Szemtõl szemben: Real Madrid – Atlético Madrid

Eljött hát a 12 éve várt pillanat a Real Madrid szurkolói számára, hiszen csapatunk újra a Bajnokok Ligája döntõjében küzdhet a legrangosabb európai kupáért. Az Atlético szimpatizánsai számára azonban ez egy új, ám bizonyára rendkívül kellemes érzés, hiszen csapatuk elõször hódíthatja el a nagyra becsült címet. Szokásos rovatunk, a „Szemtõl szemben” ezúttal sem maradhat el, ismét megkérdeztük a két csapat magyar szurkolótáborainak egy-egy tagját a találkozó kapcsán. A madridistákat ezúttal a Peòa Madridista Húngara elnöke, Dévai Márk, a matracosokat pedig Szabi, az atleticomadrid.hu egyik szerkesztõje, illetve a Peòa Atlética de Hungría egyik oszlopos tagja képviseli. Senki ne ijedjen meg, ha elfogultsággal találkozik!

A Real Madrid és az Atlético Madrid is nagy szurkolótáborral rendelkezik Magyarországon, ezt mutatja az is, hogy mindkét együttesnek van hivatalos szurkolói klubja hazánkban. Abból a szempontból rendhagyó interjú ez a mostani, hogy a két szurkolói csoportosulás egy-egy vezetõjét kérdezzük. Mikre vagytok a legbüszkébbek saját egyesületetekkel kapcsolatban és mi az, amiben lehetne még fejlõdni?
Dévai Márk: Elnökként az egyesület közösségformáló erejét tartom nagyra. Egyik fõ célunk a madridizmus-életérzés átadása minden magyar Real-szurkolónak. Büszke vagyok továbbá a meccsnézéseinkre, amik mindig nagyon jó hangulatúak és a jelentõsebb meccseken nagy létszámmal zajlanak. Továbbá utazni is szoktunk a csapat mérkõzéseire, az idei BL-kiírásban például csak a Koppenhága elleni idegenbeli meccs volt az, ahol nem képviseltettük magunkat, ez pedig egy nagy eredmény. De amire talán a legbüszkébb vagyok, az az oldalunk, illetve annak szerkesztõi csapata. Igyekszünk minél több információval ellátni a magyar madridistákat, a szerkesztõi csapat mindenfajta juttatás nélkül, kizárólag a csapat iránti szerelembõl napi szinten több órát szentel az idejébõl arra, hogy minden követõnk naprakész és jól informált legyen akkor is, ha esetleg a külföldi sajtót ilyen-olyan okból nem lapozgatja. Szóval le a kalappal elõttük.
Egy saját élményemet is elmondanám, ami büszkeséggel tölt el. Nemrég történt, hogy egy ismerõsöm felkeresett, hogy van egy mozgássérült madridista barátja, aki szeretne egy meccset a Bernabéuban megtekinteni, hogy élõben izgulhasson a kedvenceiért. Sikerült elintézni, hogy az álma valóra váljon, a mozgássérültek számára külön kialakított helyrõl, a pálya szélérõl nézhetett végig egy mérkõzést. Ez egy nagyon megható élmény volt.
Egyébként pedig egy viszonylag új egyesület vagyunk, fõleg a Peòa Atlética de Hungríához képest, tehát bõven van még hova fejlõdnünk. De az eddigi tapasztalatok alapján kijelenthetõ, hogy a fejlõdésünk folyamatos.
Szabi: Üdvözlök mindenkit. Elöljáróban annyit, hogy én nem az elnök vagyok, inkább a klubnak amolyan „mindenese”, viccesen sajtróreferensi posztot találtuk ki, mert általában én képviselem a tévémûsorokban, rádióban, különbözõ írott és elektronikus médiában a szurkolói csoportunkat. Azt hiszem, mi mindenre büszkék lehetünk (mondom ezt nem nagyképûen), hiszen mi nem vagyunk olyan népes számú peña, mint a madridisták és a katalánok, de ezt büszkén vállaljuk, és méretünkbõl adódóan nagyon sok mindent elértünk, amikre adott esetben más szurkolói klubok nem voltak képesek. Az Atlético soha nem volt divatklub és soha nem a trendek határozták meg a klubhoz való viszonyunkat. Azt szoktam mondani, amit Joés Luis Santos a Por esto somos del Atleti (Ezért vagyunk Atleti szurkolók) c. könyve elõszavában is megfogalmazott Manolete, a híres-hírhedt madridi publicista: mi mások vagyunk, nem a nyakkendõsök és a csillogás csapata vagyunk. Az Atlético mindig is másról szólt, másfajta ideológiát és értékeket képviselt, mint a többi csapat, mondhatni a modern futball renegátjai, lázadói vagyunk, klubszinten is. Személy szerint nagyon támogatom az ilyen a szurkolói kezdeményezéseket. Mi is jó kapcsolatot ápolunk különbözõ szurkolói klubokkal, szoktunk együtt focizni, találkozni. Európai szinten is vannak partnereink, Németországból, Belgiumból. A belgáknak pl. mi csináltattuk a mezüket, mert nagyon megtetszett nekik a miénk. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a peñánkat jól ismerik, külföldön is. Szerepeltünk a spanyol televízióban, sajtóban, a Marca-ban, és rádiókban is, és több jó kapcsolatot tudtunk kialakítani külföldi Atlético peñával. Mi is hivatalos szurkolói klub vagyunk, az Atlético de Madrid hivatalosan akkreditált szurkolói klubja. Bár az ismeretség, a közösség már régóta együtt van, kb. 10 éve, talán több is, de csak késõbb jutottunk el oda, hogy elismertessük azt. Sok mindent elértünk együtt, amire büszkék vagyunk, sok minden csináltunk együtt, saját mez, molinó, külföldi kapcsolatok kiépítése, hírnevünk öregbítése (sokat tudnánk arról mesélni, hogy hogyan szoktak ránk csodálkozni egy-egy külföldi meccsen, és milyen kis kocsmánk van Madridban, illetve már csak volt, mert bezárt), sok identitásszimbólumot honosítottunk meg, szurkolói kegytárgyakat, tagsági kártyát, stb. Sálunk ott virít több spanyol bárban (legutóbb a Mahou és az új stadion promóciós anyagában, itt a link: https://www.penamadridista.hu/media/hirek/figo-iker-boldog-es-en-az-vagyok-hiszen-hazater/118510706_751677732071253_48126984_1ehhE2b.jpg.youtube.com/watch?v=siH3SPQpKqg, 0:07-08 és 0:11-13 között a falon), és szurkolói klubként elõször (és egyelõre utoljára) megjelenhettünk a Fiesztában 3 alkalommal. Mi szerveztük meg a Rakaczki Bence megsegítésére szervezett árverést arra a mezre, amit az Atlético-tól kaptunk mindenki által aláírva. Fogadtuk Budapesten Santiago Segurát (Torrente), karitatív rendezvényekben tevékenykedtünk, különbözõ – elsõsorban a szurkolói kultúrához kötõdõ – sportruházati üzletekkel van együttmûködésünk, és még ki tudja, hogy mi mindenben vettünk-veszünk részt. Felkerestük a még élõ magyar játékosokat, akik még megfordultak az Atlético-ban, így baráti viszonyba kerültünk Tóth-Zele Jóskával (pont egy madridistának nem kell magyarázni, hogy ki õ), akinek egy kis szerencse során egy monacói találkozás során még a családja egy részét is megismerhettük (csak zárójelben megjegyzem, hogy a családjában mindenki bérletes Atlético szurkoló). Több karitatív programban is részt vettünk. Egyszóval azt gondolom, hogy az ilyen szurkolói klubok, azon túl, hogy jó módja a közösségformálásnak, számos elõnye is van és lehetõségeket nyújt a tagoknak.

Meséljetek egy kicsit arról, hogy mióta szurkoltok kedvenc csapatotoknak, illetve mi volt az oka annak, hogy õk lettek a „kiválasztottak”.
D.M.: Legelsõ emlékeim még az 1995/96-os BL-rõl vannak, amikor a Fradi a Real Madriddal került azonos csoportba. Már akkor felfigyeltem a csapatra, fõleg az akkor még fiatal, épp debütáló Raúl volt szimpatikus, aki a magyar csapat ellen lõtte elsõ BL-góljait a Bernabéuban. Igazán követni viszont csak késõbb, az 1997/98-as idényben kezdtem a csapatot, amikor szüleim egy madridi ismerõse ódákat zengett a blancókról, én meg persze ittam a szavait. Jól emlékszem a meccsre is, amit együtt néztünk. A címvédõ Dortmund ellen játszottunk az elõdöntõ odavágóján, a hazai meccset pedig el kellett halasztani, mivel az ultrák ledöntötték a déli kaput, az újat pedig meg kellett várni. Más idõk voltak azok. Késõbb be is húztuk a BL-t, az akkor jóval esélyesebb Juventus ellen. Az volt az elsõ örömteli élményem madridistaként.
Sz.: Hogy miért az Atlético? A piros-fehér szerelem már jó ideje tart, én is azok táborát erõsítem, akik az 1990-es évek közepén, a „Doblete” idején szerettek bele a csapatba. Hogy miért? Aki ismer, az tudja, hogy betegesen vonzódom a „nem elit” futballhoz, mindig is a kisebb, de annál kultikusabb csapatok érdekeltek. Valahogy mindig viszolyogtam a sztárcsapatoktól, a nyáladzó villogástól. Emlékszem, amikor az 1986-os világbajnokságon mindenki Argentína (vagy német, brazil) fan volt, akkor én Mexikónak és Uruguaynak szurkoltam, másoknak Maradona, nekem Hugo Sánchez, Francescoli és Rodolfo Rodríguez volt a favorit (bár a nyolcvanas években, gyerekként még nem követtem nyomon Sánchez madridi pályafutását). A latin foci iránti szerelem is megmaradt, Peñarol, Pachuca, Toluca, Chivas, Olimpia, Colo-Colo, Gimnasia, minden jöhet. Nagyjából az európai sztárcsapatokkal is így voltam, kamaszként nem a ManU, a Milan, a Barca vagy más sztárcsapat érdekelt, hanem a Blackburn, a Forest, a Catania, a Rayo, vagy a Stoke. Szóval valahogy ez volt vonzó az Atlético-ban is. Így találtam az Atlético-ra is az 1990-es években, kamaszkorban mindenki keres-talál magának egy csapatot, ami szimpatikus, amivel azonosulni tud. Én a piros-fehér „aranycsapatba” szerettem bele, Molina, Vizcaíno, Pantic, Toni Muñoz, Solozábal, Delfi Geli, Simeone, Santi Denía, Penev, Caminero, Kiko, Roberto Fresnedoso, Tomás Reñones, micsoda csapat volt! A nagy kedvencem Cholo Simeone volt és nagyon örülök, hogy így térhetett vissza Madridba. Sokan közülünk kint is éltek Spanyolország különbözõ részein, én is, így volt lehetõségünk számtalanszor élõben látni, elkísérni akár egy-egy szezonon keresztül is a csapatot. Sok szép emlékünk van, Aragonés, pacsi Panticcsal, stb. Azon kevesek közé tartozom, akinek például még megvan Torres elsõ meze (még 35-ös számmal, emlékszem, épp Kiko-t váltotta, amikor bemutatkozhatott), stb. Azóta az Atlético krónikása is lettem, gyûjtöm a könyveket, relikviákat, meg is írtam magyarul a klub történetét.

Volt szerencsétek már élõben megtekinteni kedvenc csapatotok mérkõzéseit?
D.M.: Igen. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel lassan már hét éve élek Madridban, azóta pedig ha tehetem, minden hazai meccsre kilátogatok. Csak akkor nem vagyok ott a Bernabéuban, ha épp nem tartózkodom Madridban.
Sz.: Természetesen igen. Sokat járunk meccsekre. A kiemelt meccseken, BL, Európa Liga meccsekre általában utat szervezünk, jelen voltunk mindkét Európa Liga és Európai Szuperkupa meccsen is. Évente 2-3 alkalommal Madridba is elmegyünk. Szerencsére mindig van a klubunktól valaki jelen a mérkõzéseken. Büszkén mondhatjuk, hogy a bajnoki címet eldöntõ utolsó fordulót és az utána következõ napokat is Madridban, a klub legendás Neptuno kútjánál ünnepeltük. Ezt a klubunk nem hagyhatta ki.

Térjünk is át a klubokra. Milyen elõzetes elvárásaitok voltak a csapatotokkal szemben az idei szezonra vonatkozóan?
D.M.: A Real Madrid számára mindig az összes trófea begyûjtése a cél. Számomra két cím van, amit mindig elvárok a csapattól. Az egyik a hazai bajnokság, mert az a „minden napi kenyerünk”, az egész éves hosszú, kemény munka gyümölcse. A másik természetesen a BL, ahol rekorderek vagyunk, és immár 12 éve várjuk, hogy újból a magasba emelhessük a legrangosabb európai kupát. De természetesen akkor sem leszek csalódott, ha idén „csak” a BL és a Király-kupa lesz meg. (nevet)
Sz.: Semmilyen különös elvárásom nem volt, csak hogy a csapat játsszon úgy, hogy büszkék lehessünk rá. Én szeretem, ha kihozzák magukból a maximumot, ha meghalnak a pályán és látom, hogy mindenüket beleteszik. Errõl szól az Atlético. Ez a szezon végül ilyen lett, nagyon nagyot küzdöttek egész év alatt, minden tekintetben. Még az idény elején, meglátva a sorsolást, azzal poénkodtunk, hogy a bajnokság a Camp Nou-ban fog eldõlni. Akkor ez viccesen hatott, aztán látjuk, hogy mi lett belõle. Bíztam Simeone tudatos és konzekvens munkájában, õ nagyon jó példája annak, hogy hogyan lehet következetesen csapatot építeni. Ezen múlt az egész idény, amihez kellett Simeone szíve, lelke. Rég, nagyon rég láttam ennyire tüzes, harcos, küzdõ Atléticót, mintha 11 Simeone lett volna a pályán. Ez nagyon hiányzott már a csapatból, ezt a mentalitást olyan edzõk, mint Manzano, Flores, Aguirre nem voltak képesek átadni a csapatnak. Mitõl is lettek volna? Õk munkának tekintették ezt, Simeone pedig szívügyének. Õ tudja, hogy mit jelent ez a klub, és ilyen típusú edzõkre van szükség.

Ennek fényében mi a véleményetek az eddig látottakról?
D.M.: Hogy õszinte legyek, sokkal jobb, mint vártam. Fõleg annak tükrében, hogy új edzõvel, teljesen más filozófiával vágott neki a csapat ennek az idénynek. Annak ellenére, hogy a bajnokság sajnos elúszott, fõleg a mi hibánkból, eddig elégedett vagyok Ancelotti munkájával. Egyébként szerintem nem is érdemeltük volna meg a címet úgy, hogy az Atlético és a Barca ellen egy pontot tudtunk begyûjteni. Sokat fog számítani a végsõ értékeléskor, hogy meglesz-e a Tizedik, vagy nem.
Sz.: Ha még emlékeztek rá, legutóbb, amikor márciusban megkérdeztetek a madridi derbi kapcsán, még akkor is azt mondtam, hogy bár nagy esélyei vannak az Atlético-nak a bajnokság megnyerésére, de még én akkor sem tartom bajnokesélyesnek. Nem álszerénységbõl, hanem ezt valóban így gondoltam, attól függetlenül, hogy nagyon bíztam benne. Akkor azt is mondtam, hogy van esély arra, hogy a bajnokság a Barcelona ellen dõlhet el. Hát, valóban így lett. Úgy néz ki, hogy Simeone prímszámai bejöttek: elsõ (fél) idényében ötödik, majd a harmadik helyen végzett a csapat. Azt mondtuk, szintén csak poén szintjén, hogy akkor most már az 1. hely következik. Kiváló szezon lett, teljes mértékben felülteljesítették azt, amit általában elvártak a csapattól. Én nem gondoltam volna, hogy ez a keret ennyire lesz képes, azt pedig nem gondoltam, hogy még a bajnokság utolsó fordulójában is harcban lehet a bajnoki címért. 3 pont elõnnyel, Barcelonában. Nyilván kellett ehhez egy Simeone is, azért ez a keret nagyrészt középszerû játékosokból áll, egy-egy kiváló játékos kivételével (Courtois, Arda Turan, Villa, Diego Costa). Az viszont nagyon nagy erény, hogy csapatként kiválóan funkcionál. Amellett azért azt gondolom, hogy Simeone nagy fegyverténye, hogy amióta átvette a csapatot, a csapat nagy része bekerült nemzeti válogatottjába: Juanfran, Miranda, Filipe Luis, Koke, Adrián, Mario Suárez és Diego Costa is magára húzhatta hazája mezét. Ez azt gondolom, hogy sokat elárul a csapat fejlõdésérõl, aminek meg is lett a megérdemelt eredménye. Ha megnézzük a spanyol szövetség álomcsapatát, a 11 játékosból 7 Atlético játékos (Courtois, Juanfran, Godín, Filipe Luis, Koke, Gabi és Diego Costa). Szerintem ez szintén beszédes, pl. egy Barcelona játékos sem került be. Az már más kérdés, hogy Costa végül spanyol válogatott lett, és azt sem értem, nem csak én, hanem tulajdonképpen a labdarúgó szakértõk sem, hogy Scolari válogatottjába végül miért nem került be, nem csak Costa, hanem Miranda és Filipe Luis sem, akikrõl nem túlzás azt állítani, hogy Európa egyik legjobb védelmében játszottak kulcsszerepet. Nem sértésként mondom, de nem gondolom, hogy pl. Marcelo, vagy David Luiz jobb védõ lenne, mint Miranda vagy Filipe Luis, akik azon kívül, hogy egy spanyol bajnokcsapatban játszanak, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy vereség nélkül meneteljen a csapat BL döntõbe. 38 meccsen 26 gólt kaptak, ez a legjobb a spanyol ligában. Európa topbajnokságaiban ettõl kevesebbet csak a Bayern, a Juventus, a PSG (mindhárman egyaránt 23) és az AS Roma (25) kapott (illetve a portugál bajnokságban a Benfica 18, a Sporting 20, a Porto 25). A legfontosabb, a bajnoki cím megvan, innentõl kezdve már minden meccs csak ajándék.

Amennyiben követitek, milyennek értékelitek az ellenfél szezonját?
D.M.:
10-es! Az Atlético saját határait átlépve hozta ezt a szezont, teljesen megérdemelten nyerte meg a bajnokságot. Az összetartás és a csapategység az, ami szerintem a sikerük kulcsa.
Sz.: Õszintén szólva, nem igazán követem nyomon. Ancelotti kicsit nehezen indult, de úgy tûnik, hogy a szezon végére gatyába rázta a csapatát. A bajnokságról a vége elõtt már lemondott, az utolsó elõtti fordulóban szinte a B csapattal álltak fel.

Az utóbbi 10 évben gyakorlatilag kétcsapatos ligának hívták a spanyol pontvadászatot. Idén azonban az Atlético Madrid megmutatta, hogy képes megtörni a Real és a Barca uralkodását. Gondoltátok volna a szezon elején, hogy a matracosok fogják megnyerni a bajnokságot? Szerintetek minek köszönhetõ ez a siker?
D.M.
: Nem gondoltam volna, de szerintem kevesen voltak, akik igen. A sikerük okát korábban már kifejtettem. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az Atlético a Barcelona vagy a Real Madrid költségvetésének kevesebb mint egyharmadával érte el ezt a sikert, erre pedig joggal lehetnek büszkék.
Sz.: Ez egy összetett kérdés, megpróbálok sorban válaszolni rá. Elõször is az Atléticonak sok idõre volt szüksége, hogy újra visszakerüljön méltó helyére. 2003-ban jött vissza az élvonalba, és bár az 1990-es évek második felében ugyan brillírozott a csapat, de a klub vezetõsége nem tett jót az egyesületnek. Emlékezzünk csak Jesús Gil y Gil elnöklésére. Ennek megitta a klub a levét, minden téren. Hosszú idõnek, majdnem egy évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy újra talpra álljon a csapat. Ne felejtsük el, hogy a klub költségvetése csak töredéke annak, amibõl a másik két sztárcsapat gazdálkodik, arról nem is beszélve, hogy a spanyol szövetség sem könnyítette meg a piros-fehérek dolgát, pl. erõsen beleszóltak a költségvetésbe, abba, hogy mennyi költhetõ átigazolásokra, különbözõ társasági, jogi dolgokra hivatkozva. A Jesús Gil utáni korszak is nehezen indult, Cerezo és Gil sem álltak a helyzet magaslatán, néha egészen hajmeresztõ dolgok történtek a klub háza táján. Anyagilag és szakmailag is helyre kellett állnia a klubnak, aminek egyik fontos lépése volt a 2010-es EL és Szuperkupa gyõzelem. Viszont akkoriban szakmailag még mindig nagyon sok továbbgondolni való volt, de úgy tûnik, hogy Caminero egyre meggyõzõbb szakmai igazgatóként, és végre már egy olyan edzõje is van a csapatnak Aragonés után, aki tudja, hogy mit jelent matracosnak lenni és mit jelent a klub. Mindez nagyon fontos folyamat, hogy jelenleg most itt tart a klub.
A remek forma annak köszönhetõ, hogy végre összeállt a csapat, és Cholo és Germán „Mono” Burgos munkája beérni látszik. Tudja, hogy hogyan kell csapatot kovácsolni, és ami a fontosabb, tudja, hogy hogyan kell ezekbõl a játékosokból kihozni a maximumot. Ennek legjobb példája Diego Costa, akit amikor elõször láttam játszani évekkel ezelõtt, sírtam. Most pedig egy igazi harcos vált belõle, arról nem is beszélve, hogy nagyon eredményes játékossá vált. Simeone nélkül ez nem ment volna, az utóbbi idõben csak impotens edzõk irányították a csapatot. A siker szerintem egyértelmûen Simeone munkáját dicséri. Egy ilyen edzõre volt szükség, aki már játékos korában is idol volt a Manzanares partján. Tudja, hogy mit jelent piros-fehérnek lenni. Óriási motivátor, óriási pszichológus, és kiváló ember. Tudja, hogy hogyan kell következetesen csapatot építeni és felépíteni egy munkát, egy projektet. Tudása mellett az érzelmi, emberi tényezõk is nagyon fontosak: szenvedélyes, óriási szíve és hite van, biztos vagyok benne, hogy neki ez legalább annyira szólt az érzelmekrõl és a hitrõl, mint a munkáról. Ha megnézed, a partvonal mellett álló edzõk nagy részérõl sugárzik, hogy csak a munkáját végzi (tisztelet a kivételnek). Õ más, rajta egész végig érzõdött, hogy ez sokkal több annál. Ezt a csapat nagyon jól tudta. Nagyon fontos volt, hogy egy nagyon alázatos, sztárallûröktõl mentes, szorgos, dolgos csapatot alakított ki, akikkel szintén elhitette, hogy bármire képesek. Ezt más nem biztos, hogy meg tudta volna tenni.

Ebben az idényben a bajnokságban és a Király-kupa elõdöntõjében is összefutott egymással a két csapat. A kupában a Real, a bajnokságban azonban az Atlético akarata érvényesült. Mit gondoltok, mi az oka a két sorozatban lejátszott mérkõzések képe közötti óriási különbségnek?
D.M.
: Több oka is van. A bajnokságban akkor fogadtuk õket, amikor a leggyengébb formában voltunk, jött is a vereség. A kupapárharcot az atléticós ismerõseim szerint mázlival és némi bírói segítséggel sikerült megnyernünk, én viszont azt gondolom, hogy Ancelotti tudatosan a kupára élezte ki ezt a csapatot, a végsõ gyõzelem pedig pontosan ennek köszönhetõ.
Sz.: Szerintem nem volt tétje a kupának. Simeone és a csapat is nagyon jól tudta, hogy a bajnokság és a BL fontosabb, és reálisabb cél. Nyilván nem arról van szó, hogy azt csinálták volna, mint a Racing, aki nem állt ki a visszavágóra, de nem gondolom, hogy a csapat és Simeone is nagy energiákat mozgósított volna arra, hogy hozza ezt a két meccset. Ez meg is látszott a játékon, azért egy ilyen formában játszó csapat, aki ráadásul kétszer is átment a városi riválison, nem hiszem, hogy nem tudott volna jobban játszani, ha akart volna. Ezt sem az edzõ, sem a csapat nem akarta igazán. De így, utólag, Cholo megint jó „döntést” hozott, valahol õ már sokkal távolabbra tekintett.

Elõzetesen mely csapatokat tartottátok az idei BL favoritjának, és most, a döntõben – véleményetek szerint – kinek van a legnagyobb esélye magasba emelni a serleget?
D.M.
: A szokásos B-betûs csapatokat: Barcelona és Bayern. A németek fõleg az utóbbi idõben számítottak nagy favoritnak, addig, amíg velünk össze nem futottak. Hogy most ki nyerhet? Mindkét csapatnak 50 százalék esélye van.
Sz.: Én valahogy elhittem Arsene Wenger szavait még az õsszel, aki azt mondta, hogy az Atlético lehet a titkos esélyese ennek a sorozatnak. Akkor ezek hízelgõ szavaknak hatottak, de én mindig is azt gondoltam a francia szakemberrõl, hogy a világon neki van a legjobb szeme, ahogy képes meglátni a tehetséget egy-egy emberben, hihetetlen dolgokat tud észrevenni, ami a szemnek szinte láthatatlan. A csoportkörök kiváló teljesítménye után azt gondoltam, hogy ezzel a teljesítménnyel messzire juthat ez a csapat. Nem mondom, hogy azt gondoltam, hogy az Atlético az esélyes, de valahol titkon hittem benne, hogy lehet ebbõl még döntõ is. Ebben is a már fura logikánkat követtük, mint ahogy a bajnoki helyezések és az utolsó fordulóban eldõlõ poénkodásoknál: végül is már nyertünk Európa Ligát, Európai szuperkupát, Király-kupát, (most már a bajnokság is megvan), akkor most már itt az ideje BL-t nyerni. Ha már esélyek: bárkinek megvan az esélye. A Real nagyon akarja a tizediket, az Atlético nagyon akarja az elsõt. A tét mindkét csapatnál nagyon nagy, míg az egyik meg tudná menteni a szezonját, addig a másik meg tudná azt koronázni.

Ki ellen játszottátok volna legszívesebben az idei BL-döntõt, illetve ki volt az, akit mindenképp szerettetek volna elkerülni?
D.M.
: A Barcelona és az Atlético a két fõ riválisunk, ellenük képzeltem el, az egyik pedig be is jött. (nevet) De ezen a szinten szerintem már nem számít, hogy kit kapunk. Teljesen mindegy.
Sz.: Nem volt sem ilyen, sem olyan. Megmutattuk, hogy a legveszélyesebb csapatok esetében is képesek vagyunk embert próbáló teljesítményre és bármire. Ahogy növekedett a tét, és jöttek sorra a csapatok, úgy növekedett a kihívás ereje és a bizonyítási vágy. Milan, Barcelona, Chelsea, nem mondhatni, hogy mindegyik kismiska lett volna, de mindegyik akadályt sikerült megugrani, és senki nem mondhatja, hogy szerencsével, kamugóllal, stb. A látott teljesítményt, azt gondolom, mindenki csak megsüvegelheti, mert mindhárom csapat ellen megmutatta az Atlético, hogy mire képes saját erejébõl. A Real elleni játék mellett sok minden szólhat: ismerjük már a csapatot, nagyjából lehet tudni, hogy mire számíthatunk, és leszámítva a két elbukott kupamérkõzést, az utóbbi tétmeccseken megmutattuk, hogy méltó ellenfelei vagyunk. Nincs mitõl tartanunk.

A Real Madrid utoljára 2002-ben, az Atlético Madrid pedig még soha nem nyerte meg a Bajnokok Ligáját. Melyik csapaton van nagyobb nyomás?
D.M.:
Egyértelmûen rajtunk van a nyomás. Elég, ha csak abból indulunk ki, hogy ha az Atlético elveszíti ezt a döntõt, akkor is csak dicséretet és elismerést kapnak. Számukra az eddig elért eredmények is bõven felülmúltak minden várakozást. Nálunk azonban más a helyzet. Ha kikapunk a döntõben, az hatalmas kudarc és csalódás lesz az egész szezonra nézve, még annak ellenére is, hogy a Király-kupát megnyertük a Barcelona ellen.
Sz.: Mindkettõn, ahogy már az elõbb is mondtam. Mindkét csapatnak másért van jelentõsége. Talán a Madridon annyiban nagyobb, hogy már régóta várják a Decima (A Tizedik) eljövetelét, és a bajnokságot sem nyerték meg, tehát valamit le kell tenni az asztalra. Az Atlético boldogan mehet a pályára, mert felszabadult a nyomás alól. Az örömjáték nagyon fontos a Matracosok számára, hiszen láthattuk, hogy amikor megnyugodott a csapat (a Milan, a Barca és a Chelsea ellen is egyaránt), hihetetlen jó játékra volt képes. Ez talán megölheti a Madrid görcsösségét, de semmiképp nem lesz egyszerû meccs.

Melyik volt a legemlékezetesebb madridi derbi számotokra? (Pozitív és negatív értelemben is írjatok egy-egy példát!)
D.M.
: Ez lehet, hogy egy kicsit furcsán hat, de egy idegenbeli 2-2-es döntetlen, amit a Calderónban játszottunk. A maréknyi vendégszektor olyan hangulatot teremtett, amilyen csak nagyon ritkán látni a Bernabéuban. El is döntöttem, hogy ha ezentúl lehetõségem lesz, megyek a Calderónba szurkolni. Persze kizárólag a vendégszektorba. (nevet) Erre augusztusban a szuperkupában sor is kerülhet. Negatív élmény a tavalyi Király-kupa döntõje volt, amit hazai pályán veszítettünk el úgy, hogy egy elképesztõ, 14 éves veretlenségi sorozat szakadt meg. (Jó pár szurkolói szív mellett… – a szerk. kieg.)
Sz.: Az utóbbi évtizedben a két legutóbbi, nem hiszem, hogy magyarázni kell, hogy miért. Mindkettõnél valahogy megéreztem, hogy gyõzünk. A Király-kupa gyõzelemnél az eredményem és a góllövõ tippjeim is bejöttek. Negatívat tudnék mondani, többet személyesen is láttam a Calderónban (sõt, még a Bernabéuban is, de oda többet nem megyek), azt hiszem ezt sem kell magyarázni. Viszont a vereségek ellenére a szurkolótábor és a madridi hangulat mindenért kárpótolja az embert, egészen elképesztõ atmoszférája van akkor a városnak. Ugyanakkor ilyenkor egy csomó más minden is történt, találkoztunk legendákkal, régi madridi barátokkal, a volt madridi törzshelyünk ilyenkor mindig ránk készült és sok szép emlék fûzõdik ezekhez, annak ellenére, hogy hogyan teljesített a csapat.

Carlo vs. Simeone. Hogyan vélekedtek a két edzõrõl?
D.M.: Ancelotti olaszos stílusát még emésztenem kell, viszont kétségtelen, hogy hatalmas szerepe van az idei eredmények elérésében. Nagyon jót tett a csapatnak, hogy Mourinho után egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb edzõt kaptunk. Ha stílusban nem is, de kisugárzásban szerintem sok hasonlóság van közte és Del Bosque között. Simeone ebben az évben végleg bebizonyította, hogy nem csak játékosként volt kimagasló. Sokan õt tartják az Atlético Guardiolájának, én pedig úgy gondolom, hogy nála is nagyobb dolgot vitt véghez, figyelembe véve a csapatok gazdasági, anyagi helyzetét.
Sz.: Annak ellenére, hogy elismerem Ancelotti munkáját, nem igazán szerettem soha. Nem kedvelem az olasz edzõket Ranieri óta, de nem lenne helyes egy kalap alá venni õket. A Milannal bizonyított, Londonban vergõdött, azóta kb. nem sok. Az kicsit bosszantott, amikor nevezték az év edzõje díjra, kérdem, miért is? Mert megnyerte a francia bajnokságot a PSG-vel? Nem hiszem, hogy ez akkora tett volt, de a szakma biztos tisztábban lát ebben. Simeonét már az elõzõekben több helyen méltattam. Ami fontos, hogy megtalálta a helyét, a csapatát. Játékosként imádtam, edzõként még inkább. Áthozta azt a szellemiséget, amilyen játékos volt õ maga is, és ezzel tudta csapattá kovácsolni az Atléticót. Nagyon jó motivátor, jó szakember, akit szeretnek, tisztelnek és elfogadnak. Az utóbbi évtized legjobb döntése volt. Hatalmas harcos volt, és edzõként is az. Tudja, hogy mit jelent Madrid piros-fehér részében élni, és ezt nagyon jól át tudja adni a csapatnak. Viszonylag kevés edzõi tapasztalata van, Argentínában irányította a Racingot, az Estudiantest, a River Plate-et, a San Lorenzót, az öreg kontinensen pedig az volt a feladata, hogy a Cataniát benntartsa. Azért azt ne felejtsük el, hogy az Estudiantest több mint 2 évtized után vezette bajnoki címre, valamint a Riverrel is bajnok lett. Volt az év argentin edzõje is. Ez azért nem mellékes, tudván azt, hogy Argentínában mit is jelent a foci. Mi innen, Európából egy kicsit egyoldalúan, európai szûrõvel nézzük a focit, és azt gondoljuk, hogy az igazi labdarúgást itt játsszák, és néha legyintünk egy-két dologra. Azért ez korántsem így van, nem vagyok róla meggyõzõdve, hogy ha az európai topcsapatok azonos ligában játszanának a dél-amerikai csapatokkal, akkor ott európai fölény lenne. Nézzük meg, hogy például az Interkontinentális Kupát hány latin-amerikai és hány európai csapat hódította el, és milyen arányban (persze, lehet hõzöngeni, hogy mit számít az, dehogynem, nagyon sokat számít, hogy melyik klub a legjobb a világon, amelyik klub az ellenkezõjét állítja, hazudik). Egyszóval Simeone kiváló edzõ, de még nagyon sok minden elõtte van, övé lehet a jövõ. Viszont cserélni még meg kell tanulnia.

Mi a véleményetek a két csapat nyári átigazolási politikájáról?
D.M.
: Úgy tûnik, hogy ebben az évben végre jól igazoltunk. Illarramendi kivételével szerintem mindenki jó igazolás volt. Iscónak nagyon örültem, nagyon szeretem a játékát, Bale pedig szerintem az év igazolása. Azt mondom, hogy megérte az árát. A Király-kupa döntõjében lõtt gyõztes góljával már most beírta magát a Real Madrid történelemkönyveibe, ez pedig még csak a kezdet. Az Atlético átigazolásait nem igazán követtem. Azt azért megjegyzem, hogy hihetetlen számomra, amit az utóbbi idõben mûveltek, fõleg csatár poszton. Elment Agüero, jött Falcao és felülmúlta. Elment Falcao, de nem történt semmi, mert ott van Diego Costa.
Sz.: A fehérekrõl nem nyilatkozom, hozták a szokásosat, repkedtek a milliók, sztárok jönnek, sztárok mennek. Az sokkal bosszantóbb, hogy a spanyol szövetség beleszólt az Atlético költségvetésébe, konkrétan megszabta, hogy mennyit költhet átigazolásokra (8 millió eurót, ha jól emlékszem), arra hivatkozva, hogy milyen társasági formája van a klubnak. Mindez persze a másik két sztárklubot nem érintette, így megint csak a kisebb csapatok szívtak. Az Atlético konkrétan okosan gazdálkodott, Falcao jó áron ment el, és nagyon minimálisan költekezett a klub. Ez most bejött, de hosszabb távon a klubnak, ha sikeres akar lenni, a zsebébe kell nyúlnia.

Van olyan játékos a saját csapatodban, akin mindenképpen túladnál a következõ átigazolási idõszakban?
D.M.
: Khedira vagy Arbeloa távozása esetén nem lennék túlságosan letörve.
Sz.: Igen, Cristian Rodríguez, valamint Adrián, akik nem hozzák azt, amit hozniuk kellene. Adrián hihetetlen szezont futott két évvel ezelõtt, óriási szerepe volt Diegóval és Falcaóval együtt az Európa-liga-menetelésben. Akkor a szövetségi kapitány figyelmét is felkeltette, be is hívta a keretbe. Azóta nem találja önmagát, ami szerintem csak egyre rosszabb lesz. Cristian Rodríguez pedig szintén nagy csalódás.

Van olyan focista az ellenfél keretébõl, akit szívesen látnál saját csapatodban?
D.M.
: Jelenleg nincs. Falcaót nagyon kedvelem, õt szívesen látnám még most is, annak ellenére, hogy jelenleg sérült. Remélem, hogy visszanyeri régi formáját.
Sz.: Nem, nincs. Nem szeretnék a városi rivális csapatából senkit sem látni a keretben.

Ki az, akivel legkevésbé szimpatizáltok a másik oldalról? Mi ennek az oka?
D.M.:
Diego Costa. Nagyon nem szimpatikus a stílusa, köpköd és szemtelen. A mai napig nem tudtam elfogadni, hogy bekerült a spanyol válogatottba. (Que no eres Espaòol!)
Sz.: Ha nagyon udvariatlan lennék, akkor azt mondanám, hogy egyik játékossal sem. Ha ki kell emelni valakit, akkor az Pepe. Számomra elfogadhatatlan, hogy hogyan is lehet egy ilyen játékos a királyi erényeket hangoztató és azokra mindig hivatkozó csapat tagja. Számos ámokfutását ki lehetne emelni. Az, amit Casquero-val csinált 2009-ben, mindent felülmúl. Ahhoz képest meg kell nézni a büntetését, biztos vagyok benne, ha ezt más csapat tagja mûveli, akkor egészen másfajta szankciót alkalmaznak. Én a fehérek helyében már akkor elzavartam volna a csapattól. De ugyanígy mondhatnám CR7-et is, akit egyrészrõl már divat utálni, viszont simán egy színi tanodát nyithatna. Nem is értem, hogy egy olyan világban, amikor 2 másodperc alatt minden visszanézhetõ, miért kell eljátszani a hülyét. De ez persze az összes színészkedõ játékosra vonatkozik. Tény, hogy tehetséges, de az alázat fogalmát nem ismeri. Az, hogy számon kéri más klubok elnökét egy vacsorán, hogy hogyan játszik a csapata, az kritikán aluli, hogy jön õ ahhoz, hogy egy prominens személyiséget csesztessen?

Ki az a játékos az ellenfél csapatából, aki a legnagyobb veszélyt jelentheti kedvenceitek kapujára?
D.M
.: Mivel az Atlético erõssége a csapategységben rejlik, ezért nehéz egy játékost megnevezni. A gólfelelõs Diego Costát mondanám természetesen, de mivel õ nagy valószínûséggel nem lesz a pályán, így a csapatkapitányra, Gabira szavazok. Bomba gólt lõtt ellenünk a Calderónban.
Sz.: Bárki, ha nem jól védekezi le a csapat. CR7 jól fejel, gyors, jól cselez, de azért lehet õt semlegesíteni.

Tavaly 14 év után elõször sikerült az Atléticónak legyõznie a Real Madridot, ráadásul a Santiago Bernabéuban, a Király–kupa döntõjében. Minek volt köszönhetõ az átoktörés? Pusztán a nagy számok törvénye érvényesült, vagy ennél többrõl van szó?
D.M.:
Szerintem errõl. Egyszer ennek is el kellett jönnie. Sajnálatos, hogy ez pont egy döntõben esett meg, de inkább a Király-kupában, mint a BL-ben. (nevet) Azt egyébként hozzátenném, hogy akkoriban a Real Madridnál rég nem látott feszültség és ellentét uralkodott az öltözõben, fõleg Mourinhónak köszönhetõen. Nem csoda, hogy ki is kaptunk.
Sz.: A Bernabéu a kupadöntõk tekintetében mindig egy kabalahely. 10-bõl 8-at ott nyert a csapat, ebbõl 4-szer játszott döntõt a városi riválissal, mind a négyszer az Atlético gyõzött. A Calderónban egyszer játszott kupadöntõt a két csapat, akkor a blancók gyõztek. Tehát ilyen szempontból egy szerencsés helyrõl beszélhetünk az Atlético szempontjából. Nem hiszek a nagy számokban, ráadásul nem kétszer egymás után. Arról van szó, hogy ezen a két meccsen az Atlético jobb volt. Elkezdett egy úton járni a csapat, amin még most is rajta van. Összeállt a kép, az edzõ, a csapat, és amint azt ez a szezon is bizonyít, méltó ellenfele bárkinek.

A Real Madrid a Király-kupát, míg az Atlético Madrid a spanyol bajnokságot nyerte meg, ráadásul a mindent eldöntõ mérkõzésen mindkét csapat a Barcelona ellen harcolta ki a végsõ gyõzelmet. A királyiak sikerének utózöngéi is lecsengtek már, a matracosok azonban friss bajnokként várják a hétvégi meccset. Milyen hatással lehet ez az összecsapásra?
D.M.
: Bármi lehetséges. Van, aki azt mondja, hogy ezzel akkora lendületet kapott az Atlético, hogy mi sem fogjuk tudni õket megállítani, vannak viszont, akik úgy gondolják, hogy a vállukról levett teher, hogy esetleg nem nyernek semmit, visszaveti õket és nem fognak akkora intenzitással hajtani. Szombat este kiderül, kinek volt igaza.
Sz.: Ahogy már fent szintén említettem: bizonyítási vágy kontra felszabadultság. Persze az Atléticónak is nagy a tét, hiszen Simeone feltehetné a I betûre a pontot, arról nem is beszélve, hogy ezt a játékosok is így gondolják. A különbség abban van, hogy hogyan mennek ki a pályára. És ha már lúd, legyen kövér: Cholo és a játékosai nagyon jól tudják, hogy ha mernek nagyot álmodni, az meg is valósulhat.

Ebben a szezonban a Bajnokok Ligájában és a kupában Iker Casillas, a bajnokságban Diego López védte a Real Madrid kapuját. Hogyan vélekedtek Ancelotti kapus-rotációjáról? Mennyit számít az a bizonyos Iker-faktor egy, a szombatihoz hasonló mérkõzésen?
D.M.
: Iker a Real Madrid emblematikus ikonja, jelenléte szerintem sokat fog számítani. Hozzátenném, hogy Diego López is kimagaslóan teljesített, de én akkor is Iker-párti vagyok, ha pedig csak az eredményekre szorítkozunk, akkor a Király-kupa már megvan, a BL-ben döntõsök vagyunk, a bajnokság pedig elúszott. Nem volt szokványos Ancelotti döntése, az biztos. Meglepõdtem, és egyáltalán nem tetszett ez a rotáció. Számomra az jött le, hogy nem voltak képesek határozott döntést hozni a sportvezetõk. Kicsit olyan volt ez az egész, mint egy kényes téma, amiért senki nem volt hajlandó vállalni a felelõsséget, így próbáltak egy köztes megoldást találni tûzoltás céljából.
Sz.: Én nagyon elítélem a bálványdöntést, és azt, amikor a személyes ellentétek kerülnek elõtérbe a szakmai szempontok helyett. Erre sajnos sok példa van, az Atléticónál is elõfordult, legutóbb pl. Forlán esetében, akit élete legjobb formájában egyszer csak elkezdett nem játszani Quique Sánchez Flores kezei alatt, mint utóbb kiderült, személyes konfliktusuk miatt. Ez számomra a legalja. Nem hiszem, hogy Diego López jobb kapus, mint Casillas, mondjon bármit is Ancelotti, ezt szerintem még õ sem hiszi el magának. Kár, hogy átvette portugál elõdje hülyeségét. Az, hogy veretlenek voltak, az nem Casillaszon múlt, hanem számos más dolgon. Az, hogy Casillasszal a soraiban még nem gyõzte le az Atlético a városi riválisát, csak egy statisztika, semmi több. Nincs jelentõsége.

Mindkét csapatban sok lehet a hiányzó játékos, van, aki eltiltás miatt, van aki sérülés miatt kényszerül kihagyni a döntõt. Mit gondoltok, mennyire nehezíti meg ez az edzõk és a játékosok dolgát?
D.M.:
Nyilvánvalóan sokat számítanak majd a hiányzók. Fõleg Diego Costa, illetve Xabi Alonso és Pepe lesznek a fontos kimaradók. De történjen bármi, erre nem hivatkozhat egy profi mentalitású csapat. Gyõzni kell azokkal a játékosokkal, akik bevethetõk és jó formában vannak. Pont.
Sz.: Az edzõk dolgát mindenképp megnehezíti, kiváltképp Cholo Simeone dolgát, akinek nincs annyi variálási lehetõsége, mint ellenfelének. Én általában akkor szoktam ezeket elhinni, ha látom a végleges felállást, sokszor ez is a taktika és az ellenfélre gyakorolt nyomás része, hogy azt mondják, nem épül fel ez vagy az a játékos, aztán végül ott van a kezdõben. Jelenleg úgy tudom, hogy Arda Turan is játékra képes lesz, valamint Diego Costát is összerakta egy csodadoktor Belgrádban.

Milyen játékot vártok a döntõtõl?
D.M.: Nagyon örülnék egy nagy iramú, sokgólos meccsnek, drámai befejezéssel. Real-gyõzelemmel természetesen. Úgy gondolom, hogy a magas tét miatt egyik csapat sem fog sokat kockáztatni, de bízom benne, hogy egy csodálatos meccsel fognak megajándékozni minket. Annak nagyon örülök, hogy elsõ alkalommal fordul elõ, hogy két olyan csapat játssza a döntõt, amely ugyanabból a városból származik, az pedig büszkeséggel tölt el, hogy ez pont Madrid. (nevet)
Sz.: Harcos küzdelmet, férfias játékot, ami megsemmisíti az ellenfelet. Bízom abban, hogy 11 Simeone a pályán képes lesz impotenssé tenni az ellenfelet. Máshogy nem lehet, és nem is érdemes kiállni. Ez egy nagyon fontos meccs, itt már nem lehet „mellébeszélni”.

Mi az, ami eldöntheti a meccset?
D.M.: Közhely, de apróságok, illetve kimagasló egyéni teljesítmények. Ha a Madrid hozza a formáját és nem hagyja, hogy bármi megzavarja, akkor sima, több gólos siker is születhet.
Sz.: A hozzáállás, az akarat. A jelenlegi forma is, de arról tudjuk, hogy bármikor változhat. Szerintem itt az dönt, hogy ki hogyan megy ki a pályára. Az csak hab a tortán, hogy mindkét csapat esélyes. Kemény meccs lesz. Simeone hite, lelki ereje, szíve mindenre képes.

Milyen kezdõvel küldenétek ki a pályára saját csapatotokat?
D.M.: Sajnos sok lesz a hiányzó, így a következõ csapatot küldeném ki: Iker, Coentrao, Ramos, Varane, Carvajal, Modric, Illarramendi, Isco, di Maria, Crisitano es Bale
Sz.: A legerõsebb kerettel: Courtois, Juanfran, Miranda, Godín, Filipe Luis, Arda Turan, Koke, Gabi, Diego Ribas (vagy esetleg helyette José Sosa), Diego Costa, David Villa.

Mondjatok egy tippet – gólszerzõkkel együtt – a meccs végeredményét illetõen
D.M.: 2-0, Bale, Crisitano Rolando.
Sz.: Nem szoktam tippelni, de hosszabbítás után 2-1 ide. Costa, Villa, CR7.

Mit csináltok egy átlagos meccsnapon? Van esetleg egy jól bevált módszeretek, szokásotok, amit alkalmaztok a mérkõzések elõtt?
D.M.: Ha hazai meccsrõl van szó, akkor általában egy-másfél órával a meccs elõtt már a városban vagyok és találkozom a barátaimmal a Calle Marceliano de Santa Maria-nál, ahol pár sör társaságában szoktuk kielemezni a csapat aktuális helyzetét. Idegenbeli meccseket legtöbbször barátokkal nézem otthon, vagy kedvenc madridista bárunkban, a DonExtremóban.
Sz.: Találkozunk, focizunk, iszogatunk. Nem minden meccset nézünk együtt, de amikor tehetjük és lehetõségünk van, akkor összejövünk. A kiemelt meccseket, BL-t, stb. általában együtt nézzük. Évente 2-3 alkalommal el is szoktunk menni meccsekre, ha van a közelben valamilyen európai kupameccs, akkor nyakunkba vesszük a világot.

Hol fogjátok nézni a rangadót? Van esetleg valamilyen törzshelyetek?
D.M.: A helyszínen, Lisszabonban.
Sz.: Az egyik barátunk most nyitott egy kocsmát, és ebbõl egy igazi matracos bázist alakíthatunk ki. Most festjük, szinte szabad kezet kaptunk, úgyhogy várhatóan lesz egy piros-fehér kocsmája a fõvárosnak. Nagy szó ez egy 10 milliós, katalán és madridista szurkolókkal teli országban.

Terveztek valamilyen programot arra az esetre, ha a saját csapatotok hódítja el a legrangosabb európai serleget?
D.M.: FIESTA, FIESTA Y FIESTA! (nevet) Ha nyerünk, akkor vasárnap a csapatbusz Valdebebasból indul, megáll a Bernabéuban, majd megy a Sol térre, a városházára, végül pedig a Cibelesre. Ott lennék velük. De szép is lenne.
Sz.: Természetesen, de nem biztos, hogy tûrné a nyomdafestéket…

Forrás: penamadridista.hu
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK