A Real Madrid uruguayi játékosa egy rendkívül őszinte írás formájában osztotta meg gondolatait a világgal a The Players Tribune hasábjain élete 3 legfontosabb napjáról. Egy rendkívül mély írás családról, futballról, életről.
Ha visszatekintek az életemre, három tökéletes napot látok.
Az első az volt, amikor megérkezett a Real Madrid hívása.
A második a kisfiam, Benicio születésének napja.
A harmadikért pedig a családomnak meg kellett járnia a poklot.
Szeretném nektek elmesélni ezt a történetet. Általában nem vagyok az a beszédes típus. Szeretem a dolgokat megtartani magamnak. De úgy érzem, hogy el kell mesélnem, mert tudom, hogy ezzel segíthetek néhány embernek. Különösen olyanoknak, mint én, akik szeretik a fájdalmukat mindenki elől elrejteni. És higgyétek el, sokan vagyunk így Dél-Amerikában.
De ahhoz, hogy szépen sorban haladjunk, az elejéről kell kezdenünk.
Ahhoz, hogy most, ekként a férfiként beszéljek hozzátok, meg kell értenetek, hogy milyen kissrác voltam.
Uruguayban a dolgok egyszerűen másképp működnek. A nehézségek a vérünkben vannak. Nem szeretem azt mondani, hogy szegények voltunk. Inkább azt mondom, hogy az édesanyám és édesapám szorgalmasak voltak.
Édesapám biztonsági őrként dolgozott egy kaszinóban. Édesanyám egy bevásárló kocsiból árult ruhákat és játékokat egy bolhapiacon. Még mindig hallom a kerekek hangját, ahogy tolja végig az utcán a dobozokkal teli hatalmas kocsiját. Úgy nézett ki, mint amit csak Hulk lenne képes megmozdítani, de szegény anyukám volt az! Ember! Ő egy igazi harcos volt. Forróságban, hidegben, viharban… Mindig elvitte a kocsit a piacra.
Néha én is elmentem vele, felültem a dobozok tetejére, figyeltem az elhaladó autókat, mit sem sejtve arról, hogy milyen áldozatokat hoz. A legrosszabb az volt, hogy egy hosszú nap végén mindig össze kellett hajtani az összes ruhát, mindent vissza kellett pakolni a dobozokba, és haza kellett tolni azt a kibas*ott kocsit! Aztán vacsorát főzni! Kimosni a koszos zoknijaimat! El tudjátok képzelni? Elmondom nektek, hogy az én hősöm az édesanyám!
Reggel 8-tól este 7-ig dolgozott, édesapám este 8-tól reggel 6-ig. Kiszámolhatjátok. Egyetlen olyan óránk volt, amikor összeülhettünk és megehettük a hármunknak jutó egyetlen kis húsdarabot. És visszatekintve minderre, ami számomra elképesztő, az az, hogy édesanyám mindig gondoskodott arról, hogy megkapjam a kólámat. Ember… Egy igazi kis gazember voltam a szénsavas üdítőmmel. Spanyolországban vagy Amerikában ez semmiségnek tűnhet az embereknek. „Ez csak egy kóla. Szinte ingyen van.” De számomra ez olyan volt mint egy drága pezsgő.
Azt, hogy miket is áldozott fel azért, hogy meglehessen a kólám, nem is tudom. Nem biztos, hogy tudni akarom. Gyerekként naiv vagy. Látod, hogy édesanyád nem vacsorázik, de csak azt gondolod: hogy nem lehet éhes? Hiszen te majd éhen halsz.
Ha visszagondolsz, megérted, hogy mit csinált.
Amíg együtt voltunk az asztal körül a vacsoránál a nap végén, az volt számára a boldogság.
Számomra ezek az együtt megélt pillanatok jelentették az erőnket, a lelkünket, a bátorságunkat. Egy órán át együtt ültünk a kis húsdarabunk felett, és boldogabbak voltunk, mint bárki.
Talán nem volt elég pénzünk, hogy kifessük az egész házat, de az én szobám egyik falát lefestettük, ami ettől újnak tűnt. Vagy amikor édesapám lefröcskölt engem a slaggal a ház előtt, és úgy tettünk, mintha az lenne a medencénk.
Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy a körülményeink mégis hatottak rám. Amikor elkezdesz focizni és azt látod, hogy a barátaidnak több van mint neked, még ha az csak egy kicsivel is több, az kellemetlen tud lenni. Emlékszem, hogy nem akartam, hogy a csapattársaim átjöjjenek a házunkba, mivel csak három csatornánk volt a TV-n. Az ingyenesek. Nyáron, amikor lefeküdtem, hallottam, ahogy a csótányok hűsölnek a sarokban. Az ágyam egy matrac volt a földön. A rugók annyira rosszak voltak benne, hogy ha a közepére feküdtél, akkor szendvicsbe kerültél és segítségért kellett kiabálnod. Hahaha.
Most már viccesnek gondolom ezt, de akkor egy kicsit szégyelltem. Tudjátok, hogy milyen brutálisak tudnak lenni a 11, 12 éves gyerekek. Azt hittem, hogy ha megtudják, hol lakom, szétrúgják a tökeimet. Szóval nagyon csendes gyerek voltam, magának való.
Az érzelmeimet a futballban élem meg. És a futball segítségével meg tudtam változtatni a családom életét. De sajnos én is megváltoztam. Amikor 16 évesen profivá váltam a Peñarollal, azt hittem, hogy én vagyok az Isten. Nem gondolom, hogy az emberek megértik, milyen érzés egy senkiből hirtelen azzá válni, akivel felnőtt emberek akarnak szelfit készíteni az utcán. Üzeneteket kapsz olyan lányoktól, akik egy héttel korábban még csak rád sem néztek. Mindenki a barátod akar lenni.
“I’m not usually a talker. I like to keep things to myself. But I feel I need to tell my story, because I know it can help some people.”@fedeevalverde goes deep on family, football, life. https://t.co/xQHMgLD5Hb
— The Players' Tribune (@PlayersTribune) November 14, 2023
Még ha a szüleid olyan nagyszerűek is, mint az enyémek, lehetetlen nem letérni a helyes útról. Azokat, akik közülünk már a közösségi média korában nőttek fel, túl sok hatás éri.
Emlékszem, hogy édesapám megkérdezte, hogy miért nem akarok már ezzel vagy azzal lógni, mi a bajom, hiszen a barátom volt, amikor még az utcán játszottunk.
De a régi barátaimat lecseréltem újakra, sok fiatal focistára.
Nem arról van szó, hogy valami őrültséget csináltam volna. De kölyök voltam még. Emlékszem, hogy vártak rám srácok a kerítés mögött, hogy megkapják az autogramomat, én pedig azt gondoltam, hogy ehhez most túl fáradt vagyok.
Mindegyik kölyök kiabálta, hogy „Fede! Hé, Fede! Légy szíves!”
Mindössze két percbe telt volna az egész, de hátat fordítottam.
Visszatekintve megőrjít a dolog, mert a szüleim nem így neveltek engem. Igazából egy senki voltam. Egy újabb idióta, aki focizott, harcolt az álmaiért. Mi történt azzal a sráccal, aki boldog volt egy kólától?
Az egyetlen dolog, amivel magyarázni tudom ezt, az a hirtelen jött hírnév.
Akkor is ez volt, amikor elkezdtem megismerkedni a futball üzleti oldalával.
Ha rám keresel a Google-ben, találsz olyan sztorikat, hogy 16 évesen majdnem az Arsenalba mentem. Ez talán féligazság. Semmi bajom az Arsenallal, de soha nem akartam Angliába menni. Akkoriban átvette az uralmat a foci üzleti oldala. Voltak, akik azt mondták, hogy ki ne akarna az Arsenalba menni, hogy megőrültem, hogy itt akarok maradni Uruguayban.
De valójában azt gondolták, hogy rengeteg pénzt tudnak csinálni abból, ha elmegyek.
Rájössz, hogy a futballban nem a tiéd a saját életed. Különösen fiatalon, leginkább túsznak érzed magad. Még a családod is tússzá válik. A futball egy jobb élet reménye, különösen nekünk, Dél-Amerikában, a keselyűk pedig pontosan tisztában vannak ezzel. Tudják, hogy hogyan helyezzenek rád nyomást.
„Azta, Fede, ha elmész az Arsenalba, szuper ágyad és olyan zuhanyzód lesz, ahol 30-40 percig is van melegvíz! Ki ne akarna ilyen életet?”
Elküldtek Londonba egy hétre, de nem éreztem jól magam. Ha csak az anyagiakat nézed, nagyszerűen hangzik az egész. De nem vagyunk robotok. A családom nem jöhetett volna velem Londonba. Egyedül kellett volna élnem, nem beszéltem a nyelvet, 16 éves voltam.
Minden kölyökre, aki sikeres lesz a tengerentúlról érkezve, jut 100, aki elbukik. Csak őket nem látod.
Voltam elég őrült és bátor ahhoz, hogy nemet mondjak. Legyen csak hideg a víz a zuhanyzóban, addig maradok a családommal, ameddig csak tudok. Fejben már úgy gondoltam, hogy Uruguayban töltöm az egész karrieremet.
Aztán jött egy hívás, amely örökre megváltoztatta az életemet. Paraguayban voltam az U17-es dél-amerikai bajnokságon. Nagyon jól ment, nagy meccs következett másnap Argentína ellen. A hotelszobámban ültem, a szüleim egy másik szobában voltak. Édesanyám hívott: „Hé, azonnal gyere a szobánkba. Van itt néhány ember, akik beszélni szeretnének veled.”
Megtiltották, hogy elhagyjuk a szobánkat, úgyhogy mondtam anyukámnak, hogy nem tudok és mennem kell.
Letettem a telefont.
Visszahívott. „Fede, gyere azonnal. Ezek az emberek a Real Madridtól vannak.”
Komolyan azt hittem, hogy ugratnak. Odasiettem a szobájukba, hogy megnézzem, mi történik, és tényleg ott volt két ember, akiket addig még sosem láttam. Könnyes volt édesanyám szeme. De mindig sírt, szóval nem tudtam, hogy mire gondoljak.
„Anya, nem akarok tiszteletlen lenni, de…” – mondtam.
Közbevágott. „Fede. Fogd be. Figyelj oda ezekre az emberekre. Jó híreket hoztak neked.”
Emlékszem, hogy azt gondoltam, a Peñaroltól jöttek. Úgy gondoltam, hogy új szerződést ajánlanak nekem, és 16 évesen az első dolog, amire gondoltam, az az volt, hogy lehet, hogy tudok majd venni néhány új Nike csukát az argentinok elleni meccsre. Vagy lehet, hogy még egy PlayStationt is beszerezhetek.
Aztán a két pasas elkezdett kasztíliai spanyolt beszélni, nem dél-amerikait. Na itt már gondoltam, hogy bass*us, ők nem helyiek. Lehet, hogy ez tényleg igaz?
Ezt mondták: „A Real Madridtól érkeztünk. Hiszünk abban, hogy sztár lehetsz nálunk. Szeretnénk, ha te és a családod Madridba költöznétek.”
Édesanyámra néztem. Majd az ügynökömre. „Na ne. Csak bas*akodtok velem.”
Anyukám visszanézett: „Fogd be, Fede. Nem bas*zakszunk veled.”
500.000 játékos van a világon, és a Madrid engem akar leigazolni? Mi van???
Kirohantam a szobából és kiabáltam. „Hol van apa? El kell mondanom apának!!!”
Lerohantam a lobbiba. Édesapám ott állt és beszélgetett néhány szülővel. „Apa!!! Apa!!! Itt a Madrid!”
„Micsoda? Hogyhogy itt vannak? Hol?” – kérdezte.
„Fent a szobában! Le akarnak igazolni! A Real Madrid le akar igazolni!” – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha a világ legőrültebb embere lennék. Azt mondta: „Fent a szobában??? Akkor te mit csinálsz itt lent? Gyerünk fel, te idióta!!!”
Hahaha. Mint a villám, felrohantam a szobába, és hála az égnek a két madridi még ott volt és nem csak egy kibas*ott álom volt az egész.
Ez volt életem első tökéletes napja. Mert láttam, hogy milyen izgatottak a szüleim. Édesanyám általában mindentől sírt, de édesapám kőszikla volt. Nagyon sok kellett ahhoz, hogy kimutassa az érzelmeit, de láttam egy apró könnycseppet. Hahaha. Láttam a fényt a szemében, tudod…
„A fiam a Real Madridban játszik.”
Ez megfizethetetlen mondat.
A világ tetején éreztem magam. Néhány hónapig. Aztán az élet, ahogy mindig, most is emlékeztetett, hogy legyek szerény.
Pontosan meg tudom mondani, hogy mi volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy egy pancser vagyok.
Nézd, valamit meg kell értened. Egy pillanatra tényleg képzeld azt, hogy te vagy én.
17 éves vagy. Két évvel azelőtt egy szendvics-ágyban aludtál a földön. Most a Real Madridba igazolsz?
Ember, hogy ne legyél elszállva?
Amikor Madridba jöttem, azt gondoltam, hogy én vagyok Messi és Cristiano egy testben. Hahaha! Komolyan!
A védelmemre szóljon, amikor 17 éves vagy, fogalmad sincs róla, hogy mennyire hülye vagy valójában, különösen akkor, ha kapsz egy kis pénzt és dicséretet. Ez a kombináció igazi drog.
De nagyon gyorsan fel kellett ébrednem. Az első castillás edzésem előtt úgy léptem az öltözőbe, mintha a fellegekben jártam volna. Nagyon magabiztos voltam. Vamos. Nem is emlékszem semmire az edzésről. Az egész homályos. De arra emlékszem, hogy utána mindenki felöltözötött, én körülnéztem és megláttam, hogy miket viselnek.
Gucci övek.
Vadonatúj Nike cuccok. Karcolás nélkül.
Louis Vuitton tárcák. Louis Vuitton neszeszerek.
Figyelj, ezek még nem is a legendák! Nem Benzemáról vagy Modrićról vagy Marcelóról beszélünk! Ezek a gyerekek!
Ez villámcsapásként ért engem. „Bass*us, Fede. Egy két eurós pólóban vagy.”
Nekem a Zara drága volt. Ha Uruguayban Zarát viseltél, akkor te voltál a király. Körbenéztem, és láttam, hogy a srácok közül néhányan olyan órákat viseltek, amelyek többe kerültek, mint a szüleim háza odahaza.
Ez abban a pillanatban beütött. Ennek a játéknak vannak szintjei, te pancser! Te egy senki vagy!
Szóval ültem ott a koszos szerelésemben, még a csukámat sem vettem le.
Mindenki indult a zuhanyzóba. Láttam a Gucci alsóneműket. Kibas*ott Gucci alsógatyák, tesó!!! Mikor találták ki ezeket egyáltalán? Mennyibe kerülhetnek??
Hahaha. Azt gondoltam, hogy remélhetőleg amit ma vettem fel, az nem lesz lyukas. Imádkoztam, hogy édesanyám megnézte a szennyest.
Ott ültem 20 percig, úgy tettem, mintha valamilyen nagyon fontos dolgot ellenőriznék a telefonomon. Teljes időpocsékolás volt. A srácok jöttek és kérdezgettek, hogy minden rendben van-e.
Soha nem éreztem magam ennyire kicsinek.
Megvártam, amíg mindenki lezuhanyozott és kiment a parkolóba, végül akkor öltöztem át, amikor csak én és a szertáros maradtunk.
Aznap este elmentem a H&M-be és kértem 10 csomaggal a legjobb alsónadrágjukból.
Hahaha! Emlékszem, hogy aznap este ezt gondoltam: „Ember, mit gondolsz, ki vagy te? Ez a Real Madrid. Azt hiszed, hogy te vagy Cristiano? Sza* sem vagy!”
Egy gyerek voltam.
Ez a vicces a futballban. Lehet millió követőd, lehetnek dollármillióid, több millióan mondhatják, hogy te vagy a legnagyobb, akkor is csak egy hülye gyerek vagy.
Még semmit nem nyertem, ahogy az öltözőben senki más sem. Miért viselünk Gucci alsóneműt? Miért kell nekünk Louis Vuitton a fogkevénknek? Nem kritizálom őket, mivel csak naiv voltam. Egyszerűen csak meg akarom mutatni nektek, hogy milyen a futballvilág, és hogy hogyan változtatja meg az embert.
Hála az égnek a szüleim által átadott értékek jelentik számomra az alapot. Amikor rájöttem, hogy senki vagyok, elkezdtem értékelni mindent, amim van.
A matracot, amin aludtam.
A légkondícionálót.
Az 50 csatornát a TV-ben.
A szertárost, aki hozta az új cipőinket.
Mi a fas*? Ez a paradicsom!
Emlékszem, hogy beálltam a játékosok parkolójába a BMW X3-asommal, és úgy éreztem, mintha egy Ferrarit vezetnék. Úgy álltam be, hogy „srácok, vigyázzatok, nehogy megkarcoljátok a fényezést”!
Az enyém volt a legolcsóbb kocsi a parkolóban. Hahaha. De ez volt az első kocsim, úgyhogy királynak éreztem magam.
Ez egy csodás időszak kezdete volt számomra, mivel bár még nem sikerült az áttörés Madridban, és még mindig egy senki voltam, a férfivá válás útján jártam.
De amitől minden kinyílt számomra a futballban és az életben egyaránt, az a fiam, Benicio születése volt.
Számomra a történetem legfontosabb fejezete az apává válásom története.
19-20 évesen, focizva, pénzt keresve, jó kocsikat vezetve még mindig csak egy kölyök voltam. Amikor 21 éves koromban megszületett az első fiam, igazán megváltozott az életem.
Az volt életem második tökéletes napja.
Ezt megelőzően a teljesítményem megszállottja voltam. Ha rossz meccset játszottam, nem beszéltem még a szüleimmel sem 24 óráig. Bementem a szobámba, ott ültem és rágódtam a hibáimon. Nem tudom, hogy ez egészséges volt-e, de amikor a Real Madridban játszol, akkor a nyomás a legnagyobb a világon. Szóval 100%-osan megéled.
Csak Benicio születése óta érzem magam embernek, ha egy rosszabb eredmény után hazaérek. Amióta tud járni, odafut hozzám az ajtóba a kis Buzz Lightyear játékával a kezében és megölel. Le se tojja a meccset. Azt sem tudja, hogy mi az a foci. Egyszerűen csak Toy Story-sat akar játszani.
A szeretete emberként és focistaként is megváltoztatott. Mentálisan szükségem volt rá, mivel senki nem kritikusabb velem szemben, mint én magam. És amúgy a feleségem? Mina? Na ő egy másik szint! Nagyon jól ismeri a játékot és argentin, szóval tudjátok, hogy ők milyenek. Hahaha. Bármit is csinálok, neki sosem elég.
Emlékszel, amikor az Ajax kiejtett minket a BL-ből? Beültünk a kocsiba, dühöngtem, ő pedig ezt mondta: „Tényleg, Fede? Ez most komoly? Mi volt ez? Így fogsz játszani a Real Madridban?”
„Azt hiszed, hogy nem tudom?” – mondtam.
„Nem vállaltál semmilyen kockázatot. Lőnöd kell. Ez a játékod legerősebb eleme.” – mondta ő.
Ember, maximumra kellett tekernem a hangerőt, hogy elnyomjam az elemzését.
És a legrosszabb – és ezt sosem vallanám be neki, úgyhogy remélem, nem olvassa – az, hogy igaza volt. Hahaha! A francba!
Egy igazi focista család vagyunk. Egy uruguayi, egy argentin. Ami tiszta őrület!
Szóval amikor megszületett a fiam, az egy csodás változás volt.
Ez talán olyan, mint édesanyámnál is volt, nem? Amikor ránézel a fiadra, mielőtt elindulsz az edzésre, harcosnak érzed magad. Mintha te lennél Hulk. Ez teljesen más ahhoz képest, mint amikor 17 évesen azt hiszed, hogy az egész világ a Gucci övekről szól. Amikor a fiadért játszol, olyan, mintha szupererőd lenne.
Nem gondolom, hogy nagy meglepetés, hogy a legjobb idényem a 2021-2022-es volt, amikor Benicio két éves volt és egy igazi kis emberré vált, saját személyiséggel. Amikor megnyertük a BL-t abban az idényben, úgy éreztem, hogy végre letettem a névjegyem a Real Madridban. Néhány hónappal később megtudtuk, hogy ismét gyermeket várunk. Elképesztően boldogok voltunk. Az első néhány hónapban minden tökéletes volt. De aztán egy napon Mina elment egy vizsgálatra az orvosához és minden széthullott.
Az orvos elmondta, hogy elképesztően kockázatos a terhesség, és nagyon kicsi esély van arra, hogy a gyermekünk életben marad, ha folytatjuk. Az orvos azt mondta, hogy a következő hónapban közelről figyelik a helyzetet, de addig nem tehetünk mást, mint várunk.
Képzelheted, hogy milyen volt hallani ezt…
„A babátok valószínűleg nem éli túl.”
Nem tudom leírni a fájdalmat, amit éreztünk.
A feleségem fizikálisan és mentálisan is szenvedett minden egyes nap. Én nagyjából teljesen kikapcsoltam. Én olyan típus vagyok, aki mindent magába folyt. Tudom, hogy ez nem egészséges, de ez vagyok én. Soha nem akartam, hogy bárki is sírni lásson. Még a családom sem.
A szüleim átjöttek vacsorázni és édesanyám elkezdte mondani: „Fede, nézd…”
Bumm. Ennyi kellett. Felálltam az asztaltól és elmentem a hálóba, hogy egyedül legyek. Abban a 20 órában, amit nem a futballal töltöttem, elszigeteltem magam. Se telefon. Se tablet. Csak csend.
Úgy éreztem, hogy nekem kell a sziklának lennem, mivel mindenki más szenvedett. Eljátszottam egy szerepet, érted? Az erős, kemény srác, aki azt mondja a feleségének: „Minden úgy lesz, ahogy Isten akarja.”
De amikor egyedül voltam, órákig sírtam. Gyakran bementem a fürdőbe 15 percre, ebből 10 percet sírtam úgy, hogy az arcomat a tenyerembe szorítottam. A meccs reggelén, amikor fókuszálnom kellett volna és nyugodtnak kellett volna maradnom, az ágyban feküdtem és a fiúnkra gondoltam, folyamatosan.
Néha nem játszottam jól, ezt tudtam is, hallottam a füttyszót a lelátóról. Aztán a meccsek után, amikor a média kérdéseire kellett válaszolnom, nem akartam kimutatni az érzéseimet és azt, hogy mi történik.
Ez kibas*ottul pokoli volt.
Mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül, azt tanácsolom, hogy ne legyetek olyan makacsok mint én voltam. Nem kell némán szenvednetek.
Egy áprilisi, Villarreal elleni meccs után a dolgok mélypontra értek. Mindenki ismeri a címlapokat. Mindenki tudja a dolog két oldalát. Nem akarom ezeket a csúnya dolgokat újra felhozni. Csak ennyit akarok mondani:
Egy futballpályán szinte bármit mondhatsz nekem, egyáltalán nem zavar. Uruguayi vagyok, az Isten szerelmére. De vannak bizonyos vonalak, amelyeket nem léphetsz át. Nem futballistaként, hanem egy másik emberi lényként.
Ha a családomról beszélsz, az már nem futball.
Akkor átléptek egy vonalat.
Hogy reagálnom kellett? Talán nem. Talán haza kellett volna mennem és meg kellett volna ennem egy hamburgert a fiammal, ehettünk volna csirkefalatokat és megnézhettünk volna valami mesét. De ember vagyok, néha ki kell állnod magadért és a családodért.
Nagyon fájt, hogy a média egy erőszakos emberként állított be engem. Sok hazugság látott napvilágot, amelyekről bebizonyosodott, hogy nem igazak. De hogy őszinte legyek, elmondhatom, hogy nem bántam meg semmit, mivel emberileg erősebbé váltam, a családunkat pedig még inkább összehozta ez.
Hála Istennek ezután a sötét nap után a dolgok sokkal jobban alakultak.
Amikor a feleségem végül elmondta a világnak, hogy min megyünk keresztül, minden megváltozott számunkra. Ahogy a csapattársak, a madridisták támogattak minket, azt sosem fogom elfelejteni. Örökre az övék a családom tisztelete és az enyém is. Elrontottam egy passzt, ők pedig azzal reagáltak, hogy skandálták a nevem. A Bernabéuban, ahol elképesztően magasak az elvárások, ez egy kisebb csoda.
Az, hogy 80.000 ember így támogasson, a legmélyebb pillanatomban, olyan volt, mint 80.000 ölelés.
Csak annyit mondhatok, hogy köszönöm mindnyájatoknak!
Másfél hónap pokol után megkaptuk életünk legjobb híreit. A vizsgálatok sokkal jobb eredményt hoztak, úgy tűnt, hogy a terhesség rendben van és folytatódhat. Természetesen a hátralévő időszak is elképesztően feszülten telt. Amíg nem tarthattuk a fiúnkat a karjainkban, nem akartunk fellélegezni. De Istennek hála júniusban világra jött a fiúnk, Bautista.
Egészségesen és boldogan.
A mi csodánk.
A harmadik tökéletes nap.
Tudjátok, nem vagyok magammal kíméletes sem a futballban, sem a magánéletben. Nem gondolom, hogy valaha is éreztem-e azt korábban, hogy elégedett vagyok. Soha nem éreztem igazán, hogy sikeres vagyok vagy eleget tettem.
De aznap reggel a kórházban, amikor a feleségem a kis Bautistát tartotta a karjaiban, azt gondoltam, hogy Fede, nézz rájuk. Ez az.
Nyertél.
Fede Valverde
