„A Sportingnál mindenki biztos volt benne, hogy profi labdarúgó lesz belőle” – magyarázza Semedo, aki állítása szerint nemcsak csapattársa, hanem egyik bizalmasa is volt a fiatal Cristianónak. – „Igen, profi lesz, ezt tudtuk mind. De arra egyikünk sem gondolt, hogy egyszer három Aranylabdát nyer majd.” Semedo azt hangsúlyozza, hogy tényleg biztosak voltak benne, hogy profi lesz belőle, hiszen mind látták, hogy Cristiano sokkal tehetségesebb és ügyesebb, mint kortársai. Majd áttér arra, hogy a mai napig az egyik legjobb barátjának nevezheti a portugál világsztárt.
Mindketten tizenkét évesek voltak, amikor a Sportinghoz kerültek, Ronaldo Madeiráról, Semedo pedig a közeli Setubalból. Mindketten elkerültek otthonról, és mindketten Lisszabonban lettek bentlakók, Semedo, aki ma a Sheffield Wednesday középpályása, pedig arról mesél, hogy hogyan segített a félénk, vidéki fiúnak, Cristianónak megszokni a nagyvárosi életet.
Pedig Ronaldo már eredményekkel érkezett. „Szinte minden bajnokságban, ahol addig pályára lépett, a torna legjobbjának választották” – mondja Semedo. Az edzésen pedig elkápráztatta társait fürge cseleivel, gyorsaságával, szabadrúgásaival, mindenki tátott szájjal figyelte, és megpróbálták túlszárnyalni – sikertelenül. „Rendre az idősebbek között lépett pályára, nálunk csak akkor játszott, ha a Portóval vagy a Benficával mérkőztünk meg” – magyarázza a gyerekkori barát.
Mindazonáltal, amellett, hogy barátok voltak, Semedo nagyon különböző személyiségként beszél fiatalkori önmagukról. Természetesen együtt jártak a helyi állami iskolába is. „Minden reggel 6:30-kor keltem, és ahogy ott kóvályogtam, Cristiano mindig megkérdezte: ’Semy, hová mész?’ Erre én azt feleltem: ’Ha a főnök megtudja, hogy lógunk a suliból, kitesznek minket a csapatból. Mire Cristiano: ’Inkább gyere vissza aludni még egy kicsit. Futballisták vagyunk, nem kell, hogy iskolába járjunk’.” Az ifjú Ronaldo pedig sokszor délelőtt tízre futott csak be az iskolába.
A zöldfülű barátság azonban megszakadni látszott. Semedo addigi lakóhelye megszűnt, nehéz helyzetbe hozva őt. Ronaldo is tudta, hogy barátságuknak itt vége szakadhat.
Semy családja nagyon rossz környéken lakott, szegénységtől és bűnözéstől körülvéve, ráadásul ő volt a tizedik gyermek a családban. Sokáig úgy tűnt, hogy arra a sorsra jut, mint számos akkori barátja – vagy lecsukják, vagy az erőszaknak esik áldozatául. „Egy anyának és egy apának rettenetesen nehéz dolog volt azon a környéken jó embert nevelni a gyerekéből” – meséli. – „A foci mentett meg.”
Amikor Ronaldo megtudta, hogy barátjának távoznia kell, nem nyugodott bele egykönnyen a dologba. „Azt mondta: ’ha elmész, nem látlak többé. Tudom, hogy borzalmas környéken laksz és ott nincs segítség számotokra. Szólok, hogy hozzanak még egy ágyat ide, és akkor lakhatsz velem. Itt maradsz’.” Egy szavába került a vezetőségnél. De hogyan? „Emlékszem, így mesélte el: ’Én vagyok itt a legjobb játékos, és mindenki figyel arra, hogy jó legyen nekem minden. Nekem pedig akkor jó, ha itt vagy’.” Semedo pedig csak ma fogta fel, hogy mi történt vele akkor. „Megváltoztatta az életemet.”
Ettől a naptól kezdve tehát közös lakóhelyük volt, együtt laktak.
„Tizenhárom, tizennégy évesen nagyon nehéz lehetett neki” – folytatja Semedo. – „Mindenki irigy volt rá, egyrészről amiatt, hogy Ronaldónak hívták, másrészről azért, mert szinte minden újságban úgy említették őt, mint a legjobb tizenöt éven aluli játékost Európában. Mindig benne volt a hírekben, a lányok pedig odavoltak érte, mindegyikük őt akarta."
Semy mindig támogatta, de ennek ellenére Ronaldónak nemsokára magánórákat kellett vennie. „Nem tehetett róla, híres volt. Én meg akartam védeni, de ő különleges volt.”
Az iskolában és a magánéletben tehát nem ment minden zökkenőmentesen, de a pályán ugyanolyanok maradtak. Csillapíthatatlan vágyuk a siker iránt mit sem változott. Semedo boldogan nevetve idézi fel a tinédzserkori emlékeket. „Éjszakánként mindig elhívott a titkos edzésekre, együtt törtünk be a kézilabdapályára, az edzőterembe, együtt cseleztük ki a biztonsági őröket. Cristiano pedig sokszor a lábára kötözött súlyokkal edzett, úgy próbált meg kicselezni, ha éppen fociztunk. Csak ez lebegett a szemünk előtt: jobbnak, erősebbnek lenni."
„A legjobb dolog, amit mondott rólam, a következő volt: ’Semy, büszke vagyok rád.’ Megkérdeztem, miért. Azt felelte: ’Amikor idejöttünk, te voltál a legrosszabb, most pedig úgy áll a dolog, hogy csak mi ketten leszünk profi focisták’."
A fentiek pedig remekül példázzák azt, hogy Semedo miért hívja ezt a viselkedést harcos szellemnek könyvében, a Win the Day (Nyerd meg a mai napot) című kiadványban (amihez a háromszoros Aranylabdás barát írta az előszót). A könyvben bemutatja, hogy mennyire sokat segít életünkön az, hogyha pozitívan gondolkodunk. „A harcos szellem mindig is bennünk volt” – mondja az angol másodosztályban játszó Semedo. – „Az én esetemben talán nehezebb látni, mert nem jutottam olyan magas szintre, de Cristianón látszik, hogy soha nem adja fel.”
„’A legnehezebb dolgokat soha ne add fel! Végül úgyis sikerül majd minden’ – mondta nekem mindig. Ő ezzel a mentalitással játszott mindig is gyerekkora óta. Emellett pedig szinte szóról szóra beteljesült minden, amit elhatározott annak idején. Az is megtörténhetett volna, hogy azt mondja: ’A Manchester Unitedben, majd pedig a Real Madridban fogok játszani.’ Most látom, hogy minden szava valóra vált.”
Semedo végignézte Ronaldo kivirágzását: ahogy a sztárjelöltből a világ egyik legjobb focistája, a fiúból pedig apa lesz, minden a szeme előtt zajlott le. Ő volt az első, aki látta, hogy itt Ronaldo valami különlegeset fog alkotni. „Cristiano egy feledhetetlen fejezetet ír a labdarúgás évszázados történelemkönyvébe.”
„Minden kétséget kizáróan ő a legeslegjobb sportoló az egész bolygón. Amikor játszik, a világon mindenkinek meg kéne állnia és őt néznie. Amikor visszavonul majd, mindannyian sírni fogunk, mert nem lesz hozzá hasonló játékos soha. Ő egy másik szinten van, mindenkinél feljebb. Megmutatta, hogy a futballban nincsen lehetetlen.”
