A sorozat elsõ része ide kattintva elolvasható.
A forradalmi változás egy választási ígérettel kezdõdött; ezen a napon Lorenzo Sanz, a klub aktuális elnöke lánya esküvõjén vett részt. Persze a média oda is követte õt. És hogy mit gondolt arról, hogy az ellenfele leigazolná Luís Figót, amennyiben megválasztanák? Egyszerûen kinevette. Lehetetlen volt, hogy Figo elhagyja a Barcelonát, ahol egy igazi példaképnek számított. De a következõ néhány napban kiderült, hogy Florentino Pérez halálosan komolyan gondolta, amit mondott. És bár Figo tagadta a híreszteléseket, Pérez tudta, hogy mit csinál.
Tisztában volt vele, hogy Figo hivatalos kivásárlási ára 10.000 millió pezeta, nagyjából 38 millió font volt. Ennek kifizetése világrekordnak számított annak idején, ráadásul a Barcelona kezébõl is kivette az irányítást: a liga szabályai szerint ennek kifizetése esetén nem lehet megakadályozni az üzletet. Amire még szükség volt, az Figo beleegyezése, de Péreznek erre is megvolt a módszere. A portugál szélsõ ugyan tárgyalt a Barcelonával, de a tárgyalások nem mentek túl jól; sértve érezte magát az asztalra tett ajánlattól.
Az ajtó kinyílt. Pérez 400 millió pezetát ajánlott Figo ügynökének, hogy írjanak alá egy megállapodást, amelynek értelmében egy választási gyõzelem esetén Figo aláír a Real Madridhoz. Ez akkor kidobott pénznek tûnt, hiszen nem sok esélyt jósoltak Péreznek. A gyõzelme esetén egy óriási jóvátételi összeg megfizetésével lehetett volna kihátrálni az üzletbõl, de végül belementek, hiszen lehetetlen volt, hogy õ nyerje a választásokat. Sanz akkor épp két BL címet hozott 32 év várakozás után.
De Pérez mégis nyert. A Figo-effektusnak ebben nagy szerepe volt, a szavazólapok alapján úgy tûnt, Figo az a játékos, akit a szurkolók a leginkább habfehérben akartak látni. Egy héttel késõbb a Barcelona elnökválasztásának is vége lett, Figo aláírt a Real Madridhoz. Nem sokat mosolygott. Igazából nem tûnt úgy, hogy boldog az új állomáshelyén.
Adódik is a kérdés: Miért váltott? „Nem éreztem, hogy elismerik, amit a Barcelonáért tettem. Úgy éreztem, hogy én mindent kiadok magamból, a vezetõk részérõl pedig nem volt meg az a fajta elismerés, amire vágytam. Ezt elmondtam nekik – szemtõl szembe – de nem érdekelte õket. Azt gondolták, hogy blöffölök. Aztán a dolgok új irányt vettek.” – mondja a portugál.
„Nem volt kellemes idõszak, hiszen voltak kétségek, nehéz pillanatok. Talán azért volt ez, mert a dolog nem csak rajtam múlott. Ez tette ilyen nehézzé.” – folytatja Figo. De akkor tényleg jönni akartál? Tényleg?
„Nos, az elején dühvel indult, de a végén valódivá vált. Azt gondolom, helyes döntést hoztam. A végén már igen. Tényleg.”
Az õt követõk esetében már nem voltak ilyen kétségek. A következõ Zidane volt, majd Ronaldo, egy évvel késõbb pedig Beckham. „A kulcs mindig az volt, hogy a játékosok jönni akartak.” – mondta mindig Pérez. A klubokkal ezután mindig könnyebb volt tárgyalni. David Beckham sosem titkolta, hogy lenyûgözte a Madrid: Raúl, Roberto Carlos, Ronaldo, Figo, Zidane… „Mindannyian nagyszerû játékosok.”
Nem sokkal azután, hogy Figo aláírt, Zidane egy vacsorán találta magát Pérezzel. Egy szalvétát adtak körbe az asztalnál, ami végül elért a franciához, és csak ennyi állt rajta spanyolul: „Akarsz a Real Madridban játszani?” Zidane elõvett egy tollat, majd angolul ráírta: „Igen”.
Zidane szinte zavarba jön, amikor visszaemlékszik az esetre. „Igen! Nem egy sima papír volt, nem volt könnyû írni rá. Írhattam volna azt is, hogy ’oui’ vagy ’si’… Igazából nem is tudom, hogy miért azt írtam, hogy ’Yes’. Annyira boldog voltam, hogy azt mondtam magamnak: ’Angolul fogok beszélni.’ Csatlakozni akartam a Madridhoz, mivel õk voltak a világ legnagyobb klubja. Igaz, hogy játszhattam volna a Barcelonában is [néhány évvel korábban Johan Cruyff megpróbálta leigazolni], de mindig arról álmodtam, hogy Madridban játszom és viselem azt a fehér mezt.”
Zidane és Figo jelenléte igazi változásokat hozott. „Fontos volt tudni, hogy ezek a nagyszerû játékosok itt voltak.” – mondja Ronaldo, aki 2002-ben érkezett. „Az Internél ikonként kezeltek, épp akkor nyertem meg a világbajnokságot Japánban, ráadásul a szerzõdésem is jó volt. De menni akartam. Harcolnom kellett azért, hogy a Real Madridban játszhassak. Az Inter szurkolók számára ez egy radikális lépés volt, én pedig meg is értem õket, de az álmaimat akartam követni. Amikor pedig megérkeztem, az csodálatos volt. Egyáltalán nem éreztem magam megfélemlítve: ezek a nagyszerû játékosok fantasztikus fogadtatásban részesítettek. Nehéz is lehetett volna, de mi megcsináltuk.”
Beckham helyzete is hasonló volt. Annak ellenére, hogy a Barcelona bejelentette, megállapodtak a leigazolásáról, esélyük sem volt. „Sosem beszéltem senkivel a Barcelonától,” mondta Beckham az FFT-nek a Madridban töltött idõszaka alatt. „Amikor kiderült, hogy a Manchester United el akart adni, ideges lettem. Helyettem akartak döntést hozni, én pedig nem akartam mást, mint saját magam dönteni. A Barcelona nagyszerû klub, nyilvánvalóan megtiszteltetés volt, hogy szóba hoztak velük, Laporta is egy kedves ember, de mindig azt mondtam, hogy ha valaha el kell hagynom a Unitedet – amirõl sosem gondoltam, hogy bekövetkezhet – akkor kizárólag a Real Madridba mennék.”
Nem kellett sokáig várni rájuk. Ronaldo elsõ meccsén egy perccel a beállása után gólt szerzett, Beckham pedig 124 másodperccel bajnoki debütálását követõen betalált. De sem Ronaldo, sem Beckham, sem Zidane vagy Figo nem kertelnek, amikor az akkor rájuk nehezedõ nyomásról esik szó. Egyszer Ronaldo külön kérte a médiát, hogy hagyják békén õt és a családját.
Valamennyire levette a nyomást Figóról és Zidane-ról – „minden évben kicsit könnyebb lett”, mosolyog a francia – a következõ pillanatban pedig már elneveti magát: „Szeretném megköszönni Davidnek, hogy levette ezt a terhet a vállamról.”
A lesifotósok mindenhova követték Beckhamet. Konvojban kellett hazamennie, kis mellékutcákon át, hogy aztán a második autó megálljon, õ pedig meg tudjon lógni. Értelmetlen hajszák, rengeteg biztonsági õt. Ez már túl sok volt. Ez a galaktikus lét másik oldala. Ha a nyomás a Real Madridban nem lenne amúgy is elég.
„Amíg nem vagy részese a Real Madridnak, nem tudod, hogy milyen hatalmas intézmény.” – magyarázza Ronaldo. „A világ legjelentõsebb klubja, mindenki róla beszél – még akkor is, ha fogalmuk sincs, valójában mirõl is. Itt nyerni valamit óriási dolog; a kudarc persze még nagyobb.”
Zidane vállán nagy volt a súly. Az elsõ három hónapjáról azt mondja: „nehéz volt”. A Madrid nem nyert… Kivéve, amikor Zidane nem játszott. Néhányan kételkedtek abban, hogy tényleg megérte-e a pénzét, ami egyébként újabb világrekordnak számított. Az pedig látszott, hogy nem játszott jól.
Salgado szerint Zidane azon is gondolkodott, hogy feladja. Elkezdte megkérdõjelezni azt is, hogy jó döntés volt-e a Madridba igazolása. „Ilyenkor átfut az agyadon, hogy esetleg távozol. Az elsõ három hónapom nehéz volt. A média folyamatosan a nyomomban járt, mindenhol fotósok voltak, én pedig azt gondoltam: ’ez most mi?’ Csodálkoztam a dolgon. De ez is elmúlt. Edzel, játszol, elmúlik. A csapattársak és a klub is azt mondta, el fog múlni.”
„Ha Zidane-on nyomás volt, akkor velem olyan történt, amire még nem volt példa. A Madrid hihetetlen méreteket ölt. Rádió, TV, újságok, hatalmas érdeklõdés.” – emeli ki Figo. „Nekem rosszabb volt, mint Zizounak, mivel egy rivális csapattól érkeztem.”
„Az elsõ évemben a klub még átalakulás alatt állt – új edzõ, választások, satöbbi – én pedig úgy éreztem, mintha kötelezõ lenne minden nap megjelennie rólam valaminek a sajtóban. Miután te lettél a világ legdrágább játékosa, bizonyítanod is kell. Amikor a pályára lépsz, nem gondolkodsz azon, hogy 50 vagy 60 millió euróba kerültél, vagy hogy mennyit keresel, de a nyomást mégis folyamatosan érzed. Néha ez jó dolog, néha nem. A nyomás folyamatosan úz, ébren tart.”
A leginkább a Camp Nouban. A klasszikusok ebben az idõben hatalmasak voltak: a feszültség, a tapintható gyûlölet, és persze a minõség. Gyakran úgy érezhette az ember, hogy ez a csúcs – vagy épp a mélypont, nézõpont kérdése. De Roberto Carlos szerint ennél is nagyobb volt.
„Most már nincs olyan ellenségeskedés. Talán azért mondom ezt, mert akkoriban a Madrid volt az a csapat, amelyet mindenki le akart gyõzni Európában. Úgy gondolom, hogy akkoriban sokkal inkább harcoltunk. Most már ismerik egymást a játékosok a pályán kívül, a csapatok sokkal inkább nemzetköziek. Baráti a viszony. Nagyon jó a játék, csodálatos, de baráti.”
Barátinak hívni a mostani állapotokat erõs költõi túlzás, de Figo talán egyetértene ezzel. Amikor róla van szó, a ’gyûlölet’ szónál hosszasan elidõzünk. Elsõ szezonjában szinte nem is tudott játszani amikor visszatért a Camp Nouba. Júdásként fogadták. Golflabdák, palackok, érmék szálltak felé. Azt mondja: „Azon kevés sportoló közé tartozom, akiknek 120.000 ellene szurkoló ember elõtt kellett teljesíteni – akik rám koncentráltak, nem a csapatokra. Furcsa helyzet volt visszatérni oda, ahol öt vagy hat évet eltöltöttél, egy teljesen új helyzetben találod magad. De sok mindent átéltem az életben, és szeretem, ha nem hagynak ellazulni.”
„Nem a hangulat zavart, hanem az, ami esetleg a pálya mellett történhetett volna. Annyira gyûlölt a katalán sajtó, hogy amiatt aggódtam, nehogy valami õrült elveszítse a fejét.” Figo harmadik szezonjában még mindig nem enyhült a felé irányuló utálat. Egy õrült akkor elveszítette a fejét. Vagyis egy malac.
A felé szálló tárgyak között, ahol még whiskys üveg is volt, megjelent egy levágott disznófej. „Nem láttam. Annyi volt, hogy nem vettem észre. Másnap láttam az újságokban.” – emlékszik vissza Figo. Majd nevetésben tör fel: „Ha láttam volna, ettem volna belõle egy kicsit! ’Ebédidõ!’ Sosem gondolnék arra, hogy valaki bevisz egy stadionba egy disznófejet… vagy egy üveg whiskyt.”
Minden évben újabb igazolás, ami egy örökkévalóságnak tûnt. A nyári átigazolási piac legalább annyira érdekes volt, mint a pályán történtek. Minden az illúzióról szólt: a remény, az elvárások, az izgalom. De végül érkeztek, és mindenki számára eljött a megváltás, a megkönnyebbülés és az öröm.
Figo elsõ éve bajnoki gyõzelemmel zárult, a portugál csapata vezéregyénisége volt. Ronaldo elsõ szezonjának utolsó meccsén gólt szerzett, amivel bebiztosította a bajnoki címet. „Nem számít, hogy mennyire vagy tapasztalt, elképzelni sem tudod, hogy milyen érzés beírni magad ennek a klubnak a történelmébe.” – mondja. Kettõjük között pedig Zidane elsõ éve BL gyõzelemmel végzõdött. Ez volt a hab a tortán. És a Madrid centenáriumán is.
Egyetlen klubot sem társítanak úgy egy trófeához, mint a Real Madridot a Bajnokok Ligájához. Ez egy olyan trófea, ami meghatározza õket. Olyannyira, hogy már nem is névvel látják el a gyõzelmeiket, hanem számokkal. 32 évet vártak a „la séptima” megnyerésére, a hetedikre. A nyolcadik két évvel késõbb érkezett. Ez pedig a kilencedik volt, a „novena”. Ha megkérdezzük a Real Madrid játékosait, hogy melyik a legkedvesebb emlékük a galaktikus érából, akkor nyilvánvaló, hogy a legtöbben ezt a meccset választják: egy meccset, amin még nem volt ott Ronaldo és Beckham.
„Számomra a 2002-es Bajnokok Ligája gyõzelem volt a legjobb pillanat.” – mondja Roberto Carlos. „Nagyon kevés csapat tud versenyezni az akkori együttessel. Zidane bizonyította, hogy õ minden idõk egyik legjobbja, Raúl fantasztikus formában volt, Figo még mindig a világ egyik legjobbjának számított. Legyõztük a Barcelonát az elõdöntõben, illetve a címvédõ Bayernt a negyeddöntõben. Ez volt a Madrid centenáriumi éve: egy álom valóra vált. Aztán a következõ évben megjött Ronaldo, és minden még csodálatosabb lett.”
Luís Figo elõtte még nem nyert Bajnokok Ligáját, ahogy Zidane sem. Lényegében csak ezt nem nyerte még meg. Ronaldo egyébként azóta sem, ami pedig egy érdekes adattal is szolgál: egy BL gyõzelem nélküli játékos, aki négy Bajnokok Ligája gyõztes csapatban is megfordult. Inter Milan, AC Milan, Barcelona, Real Madrid.
De nem volt olyan könnyû év ez sem. Bár a legszebb pillanattal zárult, azért ekkor történt meg a sokak által, köztük Roberto Carlos által is a legrosszabbnak titulált eset: a Király-kupa döntõje a Santiago Bernabéuban a Real Madrid 100. születésnapján, egy mérkõzés, aminek azért változtatta meg az idõpontját a szövetség, hogy a klub alapításának évfordulójára essen.
„Minden adott volt a gyõzelemhez.” – mondja Zidane. Ennek ellenére „szörnyûnek” írja le azt az estét. Aznap este a vendégszektorban ünnepelhettek, ahol 20.000 Deportivo szurkoló gúnyosan énekelte a „Boldog születésnapot” címû dalt a vendéglátóinak.
Kötelezõ volt a gyõzelem. McManaman úgy emlékezett vissza a történtekre, hogy a csapat azt érezte, a gyõzelemre mindenki alapként tekintett, a 2-1-es vereség pedig óriási kudarc volt. „Emlékszem Diego Tristanra… Néha csodálatos teljesítményre volt képes, és azon az estén is ezt tette.” – mondja Zidane.
Luís Figo bokasérüléssel vállalta a játékot, ami végigkísérte az egész szezonját, és egyre rosszabb lett. Az emlék még mindig fájdalmas. „Az volt a legrosszabb pillanat. Sérülten játszottam, utána pedig sokáig szenvedtem. Kemény volt otthon kikapni. Komoly sérülésem volt, amit félrediagnosztizáltak. Fájdalomcsillapító injekciókat kellett kapnom, hogy játszani tudjak a döntõben, ez pedig az egész hátralévõ évemre kihatott.”
Folytatása következik…
A sorozat elsõ része ide kattintva elolvasható.
