Szar minden. Én tudom, én is így érzem, aztán néha mégse. Mert tudjuk, a foci nem élet vagy halál kérdése – annál sokkal több. De amikor nem megy a szekér, amikor a pályán valami olyasmi tükröződik vissza, amit a legrosszabb rémálmaidban sem látnál viszont, vagy amikor olyan ismétlődő beidegződések, mechanizmusok köszönnek vissza, amelyek láttán papírrepülőnek használnád a tévéd – akkor szar minden. És ez egy természetes érzés, mert hát miért eregetnél rágóízű vattacukrot az örömtől annak láttán, hogy imádott egyleted lelkes sportemberei folyékony halmazállapotú exkrementummal öntözik a gyepet futballmeccs címén, holott Paul Burgess kiváló munkássága okán erre semmi szükség nincs? És amikor eléri a közhangulat a mélypontot, akkor lesz hirtelen minden nyári távozó minimum aranylabdás, az új igazolások megyekettes serdülők, a szerkesztők Barcelona-drukkerek, a szurkolók egyik fele hitetlen, a másik pedig vak. Tegyük rendbe az egyenletet. Az, hogy valaki kritikát fogalmaz meg a csapattal szemben, az nem jelenti azt, hogy nincs odáig meg vissza érte. Ugyanakkor, aki a töretlen elhivatottságra sarkall, és állandó lelkesedéssel buzdít, ugyanúgy lát olyan dolgokat, amelyeket problémának vél, javítani szeretne. Nem kell felesleges energiákat pazarolni abban, hogy a viselkedésformák mögött a madridizmus mérőszámát keressük, mert nincs összefüggés. Így ha bármelyik tábor (táborokról beszélni szurkolói oldalon…) ennek alapján próbálná a másikat felcímkézni, mint divatdrukker, szakértő, ostoba, katalán, (és a sort lehetne egyéb obszcén jelzőkkel nyújtani, mint a rétestésztát), akkor az tévútra vezető ösvényen bóklászik.
Mindenkinek vannak kedvencei, meglátásai, ez mind a szubjektív látásmód tartozéka. Bármilyen furcsa – a szerkesztőknek is. Ha mi (de beszélhetnénk bármelyikőtökről kommentek szintjén) leírunk valamit, azt nem azért tesszük, mert kiszerettünk a csapatból, megőrültünk, vagy unatkozunk. Hanem azért mert szeretjük annyira a csapatot, hogy akkor is megpróbálnánk mindent rendbe tenni (ki-ki a maga játékosaival, taktikáival, elméleteivel), hogyha valójában erre a fotelből, a telefon vagy a számítógép elől semmi lehetőségünk, vagy esélyünk sincs. Mégis jólesik leírni, megosztani a gondolatokat, véleményt cserélni, mert bizonyos szinten tartalmazhatnak valós problémákat a leírtak, még akkor is, ha Valdebebasba, vagy a Bernabéu öltözőibe nincsen VIP-jegye egyikünknek sem. Akik nem is akarnak belemenni taktikázásba, csak szurkolni akarnak a csapatnak akkor is, ha ég a ház, az is egy tiszteletben tartandó, pozitív hozzáállás, mindaddig, amíg ettől nem akarják többnek, nagyobbnak érezni magukat azoknál, akik meg merik írni, hogy szerintük XY nincs rendben. És fordítva: aki lát problémás dolgokat, ne akarja hülyének nézni azokat, akiket ez nem érdekel, csak szurkolna torkaszakadtából. Ez nem egy kib*szott verseny. Ezt értsük már meg, és tudatosítsuk azokban a pillanatokban is, ha esetleg egy bajnoki rangadó nem alakul úgy, ahogy akarjuk. A La Liga az verseny. A Copa del Rey is az. A BL is az. Az egymásra licitálás, hogy ki mennyire szívta magába az anyatejjel a habfehér balettet – na az rohadtul nem az. Mégis, nagyobb erők mozognak, mikor egymás meglátásait, hozzáállását kell ócsárolni, mint ami a Real Madrid mellett mutatkozik. És amikor megy az egymás közti öldöklés, a dráma, a meccsről meccsre változó vélemények csapatokról, edzőről, játékosról, semmi mással nem mutatjátok jobban a nagyvilág felé, hogy mennyire műanyag a Real Madridnak drukkolni. Ha ez a cél, hogy a Realnak való szurkolás a komolytalanság, a divatdrukkerség bélyegével járjon, akkor jelzem: autópályán száguldunk százharminccal a GPS hajszálpontos iránymutatásával az erkölcsi fertő bugyraiba.
És akkor tényleg értsen egyet mindenki mindenkivel, és a rózsaszín csillámpóni hátán lovagoljunk a szivárványt követve a mézeskalácsok földjére? Könyörgöm, ne. De azt a kimeríthetetlennek látszó energiát, amit abba ölünk, hogy megmagyarázzuk a másiknak, hogy miért egy barom, egy idióta, hogy van véleménye, hogy lelkesedik, hogy az a kedvence, akit te már öt éve elküldtél volna, azt csoportosítsuk át. Előremutató eszmecserére, egymás véleményének tolerálására, és legfőképp a csapat buzdítására. Ha azt látod, meggyőzhetetlen, rendíthetetlen a másik, engedd el, az parttalan. Ha az egyik kendőzetlenül őszinte, a másik iróniával él, a harmadik borúsabban lát dolgokat, a negyedik meg örök optimista – fogadd el, ne érts vele egyet feltétlen, de fogadd el!
Mert bármit mond, gondol, ír, akar, tud, érez – a Real Madrid az első.
Nekem is.
Neked is.
Neki is.
