhány év múlva visszamenjek Madridba.”

Nyugodtnak és kipihentnek tűnsz.

„Békében élek.”


Hozzászólások

Tabella