„Sosem gondoltam, hogy híres leszek”– meséli David Beckham, én pedig csak bólogatok, természetesen, hiszen hiszek neki, még akkor is, ha egy olyan rétegben él, amelyet csak néhány tucat ember tud elképzelni a bolygón, akik közül az egyik a felesége, Victoria. (Oh, igen, ez a dicsőség egy olyan fajtája, ahol a javaid között a birtokodban van egy ház egy pálmafa alakú szigeten Dubaiban.)
„Mindig jó lábam volt” – mondja Beckham, én pedig ismét csak bólogatok, hiszen láttam a YouTube videókat, és tényleg így volt. Tényleg nagyon jó, sőt, csodálatos lába volt. Ez egyértelműen bizonyítható. Bocsánat. Egy olyan lábról beszélünk, amelyre egy egész birodalom épült. Egy lábról, amely a már említett, Dubaiban található birtok mellett egy madridi, egy londoni, egy Los Angeles-i palotáért is felelős. Még sorolhatnánk.
Aztán David a következőket mondja: „Sosem gondoltam, hogy celeb leszek, de pozitívan látom ezt a dolgot, a tényt, hogy az embereket még mindig érdekli az életem legnagyobb része.” (Legnagyobb része? Ahogy minden területe, így tulajdonképpen a férfiassága is, amelyről Victoria egyszer azt mondta, hogy „óriási van neki… Olyan, mint egy traktor kipufogócsöve.”)
Itt, David kedvenc londoni pubjában, osztrigát szürcsölve hiszek ebben az állításban, különösen akkor, ha a következőképpen fordítjuk le: Ha a futballpályán elért eredményeim, a jó kinézetem, a házasságom egy divattervezővel, a korábbi Spice Girllel, és a négy kivételes gyerekem felkeltik az emberek figyelmét, akkor talán elég hosszasan fognak koncentrálni ahhoz, hogy rájöjjenek, sok mindent elértem a második foglalkozásomban is, egy egészen más dologgal…
A rivaldafényben töltött 20 év után – a megannyi frizurát követően (a kopasz Beckstől a Miami Vice Becksig, vagy a Legolas Beckstől a 007-es Becksig) – úgy tűnik, hogy David Beckham csillagzata elért egyfajta állandóságot. Manapság ő és családja akkora médiafigyelmet kap, mint a tőzsde vagy a királyi család. Az egyidejűség államában él. David Beckham egy hirdetőtábla és egy bálvány, aki 40 évesen néhány életerős ránccal birtokokat kezdett gyűjteni. A játékon kívül, amely annyira híressé tette, egyre többet látunk az emberből, amely a bálvány mögött rejtőzik. A hús és vér David Beckhamet a média kreálta személyiség mögött.
„Ahogy az évek telnek, emberként változol” – mondja Becks. „Egy könyörtelen rész érkezik el a pályán és azon kívül is, ami arra ösztönöz, hogy bármi történik, erősnek kell lenned.” Időközben a pályán látott nyugalmát felváltja az otthoni béke a gyerekek között. Az embereket pedig kíváncsivá teszi ez az új világ. A mindenkori megjelenésének, az Instagram posztjainak úgy tűnik, megvan a nyilvános értékük. Ha másképp tartja kislánya, Harper kezeit, az Japánban már címlapra kerül. Ha állítólagosan ingatlanra vadászik Miamiban arra számítván, hogy egy új MLS franchise-t építhet ki, akkor az zajt kelt és pletykákat eredményez. Három évvel a visszavonulása után is olyan, mint Ré, a napisten.
„Jól vagy?” – kérdezi most tőlem a kézzel fogható David Beckham, majd rámutat az üres poharunkra. „Hadd jöjjön még egy.”
A nem túl díszes pubban – Becks kedvenc helyén – az első benyomásom a húsvér Beckhamről az, hogy egy kicsit szégyenlősnek tűnik, a valaha munkásosztályba tartozó kelet-londoni srác, aki már nagyon régen megtanulta, hogy ne beszéljen butaságokat. Úgy fújja ki a levegőt is, mint egy átlagos szülő. Londonban, ezen a januári pénteki napon, míg Victoria New Yorkban készül a Fashion Week showjára, Becks útnak indítja a gyerekeket az iskolába (rántotta, nutellás bagett, a baconnek ezúttal nincs itt az ideje), majd elviszi egy nem túl szokványos sétára lógó fülű spánieljüket, Olive-ot a Hyde Parkba. Most itt vagyunk, kolbászt és pürét eszünk, a kedvencét. Fakó farmert visel, gyapjúból készült pulóvert, és egy túl méretes sapkát (erősen a fejére van húzva – Láthatatlan vagyok!). Itt ül, a karjai közel vannak a testéhez, a kézfejei fedik egymást, pont, mint egy kisfiú.
Ha belegondolunk, egy kicsit különös: három éve éli a visszavonult labdarúgók életét, ebben a pillanatban a legtöbb sportoló szép lassan elkezd pocakot növeszteni, Beckham érdekes módon mégis sokkal csinosabb és fittebb, és sokkal inkább érződik kulturális fenoménnak, mint amikor játszott. Hogy hogyan lehetséges ez? A People magazin őt nevezte meg a legszexibb élő férfiként, részben azért, mert a férfiideál egy másik fajtáját képviseli (a gyengédebb, metroszexuális, támogató házastárs, a divatikon, aki nem fél attól, hogy lefotózzák egy kendőben vagy a vállára terített sállal, esetleg a felesége alsóneműjében). Szerződéseinek köszönhetően többet keresett a visszavonulása utáni első évében, mint bármelyik esztendőben aktív pályafutása alatt (75 millió dollárról beszélünk).
Csatlakozik két társa, a hangulat nyugodt, vidám, normális. Normális srácok, akik együtt lógnak, különböző témákat érintenek viccekkel, nevetéssel és egy bizonyos számú anekdotával, csattanókkal. Beckham állítja, jobban szereti az ilyesmit, mint a felvágós, ötcsillagos dolgokat. Amikor az élményekkel teli életének legszebb élményéről kérdezem, a csodálatos szóval próbálja meg leírni. „Mindenki azt gondolja, hogy luxus éttermek és luxus borok” – mondja. „Szeretem a vörösbort, de mindig inkább ezt preferáltam.” Az „ezt” szó alatt látszólag a bajtársiasságot és a pub egyszerűségét érti, ahol a pincérnő olyan, mint egy fontoskodó, szemtelen háziasszony, aki mindenki felé ezt a viselkedésmódot alkalmazza, még David Beckham felé is. Itt nincsenek celeb barátok, sokkal inkább a nem kíváncsiskodó, egyszerű törzsvendégek, akik előbb tennének kárt magukban, minthogy beleavatkozzanak David Beckham privát életébe.
A testére varratott mintegy negyven tetoválásból mindössze egy az, ami tisztán látható, egy rózsa, és a mellette lévő hurkolt betűk: Pretty Lady Harper (Harper, a csinos hölgy), ami természetesen négy és fél éves kislányának szól. „A tetoválásaim arra szolgálnak, hogy mélyebb érzelmeket közvetítsek velük” – mondja. – „A számomra fontos és féltett dolgokról és személyekről szólnak. Hogy lesznek-e még? Meglehet… Victoria már felhagyott vele, hogy megpróbáljon lebeszélni róla. Régen még megpróbálta. Mindig azt mondta: ’Muszáj?’ Tudja viszont, hogy a tetoválások boldoggá tesznek.”
Miközben ezt mondja, kihúzza magát, majd a szoba zsivajához igazítva a hangját folytatja. Nem akarja, hogy a hangzavar fölé emelkedjen a hangja. Ahogy visszafogja magát, az viszont ellentmondást nem tűrő. Ahogy minden tetováláshoz egy történet kötődik, úgy az is elmondható, hogy mindegyiknek van valami elvont jelentése is. Önmagában érdekes téma már maga Beckham kinézete is: az erőteljes, barázdált homlok, a kifejező szemöldökök, a tojásdad alakú arc és mogyoróbarna szem, a hetyke mosoly, az egyenes orr, a négyszögletű állkapocs, mindezek az arányosan kikevert vonások, fűszerezve olyan hatásokkal, amik Kurt Cobaint, Orlando Bloomot, Ryan Reynoldsot, vagy éppen Heath Ledgert juttatják az ember eszébe. Nincs menekvés az ilyesfajta szépség elől: a magazinok címlapjáról, a reklámokból és a bulvárból is mindig ezek a fazonok bámulnak ránk.
Ami igazán áthatóan mutatja ennek a kinézetnek a különlegességét, az az a tény, hogy Beckham még a háta mögött lévő tapétához is tökéletesen odaillik. Ez az ő környezete, a helyi kis kocsma, amit szeret, a maga megszokottságában: a serénykedő, anyáskodó pultossal, és a többiekkel, akik az ebédidei, ideiglenes családját jelentik. Ez az a hely, ahol valamiképpen újra hétköznapi embernek érezheti magát, ahová az az ember tér be, aki még mit sem tud arról a világraszóló hírverésről és sztárságról, ami majd egyszer vár rá.
A hírnév valójában négy röpke másodperccel indult, úgy 20 évvel ezelőtt. Beckham 21 éves volt, és minden, amit előtte tett, nem volt több, mint étkezés, lélegzés és a futballal kapcsolatos álmodozás. Kelet-londoni gyerek volt, ahol éjszakákat töltött el azzal – miután kiszökött a hátsó udvar kerítésén egy lyukon –, hogy rúgótechnikáját tökélyre csiszolja az utcabeli kölykök társaságában. Kisgyerekként ő maga is ott volt gázszerelő apja összes futballmeccsén. Focizgatásokkal kezdődött a parkban, rögtönzött mérkőzésekkel, majd tétmérkőzéseken találta magát, egyre komolyabbakon és kiélezettebbeken. Sovány volt, mint egy szálka, ám annál fáradhatatlanabbul játszott. Igazi mesterévé vált a mértani pontosságú passzoknak és a nem mindennapi góloknak. Apja ellentmondást nem tűrő kritikái, anyja gondoskodása és a tökéletességre törő technikai önfejlesztése hamar elhozták számára a nagy pillanatot: 11 éves korában megakadt rajta egy játékosfigyelő szeme, aki a Manchester Unitedtől érkezett.
„Akkor már pontosan tudtam, hogy mi is akarok lenni” – mondja. Az édesapja óriási Manchester United-szurkoló volt, a kis David pedig minden karácsonykor új mezt kapott ajándékba. És bár hihetetlen, de egy nap a termete ellenére a csapat elkezdett érdeklődni iránta, aminek pontosan az a bizonyos láb volt az oka. Előbb folyamatosan ingázott London és az északi város között, majd 15 évesen elhagyta a családi fészket és Manchesterbe költözött. A következő 13 évet – többnyire magányosan – itt töltötte (a várost sokan Madchesternek hívják a folyamatos nyüzsgés miatt, de a bűntények miatt a Gunchester nevet is ráragasztották), egy klub kötelékében, amelyet a legendás menedzser, Sir Alex Ferguson irányított. Az ő szabályait követve, a védelme alatt a média nem tudta bajba keverni őt. Beckham fejlődése lassú és tudatos volt, a csapat egy családként funkcionált, mindenki segített mindenkit, senki sem helyezte magát a klub elé, mindenki egyenlő volt (Felnőtté válásakor tartott beavató szertartása tartalmazott szexuális játékokat is, melyeket a csapattársai előtt kellett lebonyolítania).
Pontosan ez az, ami folytonossá vált – közösség, egységesség, munka, kitartás -, Beckham pedig tündökölt. Az 1996-os szezonra kiharcolta magának a kezdőcsapatbeli tagságot. Videón mindenki megtalálja azt a négy másodpercet, ami igazán híressé tette őt: egy napsütéses augusztusi napon a Wimbledon ellen játszott a Manchester, ráadásul 2-0-ra vezetett, nem sokkal a mérkőzés vége előtt. A Wimbledon áthaladt a labdával a félpályán, egy újabb gyenge támadást vezetve. A Manchester United együttes erővel labdát szerzett, majd Becks felé továbbították a játékszert, akinek elég sok ideje és jó nagy területe volt. Felnézett, úgy tűnt, játszadozik valamilyen gondolattal, majd gyengéden megtolta előre a labdát, úgy, mint egy edzőpályán. Három erős lépéssel felgyorsított, felemelte a jobb lábát. Amikor ezt követően hozzáért a labdához, a legerősebben rezonáló dübbenést lehetett hallani, olyat, mint amikor az ember egy üres tökbe rúg bele. A labda szinte felrobbant a középpályán. Ez olyasvalami, amit csak egy türelmetlen 21 éves csinálhat, vagy talán egy némileg önző megmozdulás. Beckham azonban másképp matekozott. A kispadon Ferguson is rácsodálkozott, hogy mégis mi a pokol ez.
Szegény kapus, Neil Sullivan csak próbált visszasietni a kapujába, miközben a labda közelített és elkezdett süllyedni a levegőben. Négy gyötrelmes másodperc volt ez Sullivan számára, miközben a labda nem egy szokványos pályát írt le, olyan volt, mintha lassított felvétel lett volna, a játékszer csak szállt, majd hirtelen felgyorsult, Neil pedig realizálta, hogy a labda a feje fölött van. Azta… A labda leesett, érintette a hálót, a tömeg majd kiugrott a bőréből, egyszerűen nem hitték el, hogy amit láttak, az valóság.
A játéktéren a kölyök magasba emelte a kezeit. Olyan volt, mint egy matador, aki épp leterítette a bikát. Adrenalinnal teli pillanat. Olyan, mint végig nézni egy ébredést. „Bámulatos gól David Beckhamtől!” – motyogta a kommentátor. Alex Ferguson pedig nem tudta abbahagyni a mosolygást.
„Nem is tudtam volna jobban eltalálni” – meséli David, mintha csak tegnap történt volna. „Emlékszem, hogy először furcsán balra tekeredett, majd visszatért. Csavart lövés volt. Semmi szerencse nem volt benne. Fiatalként rengetegszer rúgtam meg így a labdát. Talán karrierem legnagyobb gólja volt.”
Azon az estén a visszajátszásokat nézve igazi klasszikusként köszönt vissza az a pimaszság és kreativitás, amely a gólt szülte (Tavaly John Motson, a BCC – Nap mérkőzése rovat vezető kommentátora úgy nyilatkozott, hogy ez a legnagyobb gólt, amelynek valaha is szemtanúja volt.). Bizonyos szempontból a találatban minden benne volt, ami Beckham, és minden, ami nem. Itt nem csak arra a Becksre gondolok, akit a pályán láttunk.
Egyrészt a gól – a majdnem 55 méteres lövés gondolata – szinte szemtelennek tűnt, egyfajta figyelemfelkeltő sírásnak, egy rettegett villanásnak. Másrészt Beckham azt tette, amiről tudta, hogy képes is rá, kezében volt az irányítás. Még a haj és különböző ruhák előtt ez volt az önkifejezésének csillogó módja, amely felkeltette a nemzet érdeklődését.
„Amikor visszatekintek, arra gondolok, hogy mégis mit gondolhattam akkor, valamint arra, hogy az emberek gondolata az lehetett, hogy hivalkodó vagyok. A gyerekkoromnak és a manchesteri felnőtté válásomnak voltak olyan szakaszai, amikről tényleg az jut eszembe, hogy az emberek hivalkodónak kellett, hogy tartsanak, de nem voltam az” – meséli határozottan. „Már gyerekként, 7-8 évesen is szerettem a szép cipőket. Tetszett, ha szép öltönyt viselhettem, amit a szüleimtől kaptam. Nem voltak drága holmik, de szerettem felvenni és hordani őket. Szerettem elegánsan öltözni. Később a szép autók rabja lettem… Szerencsére elég fiatalon megengedhettem magamnak ezeket a dolgokat. Minden egyes általam megkeresett penny valamilyen szép dolog vásárlására lett fordítva.” Az első fizetéseiből egyébként egy TAG Hauer órát vásárolt.
Ennek ellenére még ma is, azok után, hogy Ferrarikkal, Aston Martinokkal és Porschékkel van tömve a garázsa, a falon pedig Damien Hirst-festmények lógnak, a ruhái divatosak és a legjobb minőségűek, a legféltettebb kincse az a kép, amelyet ő maga szerkesztett össze arról a bizonyos gólról, és a lelátón szurkoló szüleiről készült fényképből. A kék égbolt előtt szálló labda képében pedig minden azután következő dolog benne van: a világraszóló sikerek és a kudarcok is egyaránt. A Manchester Unitednél szerzett hihetetlen, hat bajnoki cím, a BL-siker, ezek akkor még mind csak álmok voltak. Persze a hatalmas bukások is mind előtte álltak még akkor: a ’98-as, Argentína elleni világbajnoki meccsen kapott piros lapja, ami után a családja és ő is halálos fenyegetéseket kapott (ez egy olyan téma, amiről még mindig nem könnyű beszélnie). Aztán a jóvátétel, a kapitányi karszalag elnyerése a 2000-es Európa-bajnokság után; a görögök elleni VB-selejtezőn, az utolsó pillanatban szerzett lélegzetelállító bombagól szabadrúgásból, amivel kilőtte a világbajnokságra az angol nemzeti együttest (’Lovagi címet ennek az embernek!’ – kiáltotta világgá a hangosbemondó). Aztán természetesen ott van a sokszor a viták kereszttüzébe kerülő 2003-as átigazolás a Real Madridhoz. Ahhoz a csapathoz, amit akkor a Galaktikusok névvel illetett a világ, játékoskeretét pedig az univerzum legdrágább és legnagyszerűbb játékosai alkották. Következett a 2007-es Los Angeles-i kiruccanás, majd az utolsó állomás, Párizs, végül a legutolsó meccs, ahol zokogva hagyta el a pályát, mert nem tudta elhinni, hogy most már tényleg vége.
Amikor a labda utat talált a hálóba akkor régen, minden utána következő esemény szinte megváltoztathatatlanul következett be: a számtalan siker a pályán, az örökké változó hajstílus, és az egyre inkább növekvő globális márka, amit úgy hívnak, hogy David Beckham. ’Jaja, te leszel az’ – mondták neki a futball istenei. Úgy is lett.
Körülbelül egy héttel a kolbásszal, osztrigával fűszerezett londoni találkozásunk után New Yorkban, egy hotelben futunk össze újra. Becks éppen a Super Bowlról érkezik, amit legidősebb fiával, Brooklynnal (keresztapja: Sir Elton John; Instagram-követőinek száma: 6 millió) látogatott meg. A fiú tizenhét éves, és állítólag már romantikus viszonyt ápolt a francia színésznővel, Sonia Ben Ammarral. Az apa-fiú kiruccanás San Franciscóba Tommy Hilfiger repülőjével történt, majd belefért egy kis haverkodás is Shaq-kel és Tom Bradyvel. Ma reggel pedig már újra New Yorkban vannak, hiszen estére már egy közösségi találkozó van beiktatva. A pincérnő azonnal sokkot kap, hadarni kezd és izgatottá válik, amint rájön, hogy akit ki kell szolgálnia, az bizony David Beckham maga. Miután elvégezte a munkáját, térdet hajt (ki ne tenné ezt??), Beckham pedig meglepődve és érdeklődéssel pillant rá. Hihetetlen, mennyire szereti Amerikát, magát Los Angelest. Mondjuk érthető, hiszen anno, amikor a Galaxyban játszott, itt tervezte el a futball utáni életét. Amikor először megérkezett a tengeren túlra, még szoknia kellett a játékot; nem volt könnyű átállni a teljesen más stílusú, alsóbbrendűnek tartott amerikai ligára, azután, hogy annyi éven át az elitben focizott. A Beckham-család viszont a mennyben érezhette magát. „Hihetetlen volt Los Angelesben élni” – mondja, én pedig bólogatok: ’LA egyenlő a jó élettel, ez így igaz.’ – „Én egy angol srác vagyok, imádok Londonban élni, viszont hiányzik Amerika. Elképesztő érzés volt, ahogyan tárt karokkal fogadtak minket.”
Az élet tehát jó volt Los Angelesben, miért is ne lett volna, mikor egy olyan haver hív le este tizenegykor motorozni, mint Tom Cruise (az útvonal Beverly Hillstől Malibuig tart), mikor szezonra szóló bérleted van a Lakers meccseire, az új barátaid között pedig olyanok vannak, mint Kobe Bryant, Eva Longoria, vagy éppen Snoop Dogg. Mindeközben a vasárnapi ebédet Victoria főzi, a gyerekek pedig kaliforniai akcentussal beszélnek. Mióta utoljára találkoztunk, a média csámcsogott egy kicsit a magánéletén. Megállapíthatjuk azonban, hogy a Kardashian-családdal ellentétben (akik csupán azért lettek híresek, mert híresek, és a médiájukat saját maguk gyártják) a Beckhamek nem vágynak még nagyobb nyilvánosságra (annak ellenére, hogy azért az ő hírnevükhöz is köze van a médiának), és nem gyártanak maguk körül még olyan dolgokat, amikből újabb szenzációhajhászás lehetne. Márpedig a nyilvánosság sokszor elkerülhetetlen. Éppen azon a délutánon pillantottam meg az OK! magazin címlapját egy újságárusnál, rajta a feltűnő képpel Davidről és Victoriáról. A szalagcím szerint válnak, aminek költségei pedig egyenesen az elképesztő egymilliárd dolláros összeget érik majd el. Beckham házasságát sosem kímélte a média, már Madridban sem. Akkor a személyi asszisztensével boronálták össze a lapok, majd a bulvárok olyan sztorikat publikáltak, miszerint Victoria egy pofonnal reagálta le az affért. A Guardian eközben „hamisítatlan protekcióról” beszél a címlapon, felemlegetve a fotós pályára törekvő Brooklyn és apja kapcsolatrendszereit. Egy neves brit fotós a következőképpen fejtegeti a témát: „David és Victoria keményen dolgoztak a sikerért, majd jön a fiuk, és protekció útján aratja le a babérokat.” És még messze nincs vége. A Telegraph azért pocskondiázza Beckhamet, mert túl fiatalosan próbál öltözködni, hasonlóan Brooklynhoz (már megint ő, igen). ’Bocsánat, David, de a kos ne akarjon birkának tűnni’ – írja a lap.
És ezek csak szemelvények voltak… Jövő héten valószínűleg olyan „hírek” jelennek majd meg, miszerint egy cég olyan műpéniszt gyárt majd, amin Beckham feje van. Meg nem erősített információk szerint a szlogenje a „Na, ezt csavard be, mint Beckham!” lesz. Más hírek talán arról szólnak majd, hogy Olive, a házikedvenc kutyus (aki Olive Beckham néven több mint 83000 rajongót tudhat magáénak az Instagramon) limuzinnal utazott egy kutyakényeztető központba, amit David cimborája, Guy Ritchie alapított. Az „ifjú hölgy” ebszőrvágáson és mancspedikűrön esett át a kutyaborbélynál. A cikkekben „meglepő” módon megjelenik majd néhány volt csapattárs a Realból, pár sor vallomás a múltbéli szexfüggőségéről, és arról, hogy hogyan kellett visszafognia magát Spanyolországban, mivel az összes lány utána vágyakozott. Ezek a példák talán elszédítettek egyeseket. Mások netán világgá ordítanák fájdalmukat, hogy „Hé, emberek, ez a legjobb, amit tudunk? Légből kapott hírek, kosok és birkák, műpéniszek és kutyakozmetikák, állítólagos szex és megcsalás?”
„Mozgalmas heted lehetett” – mondom a hotel bárjában Beckhamnek, mire ő csak mosolyog. Hideg, havas napunk van Manhattanben, Becks fehér pólót és farmert visel, rasztasapkával a fején. Egy faasztalnál ülünk, körülöttünk gyertyák égnek. Mondhatnám, hogy nem egy puccos hely, de igazából inkább flancos, mint sem. „Tudom, tudom” – mondja. – „Mindig pokolian sok dolgom van. Szerencsére – vagy sajnos – ez a hét a szokottnál is sűrűbben alakult. De ez semmit nem változtat rajtam, hogy őszinte legyek.”
De mégis, az a címlap az OK! magazinnál? Meg is említem neki. „Nem foglalkozom vele. Meg kell válogatni, hogy mi az, ami fontos az embernek. Vannak néha dolgok, amin csak nevetni érdemes. Vannak fontosabb dolgaim, mint az ilyen álhírekkel foglalkozni.” A Brooklynról írt cikk már jobban bosszantja. Elmeséli, hogy amikor a család visszatért Los Angelesből, harminc paparazzi támadta le a gyerekeket az iskolában. „Katasztrófa volt” – mondja Beckham. – „A gyerekeinket mindig megvédtük. emellett viszont őszinték is voltunk velük. ’Lesznek, akik valótlan dolgokat állítanak majd rólatok, vagy rólunk’ – mondtuk nekik. Brooklyn még csak tizenhét éves, lesznek helyzetek, amikor hibázik, és tisztában vagyunk vele, hogy adódnak majd előtte lehetőségek azért, mert a mi gyerekünk. De ő maga is dolgozik a sikerért. Eddig szerencsések vagyunk, mert talált magának egy szenvedélyt. Akár elhiszik az emberek, akár nem, tehetséges. Jó szeme van a fotózáshoz, ezt a fotói bizonyítják.”
Végszóra toppan be a fiú a kinti havazásból. Csatlakozik hozzánk a bár hátsó részébe, hogy üdvözölje apját. Brooklyn sápadt, inkább halványrózsaszín arcú, halkszavú fiú. Terepmintás kabátot és gyapjúsapkát visel. Kedves srácnak tűnik.
„Minden oké? Jól vagy?” – kérdezi az apja. A fiú bólint, majd miután udvariasan köszön nekem és kezet rázunk, már indul is visszavonulni. „Ha van valami, anya a szobában van” – szól még utána David, miközben fia beszáll a liftbe. A Beckhamek már csak ilyenek: minden hotelt a házukká tesznek, otthon érzik magukat benne. Beckham azonban jobb szeretné tisztázni ezt a bulvárhírt, pedig tudja, hogy a hosszúlencséjű, fülhallgatós kollégák odakint toporognak, hogy elkapjanak egy félreérthető pillanatot, vagy akármi mást, ami a következő címlapsztorit jelentheti. „Nyugodt ember vagyok, férjként és apaként is” – folytatja Beckham. – „A múltban eleget aggódtam már. Huszonkét évesen bizonyára jobban megérintenének az ilyesmik. Most viszont már negyven vagyok, négy csodálatos gyerekkel, egy fantasztikus feleséggel, szuper szülőkkel és rokonokkal, barátokkal, akikben bízhatok. Megtanultam már, hogy nem számít, mások mit mondanak rólam.”
A legnehezebbeket már túlvészelte: a házasság, a családi élet viharait, a halálos fenyegetéseket, gyermekei elrablásának a kísérletét… Ez már a második felvonás. Amikor megkérdezem, mi a mai program, a válasz az, hogy a felesége tiszteletére összehozott vacsora Anna Wintour közreműködésével, hogy megünnepeljék a… Hm, Becks összezavarodott. Vagy csak nem emlékszik a mindenfélék kavalkádjában. Victoria odafent van a szobában, David pedig türelmesen ül a fenekén, és várja, hogy kellőképp kicsípje magát, és elkészüljön. „Öltönyt kell vennem, és felülnöm a hazafelé tartó gépre holnap, hogy otthon lehessek a gyerekekkel” – magyarázza, Victoria pedig, mint kiderül, marad: közeleg a Fashion Week show. Nagyjából egy óra telik el a csevejünk után – zuhany és öltözködés –, amikor egy paparazzi lencsevégre kapja, amint fehér öltönyben, Victoriával kézen fogva elhagyja a hotelt.
Nem lehetne megmondani, melyikük az ellenállhatatlanabb. Ez mindig is így volt Posh-sal és Golden Balls-szal, ahogy a brit sajtó szereti nevezni Beckhamet, mióta Victoria leleplezte ezt a becenevét. Míg más pároknak nyilvánvaló kellemetlenséget okoz a hírnév vagy a tehetség, addig ők olyanok, mint két egymásnak tökéletesen megfelelő Smarties-szem, vagy két teljesen egyforma nyalóka. Ők egyáltalán nem olyan pár, akik épp egy milliárdos válás közepén állnak, hanem Los Angelestől New Yorkon át egészen Londonig úgy feszülnek egymáshoz, mint a szövet szálai: bizonyos helyeken megvan bennük a kellő hézag, máshol viszont pokolian sok a varrás. Olyannak tűnnek, mint a normális, kissé zaklatott, dolgozó szülők. Míg egykoron csak kacsintottak egyet és viccelődtek a saját frizuráikon, ruháikon és szexuális életükön – a média is a világ legtúlértékeltebb embereiként gúnyolta őket -, úgy tűnik, hogy mára bizonyos szempontból tovább fejlődtek. Most sokkal lenyűgözőbbek a gyerekeik, az új munkáik, valamint a korral járó ráncaik miatt.
Mindent egybevetve kijelenthetjük, hogy ők csupán egyszerűen David és Victoria.
Bátran kijelenthetjük, hogy a visszavonulás utáni élet nem mindig sül el sikeresen a sportolók körében. Bár akad néhány ellenpélda, összességében mégis elmondható, hogy az ex-sportoló próbálkozásai valamilyen téren inkább összefonnyadó vállalkozások. Bár néhányan ügyesen tervelik ki váratlan megjelenéseiket, vagy éppen a Dancing with the Starsban tűnnek fel, az ex-sportolók mind ugyanazt mondják a csodálatos karrier befejezése utáni életről: „az… valahogy… nem ugyanaz.”
A legjobbakat gondolva Beckhamről, azt mondhatom, hogy neki mégis összejött valahogy a futball utáni élet. Ez pedig egyetlen trükknek, egyetlen 55 méteres lövésnek köszönhető: hogy megmaradt a méltósága, ezzel együtt pedig a hírneve is. Szóval tökéletes lenne? Egyáltalán nem. Az élete néha túlzottan korlátolt lenne? Ezt ő maga is megerősítette. Kritizálják majd a szülői viselkedése, a házassága, a hangszíne, vagy éppen a kutyája miatt? Mr. Google nyomatékosan állítja, hogy igen. De mindezekkel szemben ő megmarad királyi méltóságában.
„Minden egyes nap hiányzik a foci” – mondja. – „Nem tudom, hogy a bennem lévő sportoló mondja-e ezt, vagy a labdarúgás iránti elkötelezettségem, de mindig arra gondolok, hogy újra pályára léphetek és játszhatok. Még ma, negyvenévesen is arra gondolok, amikor az angolokat nézem játszani, hogy ’hé, ezt én is tudnám!’ Amikor ötven-, vagy hatvanéves leszek, akkor is ezt fogom mondani: ’ezt még mindig meg tudnám csinálni!’ A barátaim mindig őszinték velem. Amikor rám jön a vágy, hogy újra játsszak, olyankor azt mondják: ’felejtsd el és fogd be!’”
Beckham, aki még mindig remek formában van (lásd: alsóneműreklámok), mindig tudta, hogy el kell jönnie a visszavonulás pillanatának, sosem tévesztette szem elől azt, hogy az útnak van vége, és egyszer arra kell majd gondolnia: soha többé nem lépek pályára. „Mindig is tudtam, hogy nehéz lesz” – folytatja. – „Nem számított, hány gyerekem lesz, akik segítenek kikapcsolni engem, a pillanat mindig ott volt előttem, a pillanat, amikor tudom, hogy örökre vége, és a vég nehéz lesz. Nem rögtön jött el a pillanat, de az utána következő három hét nagyon gyötrelmes volt.” Megköszörüli a torkát. Úgy tűnik, akkor teszi ezt, amikor zavart, vagy ideges az érzelmek hatásai miatt (vagy ha valami megakadt a torkán). „Tudod, talán játszhatnék még egy évet Amerikában” – mondja végül. – „Ha még mindig Los Angelesben élnék, komolyan elgondolkodnék rajta, hogy visszatérek egy évre. De már Londonban élünk, a gyerekek pedig boldogok az ottani iskolájukban.” Elcsuklik a hangja.
David Beckham zökkenőmentesen vált sportolóból szupernovává, modellé, színésszé (legutóbb Guy Ritchie filmjében tűnt fel), jótékonykodóvá (David Beckham 7 Alapítvány az UNICEF-fel) és üzletemberré. Elismeri, hogy ez számára még mindig egy hétköznapi folyamat, az önmegismerés, a megújulás és a személyiségfejlesztés egy meséje, amelyet a családi kötelességek még könnyebbé tesznek. Szereti elvinni iskolába a gyerekeket, szereti végignézni az oldalvonal mellől a különböző futballmérkőzéseket. Szereti a vasárnapokat, az önmegvalósító, munka nélküli családi napokat. „Fizikai fájdalmat érzek, amikor tudom, hogy el kell hagynom a gyerekeimet” – meséli.
A futball azonban még a jócselekedetei közben is kísérti őt. A visszatérés gondolata egyszerűen nem hagyja nyugodni.A futball azonban még a jócselekedetei közben is kísérti őt. A visszatérés gondolata egyszerűen nem hagyja nyugodni.
Az UNICEF-nek tett szolgálatai során – amelyeket a családon kívüli elsődleges feladatának tart – többször is járt menekülttáborokban és természeti katasztrófák sújtotta területeken, például Afrikában és Ázsiában, vagy épp a Fülöp-szigeteken a 2013-as tájfunt követően. „Amikor ellátogatok ezekre a helyekre, mindig jól fogadnak, de elöntenek az érzelmek, ha erről kell beszélnem.” – ismét megköszörüli a torkát. „Volt család, amely tagjai közül csak az apa élte túl a katasztrófát, a többiek meghaltak. Ott állt a sírjaik mellett és azt mondta: 'A 4 hónapos gyermeken, a 2 és 6 éves gyerekem.' És ott volt a felesége, a bátyja és a húga is." Beckham egész idő alatt a saját gyerekeire gondolt. „Nyilvánvaló, hogy ameddig nem él át az ember ilyen helyzeteket, addig nagyon nehéz ezt megérteni.”
Tavaly nyáron Becks megálmodta, hogyan lehet sok pénzt szerezni az alapítvány számára: hét nap alatt hét futballmérkőzést szervezett hét különböző kontinensen, beleértve az Antarktiszt is. Amikor a BBC is érintett lett, egy föld körüli utazás valósult meg tíz nap alatt, amelynek utolsó állomása tavaly novemberben az Old Trafford volt, ahonnan Beckham egész története indult. 75000 érdeklődő volt, és a korábbi viharok ellenére Becks régi edzője, Sir Alex Ferguson is büszkén nézte végig a történteket. (Beckham gyakran várt elismerést Fergusontól és saját édesapjától, azonban nagyon nehezen kapta meg ezt. Egészen a 100. válogatott mérkőzéséig kellett várnia. Akkor édesapja azt mondta: 'Jó voltál, jól teljesítettél.'. „Hihetetlen, érzelem teli pillanat volt” – mondja Beckham.)
Hogy formába jöjjön, SoulCycle-özött, edzett egy keveset a Galaxy csapatával Los Angelesben, valamint focizott a barátaival Londonban. „Brooklyn és a közeli barátaim voltak az én csapatomban. Pályára léptünk és azt mondtuk: 'Tudjátok mit? Kinyírjuk ezeket a srácokat. Ez nem kérdés.' Aztán 8-5-re kikaptunk…”
Amikor bármi ügyeset csinált, vagy épp betalált, talán arra gondolt, hogy még képes lenne játszani. Vagy nem.
„Voltak gyerekek, akik észrevették, hogy ott vagyok, ezért néztek minket. Passzoltam – csak egy jó passz volt, nem valami különleges dolog -, majd hallottam, hogy az egyik gyerek mondja: ’Ez minden?’ Körülnéztem és arra gondoltam, mégis vajon miért generálom ezt saját magamnak.”
Meg kell hát kérdeznem, hogy mégis hogy vészelte át a stadionok reflektorfényét és a szurkolókat ezt követően és hogy miben lel most örömöt. Azt mondja, hogy az apró pillanatokban. Az olyanokban, mint például sétálni a havas Manhattanben Brooklynnal. Az pótolhatatlan. Vagy ülni a díványon és megnézni 100 alkalommal a Jégvarázst a kislányával. Szeret egy olyan srác lenni, aki elismeri, hogy elérzékenyül néha, aki szeret egyedül leülni, és nézni a Jóbarátokat.
Ez a legjobb része élete ezen szakaszának. David Backhemet egyáltalán nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak. Ha elkapja a sírás a Jóbarátok egy epizódja közben, csessze meg, akkor sírni fog.
Az egész beszélgetésünk során, melyben szóba került a család, az élet és a futball, a legboldogabb pillanata az volt, amikor felidézte azt a hosszú sétát Olive-val, a kutyájával a Hyde parkban. A nap épphogy felkelt. Beckham sétált bebugyolálva, észrevétlenül, majd megnézte a Queen's Guards (a királyi palota őrei – A szerk. kieg.) felvonulását. Csodálatos volt – az egyenruhák, a lovak -, büszkeséggel töltötte el. Élni és angolnak lenni! Minden, ami a téren zajlott, a látvány David Backhemen kívül.
A kutya a lábainál, hideg napfény a tüdejében, a kolbász és némi ital a pubban, a krémes és sós Guinness, a fia futballmeccsei az oldalvonalról nézve. Aztán az apró dolgok, mint a házimunka, a vacsora, a televízió és az ágy. Victoria a telefonvonal másik végén. Három pillantás egymásra, hallgatni egymás lélegzetét minden éjjel a biztonság kedvéért. Lekapcsolni a villanyt, ami végre mindenkit láthatatlanná tesz.
„Csodálatos”- mondja. „Csodálatos.”
