Az én ünneplésembe, ahogy sok más szurkolótársam ünneplésébe, belerondít az, ami tegnap este óta folyik. Kerestem a videókat, az ismétléseket, a képeket, mindent, ami a tegnap estéről szól, de a legnagyobb közösségi oldalon, a különböző online híroldalakon nem azt látom, hogy kellő tisztelettel és kitörő örömmel ünneplik az emberek a magyar válogatott döntetlenjét és csoportelsőként való továbbjutását. Hanem azt, hogy egy olyan játékost szapulnak és nevetnek ki, aki lényegében egymaga viszi a hátán ezt a portugál csapatot, és egymaga juttatta tovább tegnap este a csoportkörből, a remeklő magyarok ellen, az Eb eddigi legjobb mérkőzésén.
Már a meccs előtt és a meccsen is zúgott a „Cristiano homosexual”, tele volt a Facebook a portugálok legjobbját szidalmazó, kifigurázó posztokkal. Ebben a kattintások reményében természetesen partnerek voltak a legnagyobb tömegeket megmozgató online felületek is, legyen szó sikeres Facebook-oldalakról, vagy a legnagyobb magyar hírportálokról.
A tegnapi nap egyik „legfontosabb” témáját az adta, amikor Cristiano Ronaldo egy újságíró mikrofonját egy tóba dobta. Az persze a legtöbb híroldal közléséből kimaradt, hogy az ügyben érintett televíziós csatorna és riporter folyamatosan megkeserítik a játékos mindennapjait, álhíreket terjesztve róla, és ami talán a legfontosabb, családjáról. Több per is zajlott már a felek között, természetesen a portugál győzelmével. Nem mentegetni akarom, félreértés ne essék, ne dobáljunk mikrofonokat, viszont mindig a teljes képet érdemes nézni.
A meccsen aztán történt egy eset, amit a gondolkodás nélkül és artikulálatlanul ordító foteltömeg hisztinek nevez, miért is nevezne másnak, ha a médiából is ez folyik. Hiszti?? Ez nagyon messze áll a hisztitől. A portugál támadóból Dzsudzsák Balázs második gólja után óriási düh szabadult fel. Igen, ez düh volt. Nem hiszti. A kettő között óriási a különbség. A játékos, aki addig egy zseniális gólpasszal és egy sokak által csak az Eb góljának nevezett sarkazással járult hozzá ahhoz, hogy csapata kétszer is egyenlítsen, óriási dühöt érzett, amikor látta, hogy harmadszor is kezdhetik elölről az építkezést, mert a magyarok óriási elánnal küzdve és remek játékuknak köszönhetően ismét vezetést szereztek. És tisztában volt azzal, hogy ha nem sikerül az újabb egyenlítés, most már harmadszor, akkor búcsúzik hazája válogatottja az Európa-bajnokságtól.
Ez az ember egy igazi sportember. Kielégíthetetlen sikeréhséggel és győzelmi vággyal. Egy ilyen ember értékrendjébe nem fér bele a vereség. Ő mindent annak rendel alá az életében, hogy a sportban, ami egy ilyen ember számára magát az életet jelenti, a legjobb legyen. Számtalanszor hallottuk már, hogy elsőként érkezik az edzésekre, onnan utolsóként távozik. Aztán otthon is folytatja az edzéseket, fáradhatatlanul. Tisztában van a határaival, de le akarja győzni azokat. Ha nem sikerül, dühös lesz. Ez legyen a legnagyobb hibája…
Egy találó címlap: Cristiano a világegyetem ellen
A tegnapi eset óta mégis minden ezzel van tele. Cristiano „cigány”, „buzi”, „zselésfiú”, „köcsög”, „szaladhatsz haza”, „sírós kislány”, „hisztinaldó”, „hiszti Kriszti”.
Miért nem tudunk egyszerűen csak örülni? Miért nem lehet ott vége a posztnak, hogy „Ezaaaaaz! Megcsinálták a fiúk!!!! Csoportelsők vagyunk!!!”? Miért kell azzal folytatódnia, hogy „Nesze hiszti Kriszti!” és társai? Miért kell beárnyékolni azoknak a magyar szurkolóknak az örömét, akik esetleg kedvelik a portugál játékát, vagy elismerik az eredményeit? Mosollyal kezdesz el olvasni egy ünneplő, magyarokat éltető bejegyzést, majd amire a végére érsz, vegyes érzésekkel továbbgörgetsz… És reménykedsz, hogy nem ilyen lesz a következő…
Már önmagában is óriási eredmény, amit elértek a magyar srácok. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy milyen piaci értékű játékosokat felsorakoztató csapatokkal babráltak ki, kezdve az osztrákokkal, akkor még nagyobb. A portugálok elleni vitathatatlanul a torna eddigi legjobb mérkőzése volt, ez is bekerülhet azok közé az összecsapások közé, amelyeket büszkén mutogathatunk az unokáinknak. De ha az unokám majd megkér, hogy meséljek a hangulatról, hogy milyen reakciókat váltott ki ez a történelmi pillanat a magyarokból, akkor nem akarom, hogy ott motoszkáljon a fejemben az, hogy a világ futballtörténelmének egyik legjobb és legjelentősebb játékosát köcsögözték, hisztinaldózták.
Én úgy akarok emlékezni erre a tornára, hogy ez volt az, amelyen a magyar válogatott visszatért Európa színpadára, ráadásul nem is akárhogy. A csoportban esélytelennek kikiáltva, mégis, világsztárokkal teletűzdelt csapatok előtt csoportelsőként továbbjutva, magabiztos, szép játékkal, óriási akarattal, a szurkolók támogatásával emlékezeteset alkotott. És hol van még a vége…
Hajrá, Magyarország! Köszönöm a válogatottnak ezeket a csodás napokat! Büszke vagyok rátok!
