Félreértés ne essék, nincs szándékomban Theo azonnali eltávolítását követelni a csapatból, csupán megmagyarázhatatlan vágyat éreztem arra vonatkozólag, hogy egyik elmés szerkesztő kollégám címjavaslatát használjam jelen cikk címéül. Jó, na, következőre jobbat találok ki. Csapjunk bele! Eljött az ítéletidő. Péntekenként jelentkező szubjektív rovatunk hetedik része.
A futballban játékintelligencia alapján háromféle jó játékos létezik.
Az első csoportba azok sorolhatóak, akiknek a kisujjukban vannak a jó megoldások, és igazából sok észre sincs szükségük, mert született tehetségüknek köszönhetően olyan képességek birtokában vannak, amiknek köszönhetően fel sem merül a kérdés, hogy a fejük egy sötéten ásító barlang lenne. Ettől még lehet, hogy az, de káprázatos, ösztönös megoldásaiknak köszönhetően szerencsére senkiben nem merülnek fel ezek a kérdések.
A második csoportban vannak azok, akik kivételes játékintelligenciával rendelkeznek, s megoldásaik láttán az ember arra gondol, hogy „hát, ennek a Toninak/Lukának aztán tuti, hogy lenne vagy négy diplomája, ha nem a bőrt rúgná.” Persze valószínű, hogy nincs, mégis az ilyen típusú labdakergetőket kivételesen tudatosnak és okosnak tekintjük.
A harmadik csoportba tartoznak az hatalmas szívű erőemberek. Akik általában nem okos megoldásaiknak köszönhetően törnek a csúcsra, hanem a szívüknek és kitartó hozzáállásuknak köszönhetik, hogy ott vannak, ahol. Ők azok, akiket egyszer hősként megasztalunk, mert magukat sem kímélve hajtanak az utolsó percig, ők azok, akik egy kis rejtett furfangot, alattomosságot is visznek a játékba, és ők azok, akik ugyanúgy lehetnek egy meccs negatív antihősei, mint istenné magasztosult örök példaképei.
A negyedik csoport Theo.
Csak az a gond, hogy ő ráadásul még csak nem is jó játékos. Legalábbis mostanában ezt bizonyítja hétről hétre. Ő az, akitől a játékintelligencia úgy menekült a futballész osztásának idején, mint az egyszeri megyei bíró, mikor befújta a tizit a meccs utolsó percében a vendéggárdának. Sajnálatos módon Theo minden megmozdulásáról az süt, hogy előbb cselekszik, aztán nem gondolkodik.
A probléma nem azzal van, hogy az Instán csendre inti az utálkozóinkat, a probléma azzal van, hogy az Instán ő inti csendre az utálkozóinkat. Mert egy Ramos megtehetné. Mert ő f*szagyerek. Theo nem.
Theo eddig konkrétan semmit nem tett le az asztalra a Real Madridban. Bár az is lehet, hogy még nem is találta meg az asztalt. Pedig ő legalább tud spanyolul, igazán megkérdezhetné a többieket, merre van.
Persze mindig voltak nagyszájú focisták, még a Realban is. Akik osztják az észt, osztják az ellenfelet, ami a szívükön, az a szájukon. De azok, akik ezt teszik, azok általában valamivel kiérdemelték, hogy jogukban áll ilyet cselekedni. Mikor egy Guti a Barcát savazza a Twitteren, vagy egy Arbeloa lazán odacsap a fröcsögőknek, akkor valahogy annak érezzük a súlyát. És biztos vagyok benne, hogy az is érzi, aki a beszólás címzettje, az is így van ezzel. De mikor az a Theo inti csendre az utálkozókat, aki egy meccsen tízből kilencszer csak el akar futni az ellenfél mellett, hogy aztán balhézhasson egy sort, ha fellökik, azt a Theót senki sem veszi komolyan. Maximum kiröhögik.
Jó, tudom, fiatal, tapasztalatlan, ex-atléticós, meg különben is berúgta a Barcának a szabadot tavaly. Kifogást mindig lehet találni a viselkedésre. De talán fel kéne nőni. Fel kéne nőni a csapatért, a szurkolókért, a csapattársakért, és nem utolsósorban önmagáért. Mert a negyedik kategóriások sosem voltak jó játékosok. Akiknek nagy volt az arcuk a semmire, azok mindig belebuktak. Ez van, ez a foci.
Theónak persze van még ideje. Van még ideje változni, van még ideje tanulni, és szerencsére egy olyan csapat veszi körül, aminél jobb társaságot nehezen tudnék elképzelni. Nem szeretném, ha itt hagyná a klubot, mert látom benne a potenciált, látom, hogy a tehetségének köszönhetően képes lenne sok éven keresztül szolgálni a Real Madridot. Csak ehhez először észt és szívet kell növeszteni. Leginkább az utóbbit.
Látni akarom rajta, hogy ezért a címerért küzd, látni akarom rajta, hogy motiválja a társakat, látni akarom azt is rajta, hogy a Real Madridhoz méltóan viselkedik a pályán és azon kívül is. Mert ahhoz, hogy az arcoskodás luxusát megengedhesse magának, sokkal többre van szükség annál, mint hogy leszegett fejjel a védőbe fusson, aztán csendre intse azokat, akik már megtalálták azt a bizonyos asztalt, és rá is tettek valamit.
Mit is mondhatnék zárszóként? Ó, Theo, legyél te jó. (Tudom, ez még gyengébb volt a címnél is…)
