2017. november 19., vasárnap

„Mindig Marcelo maradok. És kib***ttul boldog”

  • É. Csongor (Veidt) , Zs. Csaba
  • 2017.09.07. 03:24
Marcelo a The Players Tribune kérésére írta meg saját történetét, pályafutásának legszebb emlékeit. A szívhez szóló történetben mesél gyermekkoráról, valamint a számára legkedvesebb emberről, a nagypapájáról. Egy biztos: Marcelót eddig sem lehetett nem szeretni, de ezután a cikk után szinte biztos, hogy még a vele legszigorúbbak szíve is megenyhül. Íme az ő története.

Hol is kezdjem? Szeretnék arról mesélni, hogyan változtatta meg a nagyapám az életemet. De Ronaldóról is be akarok számolni. Meg arról, amikor Romário kilógatta magát egy repülőgépből. És a narancssárga Volkswagenről.

Sok mindenről kell beszélnünk. De kezdjük egy illattal.

Ez az egyik legelső emlék, melyet képes vagyok felidézni. Nagyjából 6 éves koromtól kezdve még akkor is felkeltem 7:30-kor, amikor nyári szünet volt, és nem kellett iskolába mennem. Miután kikeltem az ágyból, kezembe vettem a focilabdámat és elindultam a Botafogo Beachre.

Ez az a hely Rióban, ahonnan a legjobb futballisták származnak.

A tengerpart mellett volt egy füves rész egy futsalpályával, és egy kisgyermekeknek szánt csúszdával. Mindig állt ott egy öreg fickó is, aki hangosan kiabált az autójukat leparkoló embereknek: „Egy dollár! Egy dollár! Egy dollár!”

Ez az ember „védelmet” kínált az autóidnak, ha fizettél. Emlékszem arra, hogy milyen volt a hangja, de még ennél is tisztábban emlékszem a föld szagára. Volt ott egy törött szennyvízcsatorna, amely gyakran árasztotta el vízzel a pálya egyik felét, sárrá változtatva a port. Szóval, amikor reggelente odaértem a park széléhez, megéreztem azt az illatot. A sár illatát.

Ez a pálya a Botafogo fanatikusainak területe volt. Én nem tartoztam közéjük. Bizonyos napokon már elfoglalták a pályát mire odaértem. Ilyenkor egyedül rugdostam a labdát. Máskor senki sem jött le a pályára. De nekem ez nem számított – kicsi Marcelito minden nap ott volt a parkban.

Nagyon élénken él bennem ennek az illatnak az emléke, és az érzés, ahogy a labda a lábfejemet érinti. Egy olyan dologra találtam, amely tökéletes volt számomra. Semmi kétértelműség, semmi romlottság. Ha a labdával foglalatoskodsz, akkor nem lehetsz rosszkedvű. Még csak emberek sem kellenek hozzá, a hangsúly a labdán van.

Először 1994-ben mentem el a parkba. Ebben az évben az Egyesült Államok adott otthont a világbajnokságnak. Brazíliában az a szokás, hogy a világbajnokság kezdete előtt mindenki az utcákra vonul és falfestményeket készít az ünneplés jegyében. Ilyenkor minden színessé – kékké, zölddé, sárgává – változik: az utcák, a kerítések, a falak, az emberi arcok. Ez minden kisgyermek számára meghatározó emlék. Akkoriban olvastam először Ronaldo történetét, amikor az 1982-es vb előtt ő is csatlakozott a többiekhez az utcán, és egy Zicót ábrázoló festmény elkészítésében segédkezett.

Tudod mit, Ronaldo?

Ha ezt olvasod, akkor el szeretném mondani, hogy te voltál a mi hősünk, és én a te arcodat festettem a betonra. Ez az emlék kiemelt helyet foglal el a szívemben.

Egy kicsit vicces belegondolni, hogy milyen dolgok ragadnak meg az ember emlékezetében. Arra például alig emlékszem, ahogy Brazília nemzeti csapata megnyerte a döntőt. A címlapfotót az egyik helyi újság másnapi számából viszont már egyáltalán nem esik nehezemre felidézni. A fénykép egy brazíliai repülőtéren készült, miután a csapat hazautazott a sikert követően. Romário lefelé lógott – szó szerint – a repülő pilótafülkéjének ablakából, és egy hatalmas brazil zászlót lengetett. Mintha meghódította volna számunkra a világot.

Emlékszem, hogy miközben azt a fotót bámultam, úgy éreztem, hogy a büszkeségtől a szívem majd kiugrik a helyéről. Azt gondoltam: „Istenem, egy nap nekem is meg kell ezt tennem.”

Természetesen ez egy valóságtól elrugaszkodott álom volt. Először is, Brazíliában megközelítőleg 200 millió ember él, és mindegyikük futballista akar lenni, még a legidősebbek is. Másodszor, én akkor még nem is voltam valódi labdarúgó. Csak egy helyi futsalcsapatban kergettem a labdát, ahol általában 5 fő alkotott egy csapatot. Nem is volt reális a családom számára, hogy egy nagy klubhoz járjak edzésekre. Amerikában vagy Angliában az embereknek talán nehéz megérteniük ezt, de Brazíliában – különösen a gyermekkoromban – a gázolaj nagyon, nagyon drága.

Szerencsére a nagyapám hajlandó volt mindent feláldozni értem. Ő a legfontosabb ember az én történetemben. Ha a szemed elé akarod képzelni őt, akkor… nos, ő egy nagyon karakteres ember volt. Mindig egy menő napszemüveg virított a szeme előtt, és furcsa szavakat használt. Ő azt mondta, hogy minden barátja így beszél.

Hogyan is fordíthatnám le ezt, hogy megértések?

Azt mondta, hogy…

„A pokolba is, nézz csak rám. Egyetlen dollár sincs a zsebemben, de kibaszottul boldog vagyok!”

Eladta az autóját, a pénzből pedig buszjegyeket vásárolt számomra és a családom számára. Neki köszönhetem, hogy eljutottam egy komoly klubcsapat edzéseire. Talán azt gondolnád, hogy egy olyan ember, aki ekkora áldozatot hoz meg mások érdekében, utána mártírként viselkedik majd, és ilyeneket mond: „Oh, szegény én.”

Hát, rohadtul nem.

„Az én unokám a legjobb játékos Rióban! A legjobb játékos egész Brazíliában! Lenyűgöző! Megállíthatatlan!”

Az ő szemeiben én egyetlen hibát sem követtem el a pályán. A temperamentuma néha már egy kicsit mulattatott is. Hazament az egyik meccsemről, és azt mondta apámnak: „Muszáj eljönnöd és megnézned Marcelót! Uram isten, hát mit művelt ma is? Varázslatos volt!”

De az édesapám szinte sohasem jött el megnézni, mert mindig dolgoznia kellett. Valószínűleg őrültnek tartotta a nagyapámat – aki akkor sem aggódott, mikor borzalmasan játszottam, a csapat pedig vereséget szenvedett. Csak megrántotta a vállát, és azt mondta, hogy legközelebb majd jobban megy a játék.

Az ő hatására úgy éreztem magam, mintha én lennék Ronaldo. Mindezt 9 évesen. Esküszöm, hogy a házunkban mindig büszkén, kitolt mellel és egyenes háttal járkáltam, mert úgy éreztem, hogy én is futballista vagyok.

Egy nap aztán, mikor körülbelül 12 éves lehettem, a nagyapám egy narancsságra Volkswagen Beetle kormánya mögött jelent meg az egyik meccsem után.

Azt mondta: „Szállj be, indulunk haza.”

Így feleltem: „Hogyan? Honnan szerezted ezt a kocsit?”

„Jogo do Bicho” – válaszolta.

Rióban van egy játékunk. Egyfajta lottó, állatokkal. Talán nem teljesen legális, de senki sem foglalkozik ezzel. Ez a nép játéka. Minden állathoz – legyen az egy kakas, egy strucc vagy bármi más – tartozik egy szám, te pedig kiválasztasz egyet. Minden nap új sorsolás van. Nem tudom pontosan, hogy a nagyapám mennyi pénzt nyert ezen az „állatos lottón”, de egy új Beetle-t vett belőle.

Alig tudtam hinni a szemeimnek. Mindenhová azzal a kocsival mentünk. Amikor 15 éves lettem, akkor eljött életem nagy lehetősége: meghívást kaptam a Fluminense egyik ifjúsági csapatába, ahol természetesen valódi nagypályás futballt játszottak. A probléma az volt, hogy az edzőpálya Xerémben volt, nagyjából kétórányi útra a házunktól. Lehetetlen volt számunkra, hogy ki tudjunk fizetni annyi benzint, amennyi a mindennapos utazáshoz szükséges. Így végül inkább úgy döntöttem, hogy beköltözök az ottani bentlakásos „kollégiumba”. A nagyapám minden szombat hajnalban kijött értem, hogy a családdal tölthessem a vasárnapot, aztán persze vissza is furikázott. A dolgok jól alakultak, de nagyon egyedül éreztem magam Xerémben, távol a családomtól.

A nagyapám végső soron egy „állatlottót” nyert meg, nem hatalmas összegekről volt szó. Az autó, amit vásárolt, egy elég régi modell volt, a ’70-es évekből. Ha túl sokáig tekerted oldalra a kormányt, a rádió magától elkezdte váltogatni az állomásokat.

Idővel pedig az utazásba is teljesen belefáradtam. Xerémből Rióba, aztán vissza, minden egyes hétvégén… úgy éreztem, hogy valójában nem futballista, hanem rabszolga vagyok. Amíg én edzettem, a barátaim élvezték az életet a tengerparton.

Egy nap azt mondtam a nagyapámnak, amikor értem jött: „Végeztem. Kilépek innen és hazamegyek.”

Így reagált: „Nem, nem, nem. Valóban megtennéd ezt, mindazok után, amin keresztülmentél?”

 Nem értettem, hogy miért ellenzi a döntésemet. „Alig játszom a mérkőzéseken. A kispadon pazarlom el a fiatalságomat. Végeztem.”

Ekkor elkezdett sírni.

Azt mondta: „Marcelo, maradj nyugodt kérlek. Nem hagyhatod most abba. Látnom kell, ahogy egyszer majd a Maracanã stadionban lépsz pályára.”

Ez nagyon szíven ütött.

Végül nem ellenkeztem tovább: „Jól van, egy hetet még maradok.”

Végül feladtam a próbálkozást, hogy feladjam.

Két évvel később, miközben a nagyapám a lelátóról figyelt, kiléptem Maracanã gyepére a Fluminense felnőtt csapatának játékosaként. Tudta, hogy sikerülni fog. Már a legelső napomtól kezdve tudta.

Amikor 18 éves lettem, több európai csapat is elkezdett érdeklődni irántam, főként a CSZKA Moszkva és a Sevilla. Abban az időszakban a Sevilla valósággal szárnyalt, és több brazil is volt a csapatukban. Azt gondoltam, hogy ez nem is lenne olyan rossz választás.

Aztán felhívott egy játékosügynök: „Mit szólnál a Real Madridhoz?”

Ilyen egyszerű őszinteséggel mondta ki. Azt sem tudtam, hogy kivel beszéltem.

Végül azt feleltem: „Persze, azt hiszem!?”

Azt válaszolta, hogy akkor megyek a Real Madridba, írjam le a biztonság kedvéért.

Néhány héttel később Porto Alegrében játszottunk egy mérkőzést, a Real Madrid pedig odaküldött valakit, hogy találkozzon velem a csapatunkat elszállásoló hotelnél. Lementem a közös helységbe, ahol bemutatkozott ez az úriember. De nem viselt semmilyen Real-kitűzőt. Még egy névjegykártyát sem adott.

Aztán elkezdett kérdezgetni, többek között arról, hogy van-e barátnőm, és hogy kivel élek.

Ahogy mondtam, nem mutatott semmilyen hivatalos iratot. A papírmunka szóba sem került. Azt kérdeztem magamtól: „Ez most vajon csak egy átverés? Néhány óra múlva már egy Szibériába tartó gépen leszek?”

Két nappal később kaptam egy hívást, hogy a Real azt akarta, hogy menjek Madridba a szükséges orvosi tesztek elvégzése végett.

Ekkor még mindig nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy valódi a dolog.

Meg kell értened valamit rólam. 16 éves korom előtt azt sem tudtam, hogy létezik egy Bajnokok Ligája nevű versenysorozat. Tisztán emlékszem a pillanatra: a csapathelységben ültem Xerémben, néhány srác pedig egy meccset nézett a tévében. A Porto játszott a Monaco ellen. A mérkőzés nagyon szokatlan látványt nyújtott. Nálunk éppenhogy elkezdődött a délután, ott pedig már este volt. A szurkolók egy kivilágított stadionban ültek. És a pálya… annyira gyönyörű volt, és hibátlan. Csodálatos volt a látvány. A brazil ligában a lámpák nem voltak olyan fényesek, a fű nem volt olyan zöld.

Úgy tűnt, mintha egy számomra ismeretlen bolygóról sugároznák a meccset.

Néhány perc után megkérdeztem, hogy milyen ligát nézünk.

A barátaim kórusban mondták: „Bajnokok Ligáját.”

Visszakérdeztem: „Bajnokok mijét?”

Az egyikük így szólt: „Haver, ez a Bajnokok Ligája döntője.”

Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Brazíliában csakis fizetős csatornákon lehetett fogni a BL-meccseket, így a legtöbb embernek ez elérhetetlen volt.

Szóval, ahogy mondtam, egy repülőn ülök Madridban.

Ne felejtsétek, nemrég lettem 18 éves. Esküszöm, azt hittem, hogy csak egy beszélgetés miatt hívtak meg a spanyol fővárosba. Amikor megérkeztem a klub székházába, láttam az előkészített szerződést az asztalon, a Real Madrid címerével és minden egyébbel ellátva — rohadt gyorsan aláírtam azt a szart.

Ezután az öltönyös srácok egyenesen a pályára kísértek, ugyanis aznapra volt betervezve a média előtti bemutatásom is. Fogalmam sem volt erről. Később a családom azt mondta nekem, hogy nem hitték el a dolog valódiságát, amíg nem szembesültek a hírekkel a Globo Esporte egyik műsorában.

Azt hiszem, az egész azért tűnt ennyire valótlannak, mert ott volt a példaképem, Roberto Carlos. Számomra ő volt az Isten. Nem tudtam elhinni, hogy ugyanabba a csapatba, ugyanarra a pozícióra érkezem.

Beléptem az öltözőbe. Ott volt Robinho, Cicinho, Júlio Baptista, Emerson, Ronaldo, Roberto Carlos, és persze Casillas, Raúl, Beckham, valamint Cannavaro. A kicsi Marcelito belépett, majd a következőket gondolta: „A p*csába, ezeket a srácokat csak a videojátékokból ismerem!”

Élve megehettek volna. Azonban szeretnék elmondani valami nagyon fontosat a Real Madridról. Ilyen szempontból ez egy nagyon különleges klub. Az első napon Roberto Carlos odajött hozzám, majd azt mondta: „Itt a telefonszámom. Ha szükséged van bármire, ismétlem, bármire, akkor hívj.”

Az első madridi karácsonyom alkalmával meghívott engem és a feleségem a házába, ahol ott volt az egész családja. Ez a srác a példaképem, ugyanazért a pozícióért harcoltunk. A legtöbben nem tennének ilyen gesztust egy fiatal suhanc felé. De ő Roberto Carlos. Magabiztos volt. Ilyen egy igazi férfi, úriember.

Nem csak a viselkedése, a játéka is ösztönzött. Úgy szaladgált fel s alá a baloldalon, mint egy vadállat. Szerethetsz vagy utálhatsz, mégis tudod, hogy mit kaphatsz tőlem, amikor a pályán vagyok. Imádok támadni. Nem, nem csak támadni. TÁMADNI! Érted? Hogy mi a helyzet a védelemmel? Ha probléma adódik, megoldjuk. Majd kitaláljuk. Először azonban támadunk.

Csak akkor játszhatsz ilyen szabadon, ha kiválóan megérted magad a társakkal. Fabio Cannavaro is játszott mellettem, és mindig így bíztatott: „Mehetsz, Marcelo. Itt vagyok. Szárnyalj nyugodtan. Én vagyok Cannavaro, megoldom.”

Ez olyasmi, amit manapság Casemiro csinál. „Menj, Marcelo! Ha probléma van, majd később foglalkozunk vele!”

Ahhhh, Casimiro. Megmentette az életem. 45 éves koromig is játszhatok, ha ő ott van mellettem.

Amikor először Madridba érkeztem, Cannavaro rengeteget segített nekem. Egyetlen szabály volt: mindaddig támadhattam, amíg hajlandó és képes voltam visszafutni. Ha elkéstem? Hú, ember, ő aztán tudott ordítani. Brazíliában van egy kifejezés, a „Pegava no pé”. Annyit tesz, hogy okkal vagy kemény valakivel szemben. Cannavaro pont ilyen volt velem, és ezért nagyon hálás vagyok.

A Real Madridnál a mai napig nagyon könnyű tanulni, hiszen az elvárások óriásiak. Az első idényem végén az egyik igazgató behívatott az irodájába. Még nagyon fiatal és őrült voltam. Besétáltam egy baseball sapkával a fejemen, arra számítva, hogy lesz egy rövid beszélgetésünk.

Közölte velem, hogy a klub szeretné, ha kölcsönbe távoznék. Értettem, hogy mit szeretnének elérni. Azt akarták, hogy gyűjtsek tapasztalatot. Nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy ez a Real Madrid, ha távozok, talán soha nem térhetek vissza.

Felkeresett a klub egyik vezetőségi tagja. Azt akarta, hogy írjak alá egy papírt, amit letett az asztalra. Egy dolgot kérdeztem csak: „Ha nem írom alá, akkor nem kell távoznom, ugye?”

Így felelt: „Nos, igen. Ha nem írod alá, akkor itt maradsz. Ha az edző meg akar tartani, akkor örülhetsz, de úgy vélem, hogy távoznod kell a tapasztalatszerzés érdekében.”

Arra gondoltam, hogy hozniuk kellene valami verőembereket, akik jól ellátják a bajom, ha azt akarják, hogy aláírjam azt a papírt. Ezért válaszoltam: „Tapasztalatot fogok majd szerezni, itt. Engedjétek meg.” Megköszöntem, majd elhagytam az irodát.

Azon a nyáron távozott Roberto Carlos, így egyre több lehetőséghez jutottam. A kicsi Marcelito elindult.

Valahányszor visszatértem Brazíliába, mindig meglátogattam a nagypapámat. Volt egy kis szekrénye, ami egyre inkább tele volt. Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, miről is beszélek. Amikor hat éves voltam, a nagypapám készített egy „szentélyt”, amit a pályafutásomnak szánt. Minden egyes csapatképem és címem gyűjtötte ebben a faszekrényben. Valahányszor gólt szereztem, azt felírta a noteszébe.  Tényleg, minden egyes gólomat, mióta elkezdtem játszani az iskolában. Valahányszor bekerültem valami miatt a helyi újságba, elővette a nagy ollóját, kivágta a cikket majd lamináltatta azt.

Egy nyár alkalmával hazatértem Madridból, és rájöttem, hogy még mindig gyűjt mindent. Kivágja a cikkeket, lamináltatja őket. Az első idényem végén azonban megnyertük a La Ligát! Rengeteg cikk látott napvilágot! Minden egyes újságot megszerzett, nem hagyott ki semmit.

Két dolog volt, amit mindig is szerettem volna hozzáadni nagypapám szekrényéhez: egy fotót, amin a kezemben van a Bajnokok Ligája-trófea, valamint egy másikat, amin épp a repülő pilótafülkéjének ablakából lógok lefelé a vb-győzelmet követően, a kezemben tartva a brazil zászlót, épp úgy, ahogy Romário tette.

Amikor a 2014-es BL-döntőben az Atlético ellen játszottunk, a nagypapám nagyon, nagyon beteg volt. A döntő előtt zsinórban négy mérkőzésen is kezdő voltam. Készen álltam. Sajnos az edzőnk mást választott, így nem léphettem pályára a kezdőcsapat tagjaként.

Mégis mit mondhatnék? Először nagyon szomorú voltam, egy kicsit mérges is. Legbelül viszont tudtam, hogy valami sokkal nagyobb dolog vár rám azon az éjszakán. Ültem a padon és vártam. 0-1-es állásnál is csak vártam. A 90. percben még mindig vártam. Aztán elérkezett a 93. perc és Sergio Ramos megmentett minket azzal a pokoli fejessel. Én nem tudom, mi van ezzel a fickóval, talán a hajában az ereje…

Amikor az edző magához hivatott engem és Iscót a hosszabbításban, meglehetősen dühösen léptem pályára. Ez a düh azonban más volt, jó értelemben vett düh. Győzni akartam. Mindent ott akartam hagyni a pályán. Beleadni mindent.

Amikor gólt szereztem, úgy éreztem, az agyam kikapcsol. Le akartam venni a mezem, de eszembe jutott, hogy nem tehetem, a fenébe is, hiszen akkor lapot fogok kapni. Először komollyá váltam, majd sírni kezdtem. Őrület.

Pontosan tíz évvel azelőtt láttam Xerémben a televízióban a fényeket és a zöld füvet. Akkor kérdeztem meg, hogy mi az ördög ez a bajnokság. Tíz év elteltével én is felemelhettem azt a fránya trófeát. Ráadásul a Tizediket. A Real Madrid történetének tizedik európai kupáját.

Néhány hónappal a döntőt követően a nagypapám elhunyt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy láthatta, amint magasba emelem a Bajnokok Ligája trófeáját. Neki köszönhető, hogy eljutottam erre a szintre.

Néha felébredek és eszembe jut: „Tizenegy idény a Real Madridban. Tizenegy év a brazil válogatottban. Mindez egy olyan őrült, támadó szellemű balhátvéd esetében, mint én. Hogy lehetek még mindig itt?” Ha azt mondanám, hogy ez normális, hazudnék.

Minden egyes nap, amikor megérkezem az edzésre és leparkolok az autómmal, majd belépek az öltözőbe, elöntenek az érzelmek. Nagyon intenzív érzelmek. Ha nem is mindig mutatom, belül, nagyon mélyen érzem. Ez a szellemiség minden egyes nap átitat. Számomra megfizethetetlen, hogy részese lehetek ennek a nagyszerű klub örökségének.

Egy küldetés azonban még hátravan. A 2018-as világbajnokságon Brazília visszatér. Jegyezzétek ezt fel. Küldjétek el magatoknak e-mailben. Véssétek az eszetekbe. Tényleg hiszem, hogy Titével a csapat élén újra a legmagasabb szinten loboghat majd a brazil zászló.

Elmondhatom, hogy Tite egy fenomenális személyiség. Amikor elvállalta a munkát a válogatott élén, felhívott telefonon, és a következőket kérdezte: „Nem tudom megígérni, hogy be foglak hívni a válogatottba, de ha megteszem, hajlandó vagy játszani a nemzeti csapatban?”

Így feleltem: „Professzor, már az is rengeteget jelent, hogy felhívtál. 17 éves korom óta szolgálom hazám együttesét. Egykor 20 órát utaztam repülőn a középső ülésen, most pedig az első osztályra szól a jegyem. Gondolod, hogy nem mennék? Rendelkezésre állok, amikor csak szükség van rám.”

Számomra az a hívás jelentette a mindent. Az volt az első alkalom, hogy egy szövetségi kapitány felhívott. Kész vagyok meghalni Titéért. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy még egy pici aranytrófeát hozzáadhassak nagypapám favitrinjéhez.

Ha nem így történik, akkor mégis mit mondhatok majd? Ettől függetlenül még mindig Marcelo maradok. És kibaszottul boldog.

 

                                                                                                                                                                                                                   Marcelo


Hozzászólások

Tabella